Pep Guardiola az új Arséne Wenger

Ugyan az elérhető trófeák közül a Ligakupát tartják a legkevesebbre Angliában a bajnoki cím és az FA-kupa mögött, mégis kiemelt téttel bírt a két csapat döntője: Arséne Wenger még sosem tudta elhódítani a trófeát, Pep Guardiola pedig egyenesen semmilyen trófeát nem hódított még el Angliában, így mindkettőjük számára történelmi esélyt kínált a Wembley – különösen, hogy Wenger már két finálét is elveszített. A döntő aztán nem sok nyitott kérdést hagyott: a Manchester City simán vette az akadályt. 

Paripa jobbról be, gebe balra el

A Ligakupa – hivatalosan – Cara­bao Cup – utolsó percei szimbolikus térré változtatták a Wembley-t. Az egyik oldalon arra készültek a tömött lelátók, hogy pajzsukra emeljék Pep Guardiolát, aki első trófeáját szállítja a csapat számára, és szinte biztosra vehető, hogy egy még csak a kezdet: többre, jobbra is lehet még számítani. Ezzel szemben az Ágyúsoknak fenntartott szektorok kongó ürességgel várták a hármas sípszót, a szurkolók arra sem méltatták a csapatukat és Arséne Wengert, hogy megtapsolják a döntőt érő produkciót. Ahogy Guardiola megérkezett fehér lovon, úgy poroszkált ki a stadionból a túloldalon a megfáradt Rocinante – a különbség nem is lehetett volna szembeötlőbb. 

Pedig a két edző nagyon is hasonlít egymásra: Guardiola tulajdonképpen megtestesíti mindazt, amit Wenger képviselt 1996-ban, amikor az Arsenal élére került – mind gondolkodásában, mind eszközeiben szembe ment az angol futball dogmáival. Jött, látott és győzött. 

Csakhogy mára – kis túlzással – az angol szakírók szerint éppen Arséne Wenger lett az, ami, aki leváltásra szorul. Optimista helyzetértékelései, a jövőt célzó ígéretei egyre távolabb kerülnek a valóságtól, amelyben az Arsenal lemarad a Bajnokok Ligája-szereplésről, és idén is messze leszakadva, csak a 6. helyen áll a Premier League-ben. Persze a francia menedzsert még így is hatalmas elismerés illetti, hiszen éppen a saját munkássága az, ami igen magasra tette a lécet a klub számára, de az is igaz, hogy a négy év alatt elért három FA-kupa-győzelem nem tudja feledtetni a tényt, hogy az Arsenal egyre inkább az elit mögé szorul, és olyan sorozatokban vitézkedik, melyek csak másodlagosak a nagyok számára.  

Eközben Guardiola megszerezte első, kézzel fogható jelét annak, hogy új éra elé néz az angol bajnokság.  

Eközben az Arsenalnál?

A St. Totteringham's Day a mindenkori angol élvonalbeli bajnoki szezon azon napja, amelyen matematikailag is biztossá válik, hogy az Arsenal az ősi városi rivális Tottenham előtt végez a tabellán. Az Arsenal szimpatizánsai 2002 óta tartják nyilván a jeles napot, a nemzetközi média 2010 óta foglalkozik vele, de az igazán elhivatott fanatikusok már az 1910-es évek óta nyilvántartják az adatokat.  

2018 februárjában úgy áll a helyzet, hogy a Tottenham gyakorlatilag esélyt sem hagyott ellenfelének a londoni derbin – még ha a különbség az eredményben nem is mutatkozott meg túlságosan –, ráadásul Wenger csapata tízpontos hátrányban csak a Spurs hátát nézheti a tabellán. Mindez azt is jelenti, hogy az Ágyúsok egyre közelebb vannak ahhoz, hogy ismét lemaradjanak a Bajnokok Ligája-szereplésről, hiszen már csak 10 (számukra 11) forduló van hátra a bajnokságból. 

Úgy tűnik, a csapat számára a legjobb esélyt – a tavalyi Manchester Unitedhez hasonlóan – az Európa Liga kínálja, hogy ismét a legjobbakhoz csatlakozzon a csapat, ám még a nem túl acélos AC Milan ellen sem mehet biztosra a gárda, és még hol van a sorozat vége? 

A szezon kezdetén Wenger kétéves szerződést írt alá, miközben Stan Kroenke vezetésével az igazgatóság biztosította, hogy támogatják, élvezi a bizalmat. Ugyanez már nem mondható el a szurkolókról, akik évek óta szisztematikusan tüntetnek a francia mester ellen. Egy újabb kimaradó BL-szezon nemcsak a klub pénztárosát tenné igencsak szomorúvá, de a drukkereket is. 

Hol a csapatunk?

Azokat a drukkereket, akik az évek óta csökkenő teljesítmény ellenére évek óta a Premier League legmagasabb bérlet és jegyárait fizetik azért, hogy láthassák a csapatukat. Amikor David Silva a 65. percben belőtte a harmadikat, nem is tartóztatták tovább egymást – ami sok, az sok, gondolta az Arsenal-drukkerek jelentős része, mielőtt elindult volna haza a stadionból. Ki vádolhatta volna őket bármivel is? 

Az utóbbi időben hozzászokhattak a hasonló jelenetekhez, és ezúttal nem is a bármire képes Liverpool-védelemmel álltak szemben, amely bizakodásra és újabb feltámadásra adhatott volna okot, mint a 3–3-as összecsapás esetén. Hanem a szinte hiba nélkül, és ami még fontosabb: csak erős félgőzzel játszó City volt az ellenfél, amely úgy uralta a meccset, hogy ezt látva a lelátón sírva fakadt a tizenéves Arsenal-drukker, az idősebb, cinikusabb generáció pedig csak azért maradt Silva gólja után is a Wembley-ben, hogy ollézzon a City-passzok sorát látva – és persze passzív-agresszív módon tüntessen Wenger ellen. 

A szerződéshosszabbítását heti 350ezer fontos álomfizetésért aláíró Mesut Özil ismét csak megszeppent ministránsfiúnak tűnt a City középpályásai mellett, miközben hiába szóltak a hírek Jack Wilshere feltámadásáról, csak nem akar működni a Wenger-féle 3-4-2-1-es szisztéma, amit az idei szezonra talált ki a maestro, és aminek alkalmasnak kellene lennie, hogy helyet biztosítson a csapatban mind Özilnek, mind az Alexis Sánchezért cserébe érkezett Henrih Mhitarjannak. De valahogy ez sem működik. 

Nemhogy egy tízes, de kettő

Nem működik, miközben Pep Guardiola nemcsak hogy megugorja ugyanezt a magasságot, de stadioncsúcsra emelteti a lécet azzal, hogy két született irányítót, Kevin De Bruynét és David Silvát teszi a pálya közepére, miközben nem is gondol arra, hogy verőemberekkel kellene felszerelnie a csapatot. Valaha Arséne Wenger is ugyanígy gondolkodott a futballról, a labdatartásról, a játék öröméről, a gólokról és a trófeákról. Még a veretlenségről is: a 2003/2004-es bajnokságot vereség nélkül húzta be az Arsenal – ahogy a ManCity is egyelőre veretlenül menetel a PL-ben. 

Ugyanakkor Arséne Wenger a legnagyobb sikereit annak köszönhette, hogy egy bitang erősre duzzasztott középpálya előtt villoghatott a támadósora. Olyan gerincre volt szüksége, mint Patrick Vieira, Emmanuel Petit vagy Gilberto Silva. Klasszikus védekező középpályások, akik uralni tudják a pálya közepét. Amikor azonban Wenger feladta ezt a csapatépítő elvét, elmaradtak az eredmények is, és azóta sem jöttek vissza. 

Eközben Pep Guardiola nemcsak hogy uralja a Premier League-t, de pont úgy, ahogy anno Wenger tette: igazi víziókkal, két lépéssel a többiek előtt járva. Hol van mégis az evolúció? Az evolúció maga az eszköz: amíg a legtöbb csapat – így az Arsenal sem, nem beszélve az MU-ról vagy a Chelsea-ről – nem képes egy irányítót, egy klasszikus playmakert se beépíteni hatékonyan a csapatba, sőt tagadja is annak lehetőségét, Guardiola rögtön kettővel büntet. A baj sosem jár egyedül.  

Hegedűs Henrik