Nevetni a Moravcén

Szeretnék nevetni a Moravcén. Ironizálni, hogy regionális foci, meg hogy falusi kupagyőztes. Hogy miféle bajnokság már az, ahol egy Moravce feljuthat meg kupát nyerhet. Szeretnék nevetni, de nem megy, mert az aranyosmarótiak sikersorozata nem valami furcsa tréfa – nagyon is ismert helyzet. Iskolapéldája annak, hogy elég egy odaadó mecénás (aki jelen esetben a nevét is kölcsönzi a klubnak: Viliam Ondrejka, innen a ViOn), s jönnek a sikerek.

Nevetnék szívesen a Moravcén, de valahol Rimaszombatot is kinevetném vele – tízegynéhány éve ott is szinte a semmiből lett élvonalbeli futballcsapat (a gazdag sportmúlt ellenére ennyire magas szinten korábban sosem művelték a focit Gömörben), a menetelést – két év alatt a harmadikból az első ligába – eufóriával fogadta a város, tömött lelátók, hihetetlen hangulat… Pont, mint most Aranyosmaróton.

Rimaszombat azóta kiesett, bár a második vonalban jól tartja magát, és sok más, nagyobb múltú csapattal ellentétben nem tűnt el az örök süllyesztőben. De nincs már mecénás, és nincsenek tömött lelátók sem. A törzsdrukkerek most sem hiányoznak, de az össznépi eufória rég elpárolgott.

Ahogyan elpárolgott sok, annak idején üstökösként előretörő újonc lelkesedése (értsd: támogatója) is – volt egyszer egy Púchov, volt egyszer egy Bacsfa, volt egyszer egy Ličartovce. Most van egy Zlaté Moravce. Aztán majd lesz más. Mifelénk nem tart soká, s mecénásokban mérhető a csapatok fénykora.