Nehéz szeretni ezt a futballt

De nem fogják elhinni, hasonlított az angolra. Ott is, itt is bármelyik csapat – akár az újonc is – az élen végezhet, és bármelyik kieshet. A különbség „csupán” annyi, hogy ott a magas színvonal a kiegyensúlyozottság oka, idehaza pedig ennek az ellenkezője. Manapság már semmin sem kapják fel fejüket a szurkolók, a papírforma szerint minden találkozó háromesélyes. A csapatok egyformák, az egyik 19, a mások egy híján 20, s rendszerint a pillanatnyi forma (de milyen?), a nagyobb lelkesedés, a hazai pálya és bizony nem egy esetben a brutálisan „tévedő” játékvezető dönti el a párviadalt. Már nagyon-nagyon rég eltűntek a verhetetlen tizenegyek, s magukkal vitték a pofozógépeket. Úgy tűnik, mintha mundérba bújtak volna a csapatok, s valamennyien csak az őrmesteri rangig jutottak előre. Hányan érezhetik magukat biztonságban? Nem sokan. De sokakat „utolérhet” a kiesőhely (még szerencse, hogy csak egy gárda kénytelen búcsúzni). Kapkodni kell hát a lábakat. Mert amíg vannak győztesek, lesznek vesztesek is.

De nem is erről akartunk szólni. Hanem a játékról. És már az elején valljuk be férfiasan: azt a játékot, amit manapság nálunk futball címszó alatt játszanak, nagyon nehéz szeretni. Egyes mérkőzések végignézéséhez kifejezett mazochizmus szükséges, s ez még akkor is igaz, ha tény: vannak (nem is kevesen), akik a rossz meccseket is szeretik... Szeretik részint azért, mert génjeikben futballra kódolt emberek; részint azért, mert ha felrobbannak a düh-től, akkor sem kapnak pillanatnyilag jobbat; részint azért, mert egy igazán megszállott szurkoló szempontjából adott esetben mindegy, hogy kedvencei milyen színvonalú mérkőzésen győzik le a riválisukat.

Itt van például a listavezető Slovan. Dušan Radolský edző némileg gatyába rázta az együttest, a csapat fegyelmezetten, nagy akarással futballozik (futballozik?), mert csak természetes, hogy a megszabott taktika alapja a fegyelem. De hogy a gárda játszaná is a labdarúgást, azt nagy merészség lenne állítani. Tudja ezt a tréner is. Ahányszor nyilatkozott a mérkőzések után, rendszerint a hozzáállást, védencei lelkesedését, küzdőképességét, a taktikai utasítások betartását dicsérte. És azt mondta, elégedett csapata teljesítményével. A játékról nagy ritkán ejtett szót. Tudja miért. Érthető. Talán szokatlanul hangzik, de egyáltalán nincs messze a valóságtól: a Slovan győzni tud, nem kikapni is, de futballozni meg kell tanulnia. Ahogy figyeltük a kis háztáji pontvadászatunkat, játékosságban több csapat is megelőzi az őszi elsőt, elsősorban a bajnok Žilina, amely a Téglamezőn leckéztette meg modern játékból a Slovant. De említhetnénk másokat is. Erre fel azt felelik az égszínkék edzői, vezetői és fanatikus szurkolói: „Mi a gond? Nézzenek a tabellára. Kilenc pont az előnyünk. Csak tudunk valamit...” Igen, igen. Ám mi is felteszünk egy kérdést: egyenes arányban van-e a Slovan pontszáma a minőségi (nem a világszínvonalúra gondoltunk) futballal? Kötve hisszük. Sőt, egyáltalán nem. A kilenc pontos különbségnek tudásban is meg kellene mutatkoznia, mert ha valaki utcahosszal vezet, annak utcahosszal kell(ene) jobban futballoznia ellenfeleinél. Gondoljunk csak a nézőre: szívesen nézi az újságban a táblázat élén álló kedvenc csapatát, de még szívesebben nézné a pályán, hogy ott is akkora a differencia közte és a többiek között. Hát mit szóljunk? Nincs így.

Mindezt azért mondtuk el, milyen kevés is elég ahhoz, hogy valaki listavezető legyen a honi bajnokságban: fegyelem, rend, akarás, koncentrálás. A játék mellékes. Pedig hát ugye ott vannak az egyre fogyatkozó nézők, akik a játékért járnak meccsekre, és hát minden évben van (egy-két meccs erejéig) nemzetközi porond, ahol játék nélkül senkinek sem terem babér. Rohangálhat, küzdhet orrvérzésig a csapat, ha nem tud focizni, nincs esélye. Szinte minden kupa- és válogatott meccs után unalomig ismétlődő refrén: együtteseink játékosságban maradtak el riválisuk mögött. És mi kell a játékossághoz? Egyéni gyorsaság és technika, s ebből eredően gyors és kreatív kombinációkra épülő csapatjáték. Egyszerű, nem ?

Ha ezt lebontjuk a listavezető játékára, igen csak sanyarú képet kapunk. Mert a mostani Slovan a réges-régen elavult angol elvet vallja, amely így szól: rúgd és fuss. Mármint rúgd a labdát, és fuss utána. Ne játssz vele! Semmilyen komolyabb kombináció, semmilyen finomság, egyéni megoldás, mezőny- és úgynevezett közjáték. Csupán nyers, akaratos, hajtós, erőfutball. És ezzel az esetleges, szimpla labdarúgással (igaz, fegyelmezett és kemény; rámenős, belemenős fiúk alkotják a csapatot) trónolnak az égszínkékek a tabella élén. Milyen kevés futballművészet kell ahhoz, hogy valaki – elcsépelt szellemességgel szólva – király legyen a félszeműek között. Mindez a bajnokság alagsori nívójáról tanúskodik. A győztesnek mindig igaza van (esetleg az őszi listavezetőnek is) – tartja a mondás. A győzelmet nem kell magyarázni. De okulni lehet belőle.