Mi vagyunk a Millwall a Barlangból!

A Millwallt Európa-szerte elsősorban hírhedt huligáncsoportja, a Bushwackers révén ismerik. Azt már a foci szerelmesei közül is kevesen tudják, hogy ebben a délkelet-londoni csapatban kezdte pályafutását Teddy Sheringham (1991-es távozásáig 93 bajnoki gólt lőtt a Millwall mezében).

A klub 1993-ban elköltözött a Cold Blow Lane-ről, a botrányok tucatjairól elhíresült The Den (A Barlang) stadionból. Új otthon, új mentalitás – vélték a klubvezetők. Tévedtek.

Mert hiába a szurkolói kártyák, hiába a kamerás megfigyelő rendszer, az új Millwall-stadion környéke is elátkozott tájék a vendégszurkolók számára. A klub illetékesei a Fradi-szurkolók figyelmét is felhívták arra, hogy csak a stadion területén tudják garantálni a biztonságukat, ezért próbálják csoportosan megközelíteni a helyszínt, és kérjenek rendőri kíséretet.

Ilyen előzmények után természetesen úgy döntünk, megismerkedünk a Bushwackers felségterületén található millwalli kocsmákkal

The Blue Anchor

Bermondsey metróállomás. Ez már a millwalli vonzáskörzet. Elsőként a The Blue Anchor nevű kocsmában nézünk körül, és nem csalódunk: veterán Millwall-drukkerek hangolnak a meccs előtt, pedig még közel három óra van a kezdésig.

Hogy mit jelent Millwall-drukkernek lenni?

„Kijönni ide, találkozni a haverokkal, együtt inni, amenynyi csak belénk fér, aztán megnézni egy jó meccset a The Denben” – mondja egy negyven körüli férfi, aki Terryként mutatkozik be. Amikor a Bushwackersről kérdezzük, csak ingatja a fejét. „Ezt csak a média fújta fel. A lapok ebből élnek, hogy az ilyen jelentéktelen dolgok köré, mint egy kocsmai csetepaté, legendákat költenek.”

Túlságosan nem győz meg bennünket, ezért megkérdezzük tőle, kint volt-e idén márciusban a West Ham ellen, ahol minden idők legnagyobb rendőri biztosítása sem tudta elejét venni a balhénak.

„A West Ham – mosolyodik el Terry –, az más tészta. Volt egy kis akció, hogyne lett volna, de hát férfiak vagyunk, nem?

Hajrá Fradi!

A stadion felé közelítve megtaláljuk a Bushwackers törzshelyét is, a The Golden Lions Pub azonban megközelíthetetlen a civilek számára: mintegy ötven huligán dorbézol a bejárat előtt, sörrel locsolva egymást. A szemközti járdáról figyeljük őket néhány ferencvárosi drukkerrel együtt, egészen addig, míg két részeg lány (mindkettő Millwall-mezben) meg nem áll mellettünk, és néhány pillanat múlva hangos kiabálással le nem leplezi, hogy magyarok vagyunk, mi pedig jobbnak látjuk a lehető legrövidebb útvonalon elhagyni a helyszínt.

Ez már nem a belváros: szűk kis utcák labirintusa, panelházak és vöröses színű téglaépületek között próbálunk kiigazodni, némelyik balkonról angol és brit zászlók lógnak. A stadion mellett már teljes rendőri készültség, ezt némileg ellenpontozza a Millwall Café kirakatában a „Magyar gulyás kapható” felirat, nyilván egy gesztus a vendégdrukkerek felé. Közben röpcédulákat osztogatnak a bajárat előtt, 240 fontért lehet jelentkezni a budapesti visszavágóra, az érdeklődés óriási. Magyar részről korántsem, már ami a londoni meccset illeti: a lelátón mindössze néhány tucat fradista lézeng, s csak fél órával a kezdés előtt hangzik fel a stadion mögött a „Hajrá Fradi!” – ha szerény létszámban is, de megérkezett a ferencvárosi kemény mag.

Hideglelés

A millwalli radikálisok a vendégszektorként kijelölt North Stand melletti lelátórészt foglalják el, bár Angliában – a Millwall esetében különösképpen– nem beszélhetünk szalondrukkerek-ről. A hangszóróból éppen nyolcvanas évek punkslágere, a London Calling (The Clash) szól, amikor a Millwall FC futballistái megjelennek a játékoskijáróban. Megpróbálhatnánk leírni, hogy milyen jellegű volt a hangrobbanás, ami ekkor következett, de nem lehet. Tizenkétezer ember üvöltött, ahogy csak a torkán kifért.

A Millwall mindenkori szurkolói bázisa a délkelet-londoni munkásrétegből verbuválódik, és félelmetes hatása van annak, amikor ezek az „örök vesztesek”, a társadalom perifériájáról érkező fanatikusok Rod Stewart Sailingjének dallamára egy emberként éneklik himnuszukat – „No one likes us, we dont care! We are Millwall from the Den” („Senki sem szeret bennünket, de nem bánjuk, mert mi vagyunk a Millwall a Barlangból”).

A meccs

Az első millwalli szöglet kiharcolását óriási éljenzés követi, s egy becsúszó szerelés is viharos tapsot kap. Olaj a tűzre, hogy a ferencvárosiak az első félidőben többet foglalkoznak az ellenféllel és a reklamálással, mint a játékkal, így aztán újabb biztonsági emberek érkeznek a pálya köré. A Fradi sajnos prágai arcát mutatja, mert bár Vágner és Bajevszki is a pályán van, mégis mintha csatár nélkül játszanának a zöld-fehérek, pedig a Millwall védelme nem tűnik éppen acélosnak. Bezzeg ha egy Torghelle ott lenne a pályán... De nincs ott, a londoni Crystal Palace csatára csak a lelátóról figyeli a Fradi meccsét, Király Gábor társaságában. Túl sok örömüket nem lelhetik a találkozóban, az első félidő hajráját leszámítva, amikor sorozatban négy szögletet rúghatott az FTC, jobbára az angolok akarata érvényesül, szerencsére csatáraik helyzetfelismerése és reakcióideje még Vágnerét is alulmúlja.

Az angolok kulcsfigurája Dennis Wise, a 38 éves játékosedző, aki 1997-ben KEK-et nyert a Chelsea-vel: a 66. percben szabadrúgásból tekeri a labdát a bal alsóba: 1:0. „A Fradi legmeghatározóbb egyénisége Lipcsei Péter: a Porto egykori légiósának könyörtelen szabadrúgásai vannak” – írták a találkozó előtt az angol lapok, és úgy látszik, sejthettek valamit: a 78. percben ugyanis a Fradi csapatkapitánya feledtette a csatárok impotenciáját, és a millwalli receptet lemásolva küldte a labdát Stack hálójába: 1:1. Az addig eufóriában tomboló közönség némileg lehiggadt, de bánatuk nem tartott soká: a meccs végén a döntetlen ellenére olyan ünneplésben részesítették „történelmet író” csapatukat, mintha a Real Madridot hengerelték volna le.

Gazdag József