Mario Kempes és a többiek

A futball népszerűségéről tanúskodik, hogy az argentínai fesztiválra először jelentkezett száznál több válogatott (106). Magyarország reményekkel utazott a vb-re, de mindhárom meccsét elvesztette.

Rensenbrinken múlott?

Hollandia négy év után is a döntőben (a zseniális Cruyff nélkül, aki még a királynő felkérésére sem ment a világbajnokságra). Újra a hazaiak ellen. Robie Rensenbrink iramodik meg, talán első épkézláb szólója ezen a vb-n. Olguint elküldi a lelátóra, Galvant átugorja, Fillolt elfekteti, és már csak a kapu van előtte. Az üres kapu. Visszanéz, mosolyog. Talán egy kicsit bocsánatkérően: „Ne haragudjatok, fiúk, ti a barátaim vagytok, de nekem az a kötelességem, hogy ezt itt most berúgjam…“ Négy méterről találta el – a kapufát. Öt perc volt hátra. Tragédia? A hollandoknak igen. A hosszabbításban Argentína két gólt lőtt, és világbajnok lett.

Tánc, zene nélkül

Sokféleképpen értékelték az argentínai seregszemlét. Az agyontaktikázott játék rabságában szenvedett a futball, szürke, unalmas mérkőzéseken unatkozott vagy éppen fütyült a közönség. Mintha a nemzetközi kupameccsek átka, a kis lépések taktikája átragadt volna a válogatott összecsapásokra. Hogy miért? Egyszerű a képlet. A hetvenes évek vége felé kezdték univerzális jelzővel jellemezni a labdarúgást, az edzők ügyeltek arra, hogy minden játékosuk képes legyen bármelyik poszton improvizálni, szükség esetén a csatár védekezzen, a védő pedig támadóként fejezze be az akciót. Jókedv, szellemesség, ötletesség nélküli mérkőzéseket láttunk, s ez olyan volt, mint a tánc zene nélkül. Fizikailag jól felkészített atléták futkostak a pályán, s azok a csapatok vitték a legtöbbre, amelyek némileg egyesítették magukban az erőt a technikával, a küzdőképességet az intelligenciával.

„Ademas, Mario…“

Sokat vitatták Argentína elsőségét, a hazai környezettel járó előnyöket emlegették. De az argentinok támadófocit játszottak, nem taktikáztak, és ez nagy dolog volt az akkori idők futballsivatagában. Cesar Luis Menotti edző szinte csodát művelt, csaknem ismeretlen labdarúgókból, többnyire individualistákból csapatot formált, amely fegyelmezetten, összpontosítva, gólra törően játszott. No és egyedül neki volt igazi nagy egyénisége: Mario Kempes. „Ademas, Mario – Még egyet, Mario“ – harsogta a közönség a lobogó hajú 10-es felé, s az teljesítette a 25 millió argentin kívánságát. (t.v.)

KRÓNIKA

Döntő: Argentína–Hollandia 3:1 (1:0, 1:1): – hosszabbítás után. 1978. június 25., Buenos Aires, 80 ezer néző. Játékvezető: Gonella (olasz). Góllövők: Kempes (35., 104.), Bertoni (114.), ill. Nanniga (81.). Argentína: Fillol–Olguin, Galván, Passarella, Tarantini–Ardiles (Larrosa), Gallego, Kempes–Bertoni, Luque, Ortiz (Houseman). Hollandia: Jongbloed–Jansen (Suurbier), Brandts, Krol, Poortvliet–Haan, Neeskens, W. Kerkhof–R. Kerkhof, Rep (Nanniga), Rensenbrink.

Gólkirály: Mario Kempes (argentin), 6 gól

Résztvevők: Argentína, Ausztria, Brazília, Franciaország, Hollandia, Irán, Lengyelország, Magyarország, Mexikó, NSZK, Olaszország, Peru, Skócia, Spanyolország, Svédország, Tunézia