Már nyugodtabban célozhat

Amikor több éves külföldön tartózkodás után visszatért Magyarországra, s elvállalta a vízilabda-válogatott irányítását, nem akármilyen tervekkel vágott neki a nem éppen leányálomnak tűnő csapatépítésnek. Bátran ki merte mondani, hogy a szétesett együttest talpra állítja, s Magyarországon újra a régi sikereket idéző sportág lesz a póló. Tisztában volt azzal, hogy nem mindenki segíti majd munkáját, s lesznek olyanok is, akik azért szurkolnak, hogy bukjon bele a vakmerő vállalkozásba.

Kemény Dénes azonban nem félt az előtte álló igencsak nehéz feladatoktól, az első találkozásunkkal azt mondta, a gyerekeket már kiválasztotta, s ha hajlandóak lesznek végiggürizni az előttük álló hónapokat, éveket, abban az esetben a sydneyi olimpián ismét felérhet a csúcsra a magyar vízilabda.

A mester minden téren hajthatatlan volt, egy pillanatra sem lazított, mindig, mindenkor a maximumot követelte védenceitől, akik szemrebbenés nélkül tréningeztek, készültek a nagy megmérettetésekre. Közvetlenül az ötkarikás játékok előtt, amikor fotóskollégámmal majdnem két órán át beszélgettünk vele a Komjádi uszodában, egy hosszú sóhajtás után csendesen megjegyezte: „Lassan már elfelejtik a magyar pólót, talán előnyünkre szolgálhat Sydneyben, hogy szinte senki sem emleget a favoritok között. Ez a csapat nagyon együtt van, kizárólag nyerőemberekből áll, s ha nem történik valami váratlan esemény a medencében és azon kívül, akkor végigveri a mezőnyt.” A tréner elsősorban a bíróktól tartott, akik a múltban már sok borsot törtek Benedekék orra alá.

Az önbizalomtól duzzadó játékosok aztán mérkőzésről mérkőzésre szinte szárnyaltak az ötkarikás medencében, az utolsó találkozón a döntőben pedig brillíroztak az oroszok ellen; káprázatos játékkal harcolták ki az aranyérmet Sydneyben. „Bebizonyítottuk, milyen egyszerű játék a vízilabda, és ha ellenfeleink is csak pólóznak, akkor nincs esélyük ellenünk!” – mondta a mindig magabiztos és nyugodt Kemény Dénes, aki a jól végzett munka után összecsomagolt, fogta fegyvereit és eltűnt, két hétig csak vadászott, telefont sem vitt magával. A megnyugvást jelentő kiruccanást követően azt mondta, olimpiai aranyéremmel a zsebében már valamivel nyugodtabban célzott, de a hőn áhított őzbakot nem sikerült puskavégre kapnia, s örülne, ha valaki meghívná őt Szlovákiába. Talán itt nagyobb sikerrel járna. Nos, eddig még senki sem jelentkezett...

Sydney után nagyon-nagyon nehéz, sőt, egy ideig úgy tűnt, kilátástalan helyzetbe került Kemény Dénes és legénysége. Az ellenfelek alaposan bekeményítettek, a bírók pedig élvezték a bunyóval tarkított erőpólót, ami láthatóan nem „ízlett” a magyaroknak. „Ha ez így megy tovább akkor a síp mesterei megölik a vízilabdát. Mi akkor sem állunk le verekedni, mi csak játszani akarunk!” – dühöngött Kemény Dénes. A budapesti valamint az idei szlovéniai „kisiklás” után a vészmadarak egyre gyakrabban hallatták hangjukat, a szövetségi kapitány azonban füle botját sem mozdította. „Nem és nem változtatunk a stílusunkon, ha hagynak játszani, akkor világbajnokok leszünk!” És igaza volt a mesternek, védencei töretlen lendülettel és akarással pólóztak és három évvel az olimpiát követően újra felállhattak a dobogó tetejére.

A barcelonai diadal után a végtelenül boldog Kemény Dénes viccesen megjegyezte: „Csak most ne hívjanak vadászni, mert az idei, végtelenül zsúfolt program miatt, sajnos, nem tudok rá időt szakítani. Pedig most már sokkal nyugodtabban céloznék a vadra. Habár fegyverrel a kezemben is mindig a pólón jár az eszem...”