Kedves Balázs!

Majd gyorsan pontosított. „Nem is átok volt ez, nem jutottunk ki.” Fontos különbség. Mint ahogy a norvégok ellen látott válogatottat is nehéz hasonlítani bármelyikhez, amelyet az elmúlt évtizedekben tétmeccsen láttunk játszani. Minek köszönhető ez a látványos eredmény?

A lassú, lényegében szinte láthatatlanul lassú fejlődésről utólag látszik igazán, hogy fejlődés. Erwin Koeman és Egervári Sándor csapata is mutatott életjeleket, csakhogy az igazán fontos meccseken a válogatott betlizett. Fontos körülmény: Erwin Koeman csapatának olyan bivalyerős csapatokkal kellett megküzdeni a 2010-es vb-részvételért, mint Dánia, Portugália és Svédország; Egervári Sándor tizenegye pedig a bukaresti 0:3 és amszterdami 1:8 dacára is mindkét selejtezősorozatban elérte a harmadik helyet a csoportjában, a 2014-es vb-selejtezők során Törökországot is megelőzve. Ehhez képest most nagyon könnyű dolgunk volt, az utóbbi évtizedek leggyengébb görög és román csapata mellett az északírek és a finnek voltak a riválisaink. A pótselejtezőn aztán Norvégia, és azért az hamar kiderült, hogy a skandináv mezőnyben ez a norvég csapat játéktudásban inkább a finnhez közelít, mint a svédhez. A kettős győzelem és a továbbjutás ténye azonban mégis eksztatikus volt, a játék pedig a pótselejtező során végig valódi futballra emlékeztetett. A korábbiakhoz képest ez volt az igazi különbség.

Nem nagy újdonság azt állítani, hogy ezt az eredményt az edzői stábnak köszönhetjük. Dárdai Pál személyében tavaly ősszel nemcsak olyan legenda került a csapat élére, aki képes feltüzelni a focistákat. Dárdai „német mentalitása” a pontosságot és a munkába vetett hitet jelentette. Nem véletlen, hogy az edző szinte végig kottából játszatta csapatát: már a meccsek előtt világosak voltak az adott célok, a válogatott stratégiája, de még az is, hogy a védősor a kaputól hány méterre helyezkedik majd el. Ez a tudatosság jellemezte Bernd Storckot is. „Tökéletes volt a felkészülésünk” – mondta a norvég–magyar előtt, és alig akadt ember, aki hitt volna neki, annyiszor hallottuk már ezt a mondatot a menetrendszerű vereségek előtt.

Storck ráadásul több esetben bátor lépéseket hajtott végre. A pótselejtező előtt lecserélte az edzői stáb tagjait, kitette a keretből Tőzsér Dánielt, a mélyvízbe dobta Nagy Ádámot és Kleinheisler Lászlót, a norvégok elleni visszavágón pedig a kezdőbe állította Priskin Tamást. Minden húzása bejött. Ugyancsak fontos, apróságnak tűnő körülmény, mégis felhívnánk a figyelmet az intelligens megnyilvánulásaira is. A mérkőzés előtti ostoba kérdést (A játékosok tudják, hogy milyen fontos ez a mérkőzés?) is könnyen elhárította, mondván, ő csak annyit mondott a fiúknak, hogy élvezzék a játékot és a hangulatot. A továbbjutás pillanataiban sem felejtette el megköszönni a korábbi stábtagok munkáját, a riporter egyik kérdése után pedig pontosított: „Ugye tudja, hogy most én is magyar vagyok”. Már ezért a mondatért megérte őt szerződtetni. Storck így utólag a józanság és a felvilágosodás képviselőjének tűnik egy olyan közegben, ahonnan legfőképpen az intellektus hiányzik. Emlékezhetünk például Bognár Györgyre, aki szerint Dárdai Pál kinevezése a magyar edzői szakma arcul köpése volt. Vagy Egervárira, a mindig illedelmes és simulékony Egervári Sándor tirádáira arról, hogy Storck megosztó személyiség.

S persze, a játékosok szerepét is ki kell emelni, hiszen mégiscsak nekik köszönhetjük ezt a kiváló eredményt. Ahány játékos, annyi történet: ki hitte volna, hogy Guzmics Richárdot a védelem oszlopaként emlegetjük majd az Európa-bajnokság előtti előzetesünkben? Akiket azonban mindenképpen ki kell emelnünk, azok a válogatott „újhullámos” focistái, azok a játékosok, akik az elmúlt évtizedek nagy magyar futballnihiljéhez képest frissességet, lendületet, vagányságot hoztak a csapatba. Mint Lovrencsics Gergely, aki a lengyel bajnokságban megtanult védekezni, ráadásul az ellenfél kapuja elé is odaér. Kleinheisler László, aki a Videotonnál büntetésben van (bravó, Vidi!), miközben Andreas Möller azonnal kiszúrta, hogy ő az egyik legjobb magyar futballista. S Nagy Ádám, aki az egész Eb-selejtező sorozat legnagyobb meglepetése magyar szempontból. Elképesztő futómennyiséget produkál, és a szűrőközéppályás-játék olyan erényeit mutatja fel, mintha Olaszországban szocializálódott volna. Volt egy jelenet a pótselejtező visszavágóján: Nagyot egy norvég csatár a magyar alapvonalhoz szorította, ő azonban nem esett kétségbe, hanem két elhúzós csel után lefordult róla, és azonnal támadást indított egy pontos passzal. Ez kell nekünk, ez a magyaros finesz vagy virtus.

A lefújás után néhány magyar játékos (Dzsudzsák Balázs, Király Gábor) keserű megjegyzést tett azokra, akik a közelmúltban gyakran kritikával illették a magyar válogatott teljesítményét és eredményeit. Kár ezekért a futamokért. A norvégok elleni játék inkább tanulságul szolgálhatna a játékosok számára. Lehetne az etalon, amiből józanságot meríthetnének, fejlődhetne a realitásérzékük. A tisztességes futballszurkolók ugyanis nem rosszindulatból kritizálják és gúnyolják a magyar válogatottat évtizedek óta. Hanem azért, mert folyamatosan azt hallják a magyar játékosoktól (közte Király Gábortól és Dzsudzsák Balázstól is), hogy „életünk mérkőzése” következik. Amikor pedig eljön ez a mérkőzés, akkor legtöbbször azonban csak gyáva, lelketlen játékot kapnak. Ezen a magyar–norvég meccsen azonban tényleg úgy nézett ki, hogy a futballistáink valóban át is érzik a tétet. A játékosok szavai ezúttal nem üres közhelyekként csengtek az ember fülében. Nemcsak csúsztak-másztak a pályán, hanem okosan, tudatosan futballoztak, végig kezükben tartották a mérkőzést – ezt volt igazán fantasztikus átélni ezen az estén. Hogy jobbak vagyunk, sokkal jobbak, mint az ellenfél. Ha valakinek ezt éreznie kellett, az éppen Dzsudzsák Balázs, aki hosszú évek óta nem játszott ilyen jól a magyar válogatottban. A gól most nem jött össze neki, de bátor és feltétlen odaadása példaértékű volt, valódi csapatkapitányként viselkedett. Kedves Balázs! Amellett, hogy köszönjük a norvégok elleni játékot, ez a győzelem legyen a mérce mindannyiunk számára a jövőben. Mert lehet ennél rosszabbul játszani, de ha nincs meg ugyanez a tűz, akkor igenis helye lehet a kritikának.

Most azonban jöjjön a felkészülés. Mert bizony jó volt arra ébredni hétfőn, hogy a magyar válogatott ott lesz a jövő nyári Európa-bajnokságon, ez a tény furcsa magabiztosságot adott. Elhittük, hogy van egy komoly edzőnk, és vannak klassz játékosaink. Hajrá.