Káosz uralta a spanyol bajnokságot: sem az Atlético, sem a Real nem tudta megszorongatni a Barcelonát

Nyáron úgy nézett ki, hogy a Barcelona nem lehet ellenfele a Realnak. A katalánok gyakorlatilag bukásra voltak ítélve, akkora volt náluk a káosz. A Real mindkét szuperkupát megnyerte, a keret alig változott, semmi sem utalt arra, hogy problémáik lehetnek menet közben. Erre pár hónap alatt minden megfordult. A Barca (köszönhetően edzőjének) maga mögött hagyta a gondokat, vagy legalábbis megtanult együtt élni velük, a Realnál viszont egész szezonban jelen voltak a gondok.

A káosztól a bajnoki címig

Neymar pótlását a 222 millió euró ellenére sem sikerült megoldania a Barcának. Dembelét időben megszerezték, de a klub történetének akkori legdrágább játékosa 52 perc után megsérült, fél évig nem játszott. Messivel épphogy sikerült szerződést hosszabbítani, mielőtt a dolgok bonyolulttá váltak volna (január elsejétől szabadon tárgyalhatott volna bárkivel). A Bartomeu vezette elnökség ellen bizalmatlansági kampányt kezdeményeztek, Katarral megszűnt a szponzori megállapodás, az utcákon pedig szinte polgárháború dúlt. Valverde úrrá tudott lenni a káoszon, és a maga pragmatizmusával lényegében leiskolázta az egész spanyol mezőnyt. Már a legelső sajtótájékoztatóján leszögezte: nem forradalmat jött csinálni, az elképzeléseit maximálisan aláveti a klub által képviselt értékeknek, de lát lehetőséget az előrelépésre. Az ő stílusa is a labdabirtoklásra épült, a játék dominálása viszont soha nem mehetett az eredményesség rovására. És nem is ment: a Barca sokszor nem játszott szépen, látványosan és szórakoztatóan pedig pláne nem – ezért kritizálták is állandóan. De nyert. Még ha a veretlen bajnoki szezon nem is jött össze végül.

A majdnem veretlen szezon

Az elmúlt tíz évben a Barca-szur­kolók olyan szinten hozzá lettek szoktatva a jóhoz, hogy a legtöbben már egy BL nélküli, duplázós szezont is kudarcként könyvelnek el. Ezen a közvélekedésen javíthatott volna Valverde azzal, ha veretlenül nyeri meg a bajnokságot. A Barcának csupán két dolga volt: nem kikapni a Levantétól, és nem kikapni a Sociedadtól az utolsó két fordulóban. Ez még úgy sem tűnt megoldhatatlan feladatnak, hogy a szezon végén a Levante volt a liga legjobb formában lévő csapata. Valverde mégis úgy érezte, hogy most jött el az ideje a rotálásnak. Umtiti hiányában Piquét a padon hagyta, és a Vermaelen–Mina védőpárossal kezdett – utóbbinak összesen 190 játékperce volt a meccs előtt. Messit pedig nem is nevezte a keretbe. Ez megbosszulta magát, a Levante kihasználta a Barca szervezetlenségét, és 5–4-re győzött, véget vetve ezzel a katalánok 43 bajnoki óta tartó veretlenségének.

Későn ébredtek Madridban

Nyáron az volt az ember érzése, hogy Zidane csapata még évekig megállíthatatlan lesz, de fél év alatt akkorát fordult a világ, hogy a Paris Saint-Germain elleni BL-párharcban már a francia állása volt a tét. A Real csak szenvedett a bajnokságban, a Spanyol Kupából kiesett, de Zidane folyamatosan azt hajtogatta, hogy csak a labda nem akar bemenni. Volt igazság abban, amit mondott, de nyilvánvaló volt, hogy ennél sokkal összetettebb a probléma.

A krízis közepette a spanyol lapok heti rendszerességgel adtak ki egy tízes listát, hogy mi a baj a csapattal. A leggyakoribb pont a csatárok gyenge teljesítménye volt, amely azonban Ronaldo hirtelen formajavulásával azonnal orvosolva lett. A portugálnak ősszel négy bajnoki gólja volt, de novemberben fogadást kötött a csapattársakkal, hogy a szezon végére beelőzi Messit. Hiába azonban a 21 gól tavasszal, ugyanúgy, ahogy a Real, ő is későn ébredt, így még a második hely sem jött össze. A BL-győzelem azonban még megmentheti a szezont, és feltehetően Zidane állását is.

Nézhetetlen, de hatékony

Az Atlético hat győzelemmel és hat döntetlennel indította a bajnokságot, de aztán állandósultak az 1–0-s sikerek (senki nem játszott több 1–0-t Simeone csapatánál). Minimalista hozzáállás volt ez, amely gyakran nézhetetlen meccseket eredményezett, de egy valamit nem lehetett elvitatni. Hogy működött. Az Atlético volt az egyetlen csapat, amely tudta tartani a lépést a Barcelonával, és csak a 27. fordulóban rendezett Barcelona–Atléticón dőlt el, hogy nem lesz esélye a bajnoki címre. „Ha Messin Atlético-mez van, mi nyerünk” – mondta a meccs után Simeone, utalva arra, hogy a Barca csak Messi szabadrúgásának köszönhetően csikarta ki a győzelmet. A Real megelőzése viszont így is vigasztalhatja a szurkolókat, pláne hogy mellette az Európa Ligát is megnyerte a csapat, miután a döntőben nagyon simán, 3–0-ra verte a Marseille-t.

A világ Sevillára figyel

Ramón Rodríguez Verdejo, ismertebb nevén Monchi majdnem 30 év után hagyta el a Sevillát. A világ talán leghíresebb sportigazgatója több mint 200 játékost igazolt és 200 millió eurós profitot termelt a klubnak, amely a 128 éves fennállása alatt 13 trófeát nyert, ebből kilencet a Monchi-korszakban. A helyét Óscar Arias vette át. „Négy évig dolgoztam mellette, tulajdonképpen annyi történt, hogy átültem a székébe” – mondta az új sportigazgató. Kezdésként az argentin válogatotthoz távozott Sampaoli helyére megszerezte Berizzót, aki tavaly az Európa Ligában és a spanyol kupában is elődöntőig vezette a Celta Vigót. Az elvileg zökkenőmentes váltás olyannyira nem jött be egyik poszton sem, hogy Berizzót már decemberben elküldték, és Arias sem élte meg a szezon végét.

Berizzót Montella váltotta a kispadon, aki a Betis ellen 5–3-ra elveszített derbin mutatkozott be a bajnokságban. Később az Atlético, az Eibar és a kupadöntőben a Barca is ötöt rúgott a Sevillának. Az olasszal minden jó eredményre jutott egy rossz, néha több is, így hiába vezette 1958 után újra BL-negyeddöntőbe a csapatot, kilenc nyeretlen meccs után kirúgták. Az utolsó fordulókra Joaquín Caparrós felrázta a játékosokat (megverték a Realt), a 2–2-es sevillai derbin pedig eldőlt, hogy a Sevilla és a Betis is ott lesz Európában jövőre. „Mindenki bol­dog”, „Sevilla városa győzött”, „Találkozunk Európában” – írták az újságok másnap.

Célfutball Európáért

Azt már a nyáron elköltött 25 millió euró (spanyol léptékkel számolva ez hatalmas összeg) és a legspanyolabb spanyol edző, Quique Setién megszerzése jelezte, hogy a Betis célja immár az európai helyek megközelítése. A megalkuvást nem tűrő, dogmatikus Setién egész évben forgatta a Betis keretét, és addig kísérletezgetett, amíg szezon végére meg nem találta az egyensúlyt védekezés és támadás között. A 4–4, 3–6, 0–5, 5–3-as őrült meccseket felváltották az egy-két gólos győzelmek. Tavasszal volt olyan periódus, amikor nyolc meccsből hetet nyert a csapat, mindezt úgy, hogy közben két gólt kapott. „Csodának nem nevezném, de egy hároméves célt teljesítettünk egy év alatt” – mondta Setién a nemzetközi kupaindulással kapcsolatban.

Hipszterek, akik meglepték a mezőnyt

Másfél éve a Getafe az utolsó előtti helyen állt. A másodosztályban. Spanyolország legszürkébb klubja a nyolcvancsapatos harmadosztályhoz is közel volt, amikor jött a forrófejű José Bordalás, aki egy csapásra mindent megváltoztatott. Ha egy szóval kellene őt jellemezni, a „rendimiento” lenne az. Teljesítmény, magyarul. Bordalást ez éltette egész szezonban. A munka és a teljesítmény. Amit elképzelt, abból nem engedett, és ez visszaköszönt a pályán is: a Getafe levegőt sem engedett az ellenfeleknek. A csapat játéka egyetlen világos és jól értelmezhető szabályra épült egész szezonban: a fociban csak az tud gólt szerezni, aki eljut egyáltalán az ellenfél védőharmadáig, oda pedig csak előre kell vágni a labdát. Ez a futballra legkevésbé sem emlékeztető hozzáállás annyira elütött a spanyol bajnokságban megszokottól, hogy tökéletesen működött: a Getafe a nyolcadik helyen futott be.

A Girona háromszor is a rájátszásban bukta el a feljutást, mielőtt a 2016/2017-es szezon utolsó előtti fordulójában a Zaragoza elleni 0–0-s döntetlennel kiharcolta az élvonalbeli részvételt – a klub 87 éves történetében először. A Manchester Cityvel kötött megállapodás értelmében a Girona már 40 millió eurós költségvetésből gazdálkodhatott az első osztályban, az angoloktól kölcsönkapott játékosok közül pedig néhányan meghatározó szereplői lettek a sikereknek. Merthogy Pablo Machín a spanyol ligában nem megszokott, háromvédős felállással ősszel alaposan meglepte az ellenfeleket, még a Realt is, amelyet a spanyol–katalán ellentét valódi megnyilvánulásaként emlegetett bajnokin 2–1-re vert meg. A szezon végére azonban az történt, ami az Eibarral szokott: elfogytak. Az utolsó tíz meccsükből csak egyet nyertek meg, így hiába voltak sokáig a nemzetközi kupahelyek közelében, végül csak a tizedik helyen értek célba.

Egy hihetetlen feltámadás

A 2015/2016-os szezon végén a Levante utolsóként esett ki az élvonalból. A keretet sikerült egyben tartani, így az amúgy igen kiegyenlített másodosztály azonnali megnyerése nem okozott gondot. A csapatot visszajuttató Juan Muniz vezetőedző rögtön győzelemmel kezdte az új idényt (Villarreal elleni 1–0), de az azt követő hét hónapban (!) csupán két meccset nyert a Levante, ezért márciusban – talán később a kelleténél – elköszöntek tőle. A Levanténak egy szerencséje volt: hogy volt nála három rosszabb csapat. A 27. fordulóban a 17. helyen állt, egy ponttal megelőzve a Las Palmast és kettővel a Deportivót. Ekkor érkezett meg Paco López, aki a Getafe elleni győztes bajnokin debütált. A szurkolók itt még nem is gondolhatták, hogy ez egy óriási sikerszéria kezdete. A rá következő kilenc meccsből hetet is megnyert a csapat, egyszer ikszelt, és csak az Atlético otthonában szenvedett vereséget. Lópezzel a valenciaiak a megszerezhető 33 pontból 25-öt megszereztek, így az utolsó tíz forduló alapján ők voltak a liga legjobb csapata.

Kiesésre ítélve

Spanyolországban rég adták olyan olcsón a bentmaradást, mint idén. A Las Palmas mélyrepülése még az előző szezon közepén kezdődött, amikor Setién bejelentette, hogy elhagyja a csapatot. A pótlását többszöri próbálkozás után sem sikerült megoldani, még a kiesés elleni harc elkerülésében rutinosnak számító Paco Jémezzel sem. A Las Palmashoz hasonlóan a Málagának és a Deportivónak sem ment a góllövés egész évben, még annak ellenére sem, hogy mindkét csapatnak kiváló csatárai voltak. Márpedig gólok nélkül nem lehet bent maradni az első osztályban, ez pedig akkor nyert végképp igazságot, amikor a Levante elkezdte a nagy menetelését. Hogy a kiesőket ki váltja, még kérdés: a másodosztály első két helyén jelenleg a Rayo Vallecano és a Huesca áll, de még két forduló hátravan, és bárki megelőzhet bárkit.

Az év meccse: Barcelona–Real Madrid 2–2. A tavaszi El Clási­cónak nem volt tétje, nem múlt rajta bajnoki cím, kupa, BL-hely, továbbjutás, semmi. Pont emiatt volt olyan, amilyennek a futball legnagyobb meccsének lennie kell: szórakoztató. A játékosok picit túlpörögték, volt balhé, színészkedés, kiállítás, elmaradt büntető, de emellett szerencsére a focival is foglalkoztak. A Barcánál Suárez és Messi, a Realnál Ronaldo és Bale szerezte a gólokat.

Az év csapata: Oblak – Maffeo, Ramos, Umtiti, Jordi Alba – N’Zon­zi, Fornáls, Kondogbia – Messi, Stuani, Aspas

Az év játékosa: Lionel Messi. Neymar távozásával visszatértek azok az idők, amikor a Barca egyet jelentett Messivel. Idén is az argentin góljai húzták a csapatot, de talán ennél is sokatmondóbbak voltak azok a meccsek, amelyeken nem játszott, vagy ha igen, akkor gyengén. Ilyen volt a Levante elleni 5–4-es vereség és a Roma elleni csúfos BL-kiesés.

Az év csalódása: Bilbao. A baszk csapatnál fogadkoztak, hogy a Valverde–Ziganda váltás nem fog visszaesést jelenteni. Nem így lett, a Bilbao egész évben szenvedett, az oroszlánbarlangnak nevezett San Mamés-stadionban különösen gyengén szerepelt, gólt is alig rúgott (1,06-ot átlagban), és végül csak a 16. helyen fejezte be a szezont – a leggyengébb baszk csapatként.

Az év edzője: Marcelino. A szingapúri pénzből felpumpált Valencia gyalázatosan szerepelt a bajnokságban (két 12. hely), de Marcelino egy nyár alatt mindent megváltoztatott: elzavarta a pénzéhes, haszonleső játékosokat, helyettük pedig olyanokat igazolt, akik vakon követték az utasításait. A Villarrealnál korábban sikeresen működő 4-4-2-t a Valenciánál is meghagyta, a védelmüket szinte lehetetlen volt feltörni, és közben elöl is remekeltek: Zaza, Santi Mina és Rodrigo is tíz gól fölött zárta a szezont. A Valencia pedig a negyedik helyen (három ponttal lemaradva a Real mögött), így három év után visszatér a BL-be.

Az év felfedezettje: Loren Morón. A támadó kezdetben Alegría mögé szorult, és a Betis B-ben sem volt állandó helye, de aztán magára talált: 17 gólt lőtt 23 meccsen, amivel kivívta Setién figyelmét és elismerését. A mester, amikor a paraguayi Sanabria megsérült, egyből az első csapat keretéhez rendelte őt. Döntése hamar beigazolódott: a 24 éves támadó egyből beírta magát a liga történetébe. Loren az első öt gólját hat bajnoki alatt hozta össze, amire a liga 21. századi történetében spanyol támadó még nem volt képes.

Az év nyilatkozata: „Ez a legrosszabb csapat, amelyet valaha edzettem” – Paco Jémez kendőzetlenül őszinte véleménye csapata, a Las Palmas szerepléséről.

Kovács Gábor