Hyballa: „A játékosok akkor hisznek benned, ha győzöl”

Egy éve nem volt egyszerű helyzetben, amikor Marco Rossi távozása után átvette a csapatot – az első bajnoki meccse előtt két napja volt megismerkedni a játékosokkal. Átélt már valaha hasonló szituációt?

Öt évvel ezelőtt öt mérkőzés erejéig másodedző voltam a Bayer Leverkusenben, az egy kicsit hasonló volt, akkor szintén csak egy hetünk volt a felkészülésre. Öt nap alatt kellett mindent összehoznunk. Tavaly júliusban ott voltam a DAC EL-selejtezős visszavágóján Tbilisziben, ahol még Marco Rossi irányította a csapatot. A győzelem után ott ültem a gépen – abban a pillanatban én voltam az edző, de mégsem én voltam az edző. Másnap volt egy kis videózás, pénteken ilyen ötletünk támadt, szombaton olyan, vasárnap jött a meccs Podbrezován. Volt valami elképzelésem, mert láttam kétszer a csapatot a Tbiliszi ellen, és van is már edzői tapasztalatom, de egy kicsit az ujjamból szoptam ki a taktikát. Ám az utolsó percben lőtt góllal megnyertük a meccset.

Az a győzelem rögtön az elején nagy lökést adott a csapatnak. Mit gondol, ha akkor nem sikerül győzni Podbrezován, másképp alakult volna a szezon?

Fontos meccs volt, de ezt sosem lehet tudni. Úgy éreztem, jobb csapat voltunk, de az például nehéz volt, hogy az elején a játékosaim nem tudták, mi az a gegenpressing. Németországban az U12-es korosztálytól kezdve mindenki ismeri ezt a fogalmat, itt viszont nem. Marco Rossinak és nekem eltérőek az elképzeléseink. Nem arról van szó, hogy az egyik jobb, a másik kevésbé, egyszerűen más. Láttam, hogy Tbilisziben Ljubicic mindig hátrament a középhátvédekhez a labdáért, én pedig nem szeretem ezt – én azt szeretem, ha a középhátvéd is megy előre. Ezt próbáltam két nap alatt elmagyarázni, de nem volt egyszerű. Ki tudja, mi lett volna, ha kikapunk az első fordulóban. A játékosok akkor hisznek benned, ha győzöl.

Mennyi időbe telt, amíg a játékosok is kezdték magukénak érezni ezt a játékstílust?

Ebben a stílusban egy kicsit el kell hagynod a komfortzónádat, többet kell sprintelned, és szeretned kell a kockázatot. Az első napokban azt tapasztaltam, hogy itt eléggé a kelet-európai filozófia uralkodik, kicsit szégyenlős, kivárásra játszó… A hétköznapokban is éreztem ezt, ha megálltam mondjuk egy benzinkúton, nem igazán voltak barátságosak az emberek. Én viszont szívesen vállalok kockázatot, szeretek a tűzzel játszani, míg a szlovákiai mentalitás nem ilyen. Nemzetközi csapatunk van, és például Kalmár Zsolt már ismerte ezt a stílust, mert játszott Lipcsében és a Bröndbyben, és neki nagyon tetszik is ez. Őt már az első pillanatban megfogtam. Sok más játékosnak is azonnal tetszett ez a felfogás, de Ljubicic és Pačinda nem volt közöttük. Nekem pedig azt kell figyelnem, ki tart velem, és ki nem. Ha valakinek nem tetszik az a stílus, amit preferálunk, meg kell néznem, hogy csak szimplán nem kedveli, vagy a csapatnak is árt ezzel. Máig gyakoroljuk ezt a stílust, ez a folyamat sosem ér véget. De szerintem az alapokat nagyjából három hónap alatt elsajátította a csapat, a nagyszombatiak elleni 3:2-re megnyert hazai meccs már egy igazi gegenpressing-meccs volt.

Néhány játékos a kezdetektől nagyon lelkes volt, de emlékszem Tomáš Huk kifakadására az 5:1-re elvesztett senicai kupameccs után, amikor arra panaszkodott, hogy mindenki gólt akar rúgni, a két középhátvéd teljesen magára van hagyva hátul.

Ha Jürgen Klopp elveszít egy meccset a Liverpoollal, akkor mindenki azt mondja, ez a stílus túl kockázatos. Ha pedig nyersz, akkor mindenki lelkes, milyen látványos focit játszol. Ez egy kicsit hazárdjáték. Tisztában vagyok vele, hogy ennek a rendszernek ez a kockázata. Ezért kaptunk ki Nagyszombatban, ezért vert meg minket itthon a szeredi csapat. Minden rendszernek megvannak a pozitívumai és negatívumai, ennek is. A hátvédek számára eleinte nagyon szokatlan és nehéz volt alkalmazkodni, mert túl nagy területet kellett szabadon hagyniuk a hátuk mögött. Huk korábban sosem játszott ebben a rendszerben. Jól emlékszem a senicai kupameccsre, Bayo lusta volt, Kalmárnak nem ment a játék, a középpálya nem volt eléggé gyors a visszafutásoknál. Tomášból a lefújás után előtörtek az érzelmek, de mára már ő is száz százalékig hisz ebben a rendszerben. Nála hosszabb ideig tartott, mert eleve egy pesszimista srác, ami teljesen rendben van, elvégre hátvéd. A kreatív játékosok, a csatárok viszont gyorsan megszerették. Pačindának is mindig mondtam, hülye vagy, hogy harcolsz velem, hiszen ebben a rendszerben 25 gólt rúghatnál szezononként, harmincévesen elmehetnél két évre Kínába kétmillióért. Ezt szerettem volna elérni. De ebben a rendszerben sprintelni kell, támadni és visszatámadni. Itt meccsenként hússzal több sprintet kell kivágni. Az erőnléti edzőnk, Laura kimondottan a sprintekre specializálódik, rengeteg sprintet és koordinációs gyakorlatot csinálunk.

A kapusok hogyan fogadták a gegenpressing stílust?

Eleinte nem igazán értették. De ha 25 évig eszel húst, aztán valaki hirtelen azt mondja, legyél vegetáriánus, az sem megy egyik percről a másikra. Adaptálódnod kell. A játékosok nem szívesen ismerik el a hibáikat, ha veszítünk, akkor arról az edző tehet, a rendszer, a túlságosan támadó felfogás… De a szurkolók is ilyenek: ha kikapunk, akkor jönnek a kérdések, mi a fenét csinálok, ha meg nyerünk, Hyballa a legnagyobb király.

A szezon első harmadában viszonylag sok gólt kaptak, az első 13 bajnoki közül csak kettőt hoztak le kapott gól nélkül. Később azonban elkezdték nullára nyerni a meccseket. Változtattak valamin a felkészülés során is, vagy egyszerűen arról volt szó, hogy a csapat kezdett igazán ráérezni erre a stílusra?

Az elején az egész pályán a gegenpressinget alkalmaztuk, most már kicsit strukturáltabban játszunk. Sokat fejlődött a kapus Jedlička, mert amikor ismeretlen cserekapusként először lehetőséget kapott, voltak megkérdőjelezhető megmozdulásai, de így működik egy fiatal játékos fejlődési folyamata… Hétről hétre egyre jobb lett, és a csatárok is egyre jobban kezdtek védekezni. Ezért is került ki a kezdőből Pačinda: mert én nemcsak azt nézem, mit csinálnak a játékosok támadásban. A védekezésben nyújtott teljesítmény pedig Divkovic mellett szólt. Bayo is hasznos volt védekezésben is. Aztán viszont Bayo januárban távozott, és támadásban már nem vagyunk olyan veszélyesek, ezért is mondtuk azt, jobban kell a védekezésre koncentrálnunk. Már nem mindig a vadnyugati focit preferáljuk. De azt is meg kell jegyeznem, hogy sok meccsen jobbak voltunk az ellenfélnél, viszont ha nem rúgunk gólt, az nem az igazi.

A DAC olyan szezont zárt, mint még soha. Mi volt a titok?

A csapat. A család. Számomra az empátia fontosabb, mint a taktika. Ez a csapat harcol egymásért, a játékosok megtalálták egymást. Viharos volt a kezdet, és a viharok után a hajó vagy elsüllyed, vagy a felszínen marad, és elkapja a hullámokat. Mi néhányszor nagyon elkaptuk a flow-t. A csapat egyre jobban bízott bennem, bár eleinte talán furcsán néztek rám: mit akar itt ez a lökött fickó? Mára mindenki elfogadta ezt a stílust, de az elején voltak harcok. Macej kikerült a kapuból, Záhumenský, Ljubicic és Pačinda is kikerült a kezdőből, és a korábbi cserejátékosok kaptak lehetőséget. Az edzői stáb is nagyon sokat tett ezért a sikerért, mindannyian nagyon közel állunk a játékosokhoz. Talán pont ez a titok: hogy nagyon közel állunk egymáshoz. Nem gondolom, hogy tipikus vezetőedző vagyok, nem vagyok távolságtartó. Inkább apa–fiú viszony van közöttünk. Ez egy nagyon fiatal, nemzetközi csapat, néhány játékosnak honvágya van, és ezt is kezelni kell. Nem csak a futballról beszélgetünk.

Többször említette már, hogy úgy érzi, mintha egy kicsit a játékosok apukája is lenne. Hogyan képzeljük ezt a viszonyt? Egyrészt sokat nevetnek, másrészt azt is sokszor hallottuk már öntől, hogy a félidőben agresszív is tud lenni.

Szerintem nagyon agresszív edző vagyok, de tényleg sokat nevetünk. Ha viszont megyünk a pályára, vagy megbeszélést tartunk, akkor az nagyon komoly, fegyelmezett német meló. Nagyon mérges tudok lenni, ha edzésen elrontunk három gegenpressing-megmozdulást. Akkor bemegyek a pályára. Az asszisztensem, Admir Kozlic nem annyira kemény, mint én, de ez is az edzői stáb titka, ő finomabban bánik a játékosokkal. Én agresszív vagyok, ami néha negatívum, néha pozitívum. Azt gondolom – és ez nem specifikusan szlovákiai vagy magyar probléma, hanem a futballra általánosságban igaz –, hogy a játékosokban nincs meg mindig az az elégséges belülről jövő erő, energia, és akkor nekem kintről kell adnom nekik az energiát. Mert ha az edzéseken csak állok, nem szólok semmit, akkor néha hajlamosak az öreguras tempóra. De ha odamegyek, „bumm, gyerünk, öt másodperc, bumm, bamm, buff”, akkor felpörögnek. Ez stresszt jelent, de számomra a stressz pozitív szó. A hétköznapi életben sokan inkább lazulni szeretnek, de én szeretem a stresszt. A gegenpressing stresszel jár! Sok arcom van, de mindig őszinte vagyok a játékosokkal. Ez néha kemény. Ha azt mondod valakinek, hogy már nem számítasz rá, vagy a következő meccsen nem fog játszani, akkor nem csókolgat össze örömében. De ez is része a melónak.

A DAC-nak nagyon fiatal csapata van. A pályán vagy a pályán kívül nehezebb velük?

A pályán kívül nincs velük sok dolgom, szerintem ott nem is kell beleártanom magunkat az életükbe. Nem vágyom rá, hogy a játékosaimmal partizzak, és ők se akarnak bulizni velem. Nyilván a nagymihályi vagy a zsolnai győztes meccsek után megittunk együtt egy sört, de ennyi. Minden héten a játékosok felének frusztrációt okozok azzal, hogy megmondom nekik, nem fognak játszani, aztán utána vessem fel nekik, hogy menjünk együtt diszkóba? Ez nem működne. Fiatalok, kísérleteznek mindenfélével, csak egy családos ember van közöttük, Eric Davis, de neki is távol van a családja. A fiatalságnak megvan az előnye és a hátránya. Az előnye az, hogy szabadok, kötetlenek, a hátránya meg az, hogy képesek éjjel kettőkor kitalálni, elmennek diszkóba Pozsonyba. Ez a klub elkötelezte magát a fiatal játékosok mellett, és ez független attól, hogy az edzőt Hyballának hívják vagy sem. Fiatalság, támadófutball, pressing, ezek a kulcsszavak. A filozófiánkat most már az utánpótlásban is igyekszünk érvényesíteni, már az U11-ben is tudják a játékosok, mi az a gegenpressing, hogy a területet védjék, ne emberfogással játsszanak, és így tovább. Világi Oszkár nagy álma, hogy az akadémia neveltjei minél előbb bekerüljenek az A csapatba.

A tavalyi évhez hasonlóan a DAC ismét EL-selejtezőt fog játszani, de míg tavaly a bajnokság utolsó fordulójáig kellett várni, hogy ez biztos legyen, most már három fordulóval a bajnokság vége előtt megvolt a második hely.

Utána kicsit leengedtünk, elfogyott az energia, mi is mérgesek voltunk a szakmai stábban, hogy kikaptunk otthon a szerediektől, és vesztettünk Rózsahegyen is. Főleg úgy, hogy mezőnyben mindkét meccsen jobbak voltunk, csak nem voltunk elég hatékonyak a kapu előtt. De a zsolnai meccs utáni pillanatok nagyszerűek voltak, amikor a második helyet ünnepeltük. A zsolnaiak arra a mérkőzésre csupa saját nevelésű játékossal álltak ki, amit részben értek, részben nem. Egy kicsit a nemzetiségi ügy is benne volt abban a meccsben… Ez egy érdekes tapasztalat számomra ebben az országban: nem vagyok válogatott edző, de minden héten hallom a himnuszt.

A második helyet egy fantasztikus ötmeccses győztes sorozattal biztosították be, amikor előbb legyőzték itthon a zsolnaiakat, idegenben a szeredieket, nyertek Nagymihályban, legyőzték a Slovant, végül nyertek Zsolnán is. Ebben az időszakban a csapat elképesztően erősnek tűnt fizikailag és mentálisan is – hogyan sikerült ezt elérni?

Ugyanúgy edzettünk, mint máskor, de egy kicsit olyan volt az egész, mint a Tour de France. Az egyik nehéz meccs után jött a másik. Azzal tudnám ezt szemléltetni, hogy ha Kalmár az edzéseken gólt rúg, akkor mindig ünnepel, de én ilyenkor mindig azt mondom: „Nagyszerű, Zsolti, de most jöjjön a következő!” Ez is valami hasonló volt. Mindig meg akartuk nyerni a következő meccset is. Pedig többször krízisbe kerültünk ezeken a mérkőzéseken, volt egy hullámvölgyünk Nagymihályban, itthon a Slovan ellen lefújtak ellenünk egy tizenegyest… De nagyon éhesek voltunk a sikerre. Szerintem a játékosokat az is motiválta, hogy sokan itt voltak már tavaly is, amikor Marco Rossival a harmadik helyen végzett a csapat, és most meg akarták dönteni a szerzett pontok rekordját, ezüstérmesek akartak lenni. Lehet, hogy a következő száz évben a DAC 27-szer ezüstérmes lesz, de mindig van egy első alkalom. És ha ez a csapat együtt marad, akkor jövőre talán a bajnoki címért harcolhatunk, ami szintén klubtörténeti jelentőségű lenne.

A zsolnai győzelem után kezdődhetett az ünneplés – hogyan telt a 205 km-es út Dunaszerdahelyig?

Fáradtak voltunk, de boldogok. Mindenki nagyon megkönnyebbült. Óriási nyomás volt rajtunk, amit mi helyeztünk saját magunkra, és ez nagyon sok energiát kivett belőlünk. Hazafelé megálltunk egy Slovnaft-kúton, került egy üveg whiskey, vettünk sört… Mi nem vagyunk egy szokványos csapat, ez tényleg egy család. Amikor megérkeztünk a MOL Arénához, láttam, mennyire büszke Világi Oszkár… Végigfutottak az agyamon az elmúlt év eseményei. Megtörténhetett volna, hogy hat hét után kirúgnak. Nagy kockázatot vállaltam azzal, hogy otthagytam a biztos állásomat a Német Futballszövetségnél, eljöttem Szlovákiába, ahol senki nem ismer, és ahol én sem ismertem a környezetet, most pedig itt ünnepelünk… Kicsit szentimentális pillanat volt.

Az ünneplésről készült videókon ön is teljes erőbedobással énekel – megtanulta már a magyar DAC-os rigmusokat?

Nem, csak lalaláztam! Amikor a szakmai stábbal értékeltük az elmúlt évet, az egyik negatívum az volt, hogy egyikünk sem tanult meg semmit sem magyarul, sem szlovákul. Nyáron szeretnénk valamit megtanulni, legalább száz szót. Ahhoz, hogy folyékonyan beszéljek magyarul, szerintem 25 évig kellene itt élnem, de néhány alapkifejezést meg kell tanulnom.

Néhány szót azért csak ismer már…

„Köszönöm…” Nagyjából ennyi. Nem vagyok egy lusta ember, de ehhez valahogy lusta voltam. És egyáltalán nem is érzem ezt a két nyelvet. Pedig néhányan szlovákul beszélnek körülöttem, a magyar beszédet meg egész nap hallom, mégsem tudok ráérezni.

Ehhez képest Rózsahegyen a sajtótájékoztatón mindenkit sokkolt, amikor magyarul bevágta: „Hajrá Ružomberok!” Arrafelé nem szeretik olyan nagyon a magyarokat…

Szerintem azért is ismernek el ebben az országban, mert ilyen vicces típus vagyok. Félig német, félig holland vagyok, egyszóval más, mint az itteniek, és ezért is engedhetem meg magamnak az ilyen vicceket. Mindenki iránt óriási tisztelettel vagyok itt, respektálom az ellenfeleket, az ellenfelek edzőit és a bírókat, de szeretek viccelni is. Szerintem az emberek már úgy veszik, ez Hyballa.

Ha visszatekint a szezonra, melyek azok a kulcsmomentumok, amelyek ön szerint meghatározták az idényt és megalapozták a sikert?

Az egyik ilyen Pačinda és Ljubicic kirúgása volt. Érdekes helyzet volt, hogyan fognak reagálni a játékosok, a klubban dolgozók és a szurkolók. Mert az tényleg nem volt egyértelmű szituáció, nem rázogatták a kezem, hogy „Peter, köszönjük”. A másik kulcsmomentum az volt, hogy Macejt Jedlička váltotta a kapuban. Azt is nagy vita előzte meg, a szakmai stáb inkább Macej mellett foglalt állást, Jedlička az én döntésem volt. A harmadik fontos momentum pedig az volt, hogy sok meccset az utolsó percben nyertünk meg. Nyitrán, otthon a nagyszombatiak ellen, idegenben a szerediek ellen, otthon a Senica ellen… Ilyenkor a játékosok azt érzik: fizikailag a topon vagyunk, ez az edző nagyon jó, olyan fitt a csapat, hogy bárkit legyőzhet az utolsó percben. Ezek a győzelmek nagyon megerősítették a csapat bizalmát bennem. Ha 4:0-ra nyerünk, annak nincs ilyen összekovácsoló ereje. Ha pedig túl sok a döntetlen, akkor a játékosok bizalma kezd megingani az edzőben.

Amikor a Manchester United mindig a meccsek végén lőtte a győztes gólt, a hosszabbítást elnevezték „Ferguson time”-nak. Ezek szerint a DAC-ban lehetne ez a „Hyballa time”? Ahhoz, hogy egy csapat az utolsó percekben nyerje meg a meccseit, nemcsak fizikai, hanem mentális felkészültség is kell…

Ez így van, de ez is az edzésen dől el. Az edzés utolsó tíz percében lehet lazsálni, és lehet teljes erőbedobással játszani. Nálunk edzésen sincs döntetlen. Soha. Győzz vagy veszíts! Ha mégis döntetlen az állás, tizenegyesek jönnek. Van egy Grand Slam-listánk is, ahol a játékosok pontokat gyűjtenek, és a szezon végén látni lehet, melyik játékos hány meccset nyert meg, hány gyakorlatban végzett az élen. A döntetlen a lúzereknek való. Nálam valami vagy fehér, vagy fekete. Holott néha a szürke lenne az intelligensebb választás. Eddig tizenöt klubban fordultam meg. Talán már Bundesliga-edző lennék, ha bizonyos helyzetekben befogtam volna a nagy pofámat, de egyszerűen nem tudom.

Szereti, ha Jürgen Klopphoz hasonlítják?

Tíz éve együtt dolgoztunk, amikor ő a Borussia Dortmund felnőttcsapatát edzette, én pedig az U19-et. Sokszor edzettünk az egymás melletti pályákon, sokat is beszélgettünk. Én ajánlottam be neki Mario Götzét az első csapatba. Lenyűgözött a totális pressingje. Én akkor már néhány éve a Dortmund utánpótlásedzője voltam, és mindig a támadófoci híve voltam, de amit ő csinált, az elképesztő volt. Ráadásul megbízott a fiatal játékosokban. Emlékszem, hogy kidobta a szupersztár Alexander Freit, és 19 éves játékosokkal játszott, például Hummelsszel. Nem érdekelte, mit szólnak mások. Ez is a Klopp-stílus. Sok edző ugyanis fél megbontani a csapatot, Klopp viszont nem. Sokat beszélgettünk, és nem mindig értettünk egyet, de szerintem tetszett neki bennem, hogy meg mertem neki mondani a véleményemet. Az az érzelemdús edzői stílus, amit Klopp is képvisel, nem normális, de a nagy edzők ezt csinálják. Ezt csinálja Simeone, Guardiola… Ha egy játékosom fejel, néha én is felugrok fejelni a pálya szélén. Hollandiában például minden edző rettentő nyugodt, én viszont nem. Klopp sem. Ebben tényleg nagyon hasonlítunk egymásra.