Hiányérzet

Ha az ember valamit nagyon vár, hajlamos azt hinni, hogy pusztán a várakozás felfokozottsága garantálja a katarzist. Futballmeccsek esetében azonban ez egyáltalán nem törvényszerű.

Az év meccseként várt magyar–román 0:0-val végződött, helyzetet is alig láttunk.

Ha az ember valamit nagyon vár, nehezen ismeri be, hogy nem kapta meg a vágyott élményt. A Groupama Arénában nagyszerű volt a hangulat, a bevonulás alatti piros-fehér-zöld élőkép elképesztően hatásos, a szurkolás lankadatlan. A körítés nélkül azonban a meccs maga több mint felejthető. Nem véletlenül írta néhány otthon maradt ismerős: „Csak ásítozunk a tévé előtt.” (Pláne azok, akik cseh kommentárral voltak kénytelenek nézni a mérkőzést, mert nincs M4-ük.)

Nem szívesen mondjuk ki, de az év meccse unalmas volt. A hivatalos statisztikák három-három kapura lövést jegyeznek, de ebből mindkét oldalon csak egy volt igazán veszélyes: Szalai bombája, amit Tatarusanu nagy bravúrral ütött szögletre, illetve Torje lapos lövése, amit Király kaparintott meg. A csereként beállt Guzmics is hős lehetett volna (és talán örökre feledtethette volna a bukaresti bénázását), de kemény fejese a kapu mellé szállt.

Nagyjából ennyi. A magyar csapat nem játszott rosszul, szervezett volt hátul, igyekezett távol tartani a románokat a kaputól, próbálkozott támadni is. Az év meccsétől azonban előzetesen mindenki többet várt. A hangulat felemásságát jól érzékeltette, hogy a lelátókról semmilyen reakció nem követte a hármas sípszót. Füttyszónak nem volt helye, de örömujjongásnak sem. Maradt a hiányérzet.

Hiányérzetről beszélt Tőzsér Dániel is, aki elsőként jött ki az újságírók közé. Ő is érezte, ezt a román válogatottat le is lehetett volna győzni. Persze a döntetlen is jó, csak… Csak elmaradt a katarzis.

Bernd Storck viszont másképp látja. Szerinte ez a csapat kihozta magából a maximumot, és az egy ponttal is elégedettnek kell lennünk. Amióta Dárdai Pál átvette a nemzeti csapat irányítását, a cél a csoport harmadik helyének megszerzése volt, ez a cél pedig továbbra is teljesíthető, mi több, még egy belfasti vereség is belefér. A selejtezősorozat első meccse után (Emlékszünk még? Hazai vereség Észak-Írországtól Pintér Attila irányítása alatt…) a harmadik hely is álomnak tűnt. Most komoly esély van rá.

A szurkolók az év meccsét várták, de Storck már előre megmondta, a döntetlennel is elégedett lenne. A mérkőzés utáni sajtótájékoztatón azt is elmagyarázta, tudatos volt a sok (többször céltalannak tűnő) előrevágott labda, mert ebben kevesebb kockázat volt, mint a saját tizenhatos előtti rövid passzokban. Storcknak igaza van abban, hogy a rendelkezésére álló eszközöket kell használnia a cél eléréséhez, és hiába várták a drukkerek, hogy majd szétszedjük a románokat, ha erre adott pillanatban nincsenek megfelelő játékosok. Storck a célt tartja a szeme előtt, és ezt a célt reálisan el is érheti.

Csak hát azon a pótselejtezőn jöhet akár egy holland vagy egy ukrán válogatott is, és akkor már nem lehet kétszer 0:0-ra játszani.