„Hejrá Nyározsd!” – kézilabdás múltidézés Németh Pállal és Jolánnal

A nyárasdi kézilabdának a 70-es években a csodájára jártak. Egy szinte csak helyi lányokból álló együttes nemcsak méltó ellenfele volt a csehszlovák élvonal élcsapatainak, hanem rendszeresen le is győzte őket.

A siker fő kovácsa Németh Pál edző volt, aki tanítóként először csak le akarta foglalni az unatkozó lányokat.

Kiterjedt kapcsolati háló

„Akkor nem az volt a szokás, hogy letanítottuk az órákat, és mentünk haza, hanem délutánonként sokáig beszélgettünk a kollégákkal a tantestületiben. Az udvaron is sok gyerek játszott délután is, kimentünk hozzájuk. Aki néptáncos volt, az elkezdett velük táncolni, akinek jó hangja volt, az énekelt. Egy kolléga a fiúkkal focizott, nekem maradtak a leányok, velük kezdtünk kézilabdázni. Nem úgy indultunk, hogy tíz év múlva országos bajnokok leszünk” – elevenítette fel a kezdeteket Németh Pál.

Kézilabdamúltja nem volt, szülőfalujában, Bélvatán futballozott, később a komáromi gimnáziumban kosárlabdázott. „Kézilabda-analfabétizmusa”, ahogyan ő fogalmaz, azonban a hasznára vált: rutinszerű beidegződések helyett folyamatosan képeznie kellett magát. Igyekezett személyesen eljutni a világeseményekre, komoly kapcsolati hálót alakított ki az NDK-ban, a Szovjetunióban, Jugoszláviában és természetesen Magyarországon is.

Felesége, a nyárasdi csapat egykori átlövője, Németh Jolán hangsúlyozta, az edzőnek köszönhetően a nyárasdiak már másodosztályú csapatként is erőnlétileg az élvonalbeli együttesek előtt álltak. „Alacsony csapat voltunk, Pali mindig mondta, addig kell gólt dobnunk, amíg nem állt fel a fal, mert utána már nem látjuk a kaput – idézte fel nevetve a régi utasításokat Németh Jolán. – A férfiak Európa- és világbajnokságát mindig nagyon alaposan elemezte, mert azt mondta, négy-öt év múlva a nők is ezt fogják játszani.”

Németh Pál ma is büszke rá, milyen kiterjedt kapcsolatrendszere volt: „Az NDK-ba kis túlzással úgy jártunk, mint az üzletbe. Magyarországon 80 csapattal volt kapcsolatunk, a győriekkel 74-szer játszottunk felkészülési mérkőzést! Néha szóltak a lányok, Pali bácsi, menjünk át Magyarországra, mert már elfogyott a Pepsi Cola! Nálunk még ilyesmit nem lehetett kapni. Akkor telefonáltam a győriek edzőjének, akik persze mindig örömmel fogadtak.”

Falusi kupagyőztes

A nyárasdi egyesület a csehszlovák kézilabdatérképre is felkerült. A szakosztály 1969-ben alakult, amikor az iskolai csapat játékosai befejezték az alapiskolát, de szerették volna folytatni a játékot. Három év alatt az ifjúsági lánycsapat 162 meccsen mindössze egyszer kapott ki, kétszer remizett, 159 meccset pedig megnyert, gólkülönbsége egészen lélegzetelállító, 926:336 volt.

Ezután 1972-ben megalakult a női csapat, két szezon után feljutott a divízióból a Szlovák Nemzeti Ligába, ahol négy egymást követő évben is a második helyet szerezte meg. Az 1977/78-as idény azonban egy óriási sikert is hozott: a Szlovák Kupa négyes döntőjében a nyárasdiak másodikok lettek, de ezzel bejutottak a Csehszlovák Kupa négyes döntőjébe, amelyet végül két győzelemmel és egy döntetlennel megnyertek!

Az esemény 40. évfordulójára kiadott „Hejrá Nyározsd!” című szép kiállítású brosúrából olyan érdekességek is kiderülnek, hogy a csapatkapitány Németh Jolán a kupadöntő előtti napokban sikeres államvizsgát tett a Pozsonyi Műszaki Egyetem építészmérnöki karán, ez pedig olyan felszabadulttá tette, hogy 22 góllal a torna egyik legeredményesebb játékosa lett.

Sem előtte, sem azután nem fordult elő, hogy a kupát egy másodosztályú, „falusi” csapat nyerte volna meg. Ahogy Németh Pál fogalmaz a Kézilabda szívközelből című könyvében: az a csapat, amelyik tíz évvel korábban biciklivel érkezett első hivatalos mérkőzésre Csilizradványra, most Párizs Orly repterén szállt le a KEK-meccsére érkezve…

Motiváció magyarul

Nyárasdon ünnepnek számított a kézilabdameccs. A falubeliek fehér ingben, fekete mellényben, kalapban indultak a mérkőzésre. „Úgy készültek a meccsre, mint egy színházi előadásra” – jegyezte meg Németh Jolán.

„Mikor egyre többször megvertük a rangos klubok csapatait, kialakult a nézőterükön egy ellenséges, lekicsinylő légkör, hiszen a nevünkben is benne volt a »Družstevník« szó. Engem meg az motivált, hogy ha majd eljönnek hozzánk, akkor nálunk ebből semmit nem fognak érezni a játékosaik. Nagyon büszke vagyok rá, hogy úgy jártak ide a csapatok, mint haza” – tette hozzá Németh Pál.

Az 1978/79-es szezonban a hőn áhított feljutás is összejött, a nyárasdiak a csehszlovák élvonalban szerepelhettek.

„Mivel az élvonalban csak fedett csarnokban rendezhettek meccseket, Komáromban játszottuk az első hazai mérkőzésünket. Előtte bokszmeccs volt a stadionban, azok a nézők maradtak ott, akik a bokszra is jöttek. Első dolguk volt, hogy paradicsommal jól megdobálták a bírót. Letiltották a pályát, de az nekünk csak jó volt, mert Pozsonyban a Pasienkyn, egy gyönyörű stadionban játszhattunk, még több néző előtt” – magyarázta Németh Jolán, egy kicsit arra is utalva, azt a csapatot nem is kellett külön motiválni, örültek annak is, hogy a sok betonon lejátszott mérkőzés után egy szép csarnokban léphettek pályára.

Németh Pál szerint a motivációs beszédeknél nagyon fontos a nyelv is: „Azt gondolom, nem lehet úgy beszélnie egy edzőnek, hogy fordítják a szavait. Amikor már volt néhány szlovák játékosunk, az edzéseket szlovákul vezettem, de a motivációs résznél elnézést kértem tőlük, hogy most mondok néhány mondatot magyarul. Azokban a magyar mondatokban öt-tíz gól benne volt, az hétszentség!”

Piri, a fakír

Nyárasdról két játékos is bekerült az 1980-as moszkvai olimpiára utazó csehszlovák válogatottba: Németh Jolán és Polačekné Angyal Piroska, Piri, akit Németh Pál azóta is a régió legjobb sportolójának tart.

„Szakmailag hihetetlenül megelőzte a sportágát, kiváló jobbszélső volt” – dicsérte egykori védencét Németh Pál. „Ő nem hibázott, ha bevetődött, már mentünk vissza, mert tudtuk, hogy az biztosan gól” – emelte ki a volt csapattárs Németh Jolán.

Azóta már napvilágra került történet, de nem lehet elégszer felidézni, hogy Angyal Piroskának eltört a lábujja az olimpia előtti utolsó barátságos mérkőzésen, de eltitkolta a sportvezetők elől, úgy játszotta végig a moszkvai tornát.

„Az utolsó felkészülési meccs után látom, hogy Piri csak ül az öltözőben, sír. Azt mondja: húzd le a cipőmet, nem tudom levetni. Lehúzom a tornacipőjét, csupa vér a zoknija. Valaki olyan szerencsétlenül esett rá, hogy eltört a lábujja, de úgy, hogy már vérzett. Te Piri, hát most mi lesz? – emlékezett Németh Jolán. – Valahogy összeraktuk, beletettük a zokniba a lábát, felmentünk a hotelszobába. Szólni kellett a szobatársainknak, mert jajgatott jobbra-balra. Jana Kuťková ránkripakodott: Meg vagytok őrülve, ezt nem szabad mondani, akkor nem jöhetsz Moszkvába! Piri, ezt kibírod! A megnyitón magas sarkúban nem tudott volna felvonulni, de letörte a cipő sarkát, csinált belőle laposat, aztán ott méltatlankodtunk, hogy hát ez a gottwaldovi gyár, milyen cipőket adott… Az volt a szerencsénk, hogy a magyar válogatott ugyanabban az épületben lakott az olimpiai faluban Moszkvában, ahol mi, és az ő orvosuk minden meccs előtt összekötötte Piri törött lábujját a nagyujjával, és lefagyasztotta. Mindig bevérzett neki, de játszott. Ő egy fakír!”

Nem munka, hanem öröm

Németh Pál már jól megérdemelt nyugdíjas éveit élvezi feleségével, s azzal foglalkozik, ami gyerekkorában is mindig örömet okozott neki: állatokat nevel, zöldséget-gyümölcsöt termeszt, de a sportot is figyeli, rendszeresen olvassa a sportsajtót, a tévében is figyeli az eseményeket, és többször is elolvassa azokat a volt játékosaitól kapott kiadványokat, amelyek a legendás, Puskás-féle Aranycsapatról szólnak.

„Amikor nyugdíjas lettem, feltettem a kérdést, mi az, amit szerettem az elmúlt hatvan évben csinálni? Rájöttem, hogy 14 éves koromig voltam a legboldogabb, állatokkal foglalkoztam, mert a nagybátyámék középgazdák voltak. Minden férfi a háborúban volt, nagypapám már rozoga állapotban volt, de én kis taknyosként el tudtam vinni a teheneknek a kórót, és fel tudtam ablázni a lovat, és büszkén ültem a faluban a bakon. Az a ló a falu legszebb lova volt, és én, a kis ember elöl járhattam a lóval, és tarthattam a gyeplőt. Ez olyan, mintha fehér Mercedesszel furikáznék most. Szabad voltam, boldog voltam, hazahajtottam a teheneket, körülnéztem az erdőben, minden madarat ismertem, beszélgettem velük… – mesélte lapunknak látogatásunkkor. – Nyugdíjasként azt mondtam, ezt kell most visszahozni. Joli felépítette a házat, nekem meg megengedte, hogy hátul egy kis gazdasági udvart létesítsek. Nekem ez nem munka, hanem öröm.”