FTC: egység, erő, egyetértés?

KISS TIBOR NOÉ

A zöld-fehérek egy héttel ezelőtt 6:0-ra kikaptak az Újpesttől, minden idők legnagyobb arányú vereségét elszenvedve ősellenségüktől tétmeccsen. A kudarcot a drukkerek egy része nehezen viselte, ahogy potyogtak sorban az újpesti gólok, úgy bontották le a kordont is a fradisták a Szusza-stadionban. A Siófok ellen aztán tovább mélyült a válság: az újonc első győzelmét éppen az Albert Flórián Stadionban szerezte meg, a Ferencváros ellen. A kordonok a Siófok elleni meccs után is fontos szerepet játszottak: Prukner Lászlót, az FTC nyáron kinevezett edzőjét kordon és rendőrsorfal védte az ötvenfős tüntető tömegtől. Akik – úgymond – „számon kérték” rajta az újabb kudarcot.

Nem volt ez mindig így. Az 1967-es Fradi-válság például így nézett ki: „(…) az edzésre is kijáró szurkolók nem mennek haza, hanem a klubház előtt csoportokba verődve várják a játékosokat. A ’mag’ szóvivője lép ki a többiek közül, s mindjárt a legnagyobbnak, a Császárnak intézi szavait: ’Már meg ne haragudj, Flórikám, de őszintén a szemedbe mondom, gyengén játszottatok Dunaújvárosban!’. Rándul egyet a szóvivő arca, látni rajta, tudatában van a kivételes helyzetnek, élete talán legbátrabb mondatát fogalmazta meg, talán már szívná is vissza az összes betűt. ’Rosszul, Pista bácsi? Szarul... (…) De, majd szerdán, az Eger ellen. Kettőt garantálok. Na, isznak egy fröccsöt, Pista bácsi?’ Ittak.” (Az idézet Lakat T. Károly Varga Zoltánról szóló könyvéből származik.)

Tegyük hozzá, akkor nem az Újpest elleni 0:6 után várta dühös tömeg a csapatot: 1967-ben a Fradi kilenc győztes meccset követően ikszelt Dunaújvárosban – ezért volt a nagy hűhó. De rögtön kiegészíthetjük ezt azzal is, hogy a Ferencvárosnál nem a hétvégi volt az első eset, amikor a drukkerek kemény eszközökkel fordultak a saját játékosaik ellen. Nyílt konfliktusokra leginkább a rendszerváltás óta kerül sor a klub és a szurkolótábor között. A kommunizmus évtizedei alatt elképzelhetetlenek lettek volna azok a tüntetések, amelyek most zajlanak. A klubot az állam irányította, a szurkolókat pedig (hamis) egységbe kovácsolta a közös ellenség: a Rendszer. Aztán a rendszer összeomlott, és a Ferencvárost hirtelen mindenki kizárólagosan a magáénak kezdte érezni: szimbolikus pillanat volt, amikor Torgyán József és Szabadi Béla kitüntette saját magát, s a szurkolók egy csoportja is egyre inkább egyenlőségjelet tett önmaga és a Ferencvárosi Torna Club közé, kizárva mindenki mást a Fradi-halmazból.

A Ferencvárosi Torna Club, amely az ország legnépszerűbb csapata, és amelynek jelmondata „Egység, erő, egyetértés”, jelenleg angol kézben van, a magyaros széthúzás és önsajnálat azonban jobban jellemzi, mint története során bármikor. Mindez kiegészül a frusztrációval és agresszivitással, ami a ferencvárosi klubot minden téren övezi. Bár a Pruknerre váró vehemens szurkolóknak sok mindenben igazuk van (a klubot lezüllesztő vezetőket senki sem kérte számon, a csapat játékoskerete harmatgyenge), a „beszari” játékot azonban álszentség számon kérniük azokon a futballistákon, akiket a közelmúltban gyakran ők fenyegettek fizikai erőszakkal. Ami a Fradi körül zajlik, az a magyar társadalom látlelete is egyben: kooperativitás és szorgalmas aprómunka nélkül, mindig a „másikat” hibáztatva, indulatok által vezérelve nincs előrelépés. Az agresszivitás sehová sem vezet.