Felejthetetlen nappalok, álmatlan éjszakák

. És tényleg, a plafonon újra megelevenedik előttem Szalai Ádám fejese, Gulácsi hibája, Schäfer önkívületi öröme, majd az az elátkozott 84. perc. Rossi, ahogy minden játékosát megöleli, Willi Orbán, ahogy a meccs után a magyar himnuszt énekli a szurkolókkal együtt, és Schäfer zokogása, mint egy kisgyerek, akinek elvették a kedvenc játékát. 
Már ekkor tudom, hogy valamit írnom kell erről a meccsről, az Eb-ről. Csak azt nem tudom még pontosan, mit. Annyi aspektusból meg lehetne közelíteni ezt a három meccset, sőt már az Eb-t megelőző pótselejtezőket is. Mennyivel nehezebb volt már csak az Eb-re való kijutás is, hiszen 2016-ban a magyarok bravúrosan elcsípték csoportjuk 3., pótselejtezőt érő helyét, és oda-vissza verve a norvégokat kijutottak a francia Eb-re. A mostani selejtezőknek óriási várakozássokkal futottak neki, de a csalódást keltő 4. helyen végeztek Szlovákia mögött. Szerencséjükre a Nemzetek Ligája adott egy második esélyt, amivel éltek, és a rájátszásban kiharcolták, hogy a részben hazai rendezésű Eb-n a Puskás Arénában játszanak. Az is nehezítette a dolgukat, hogy mindezt szurkolók nélkül, csendtől ordító stadionokban kellett megtenni, holott a 2016-os Eb után a csapat és a szurkolók nagyon egymásra találtak.

Vagy megközelíthetném onnan is, hogy ez a 2 pont és a csoport negyedik helye mennyivel nagyobb bravúr, mint volt a 2016-os továbbjutás az ottani csoportból. Az Eb 
megnyerésére is esélyesnek tartott 5-6 csapatból három is a magyarokkal egy négyesben szerepelt. Ugyan az első, az Eb-címvédő portugálok elleni meccset 3:0-ra elbukták, de már akkor is látszott, hogy ez a csapat bárkivel felveszi a versenyt. Az aktuális világbajnok franciák ellen azon keseregtünk, hogy nem sikerült megtartani a győzelmet. Az előző világbajnok németek ellen pedig 5 percen múlt a győzelem és a továbbjutás. Ki gondolta bő egy héttel ezelőtt, hogy a csoportkör utolsó fordulójában a németek elleni meccs végső perceiben azért támadnak a magyarok, hogy továbbjussanak a halálcsoportból?

Vagy megközelíthetem onnan is, hogy Marco Rossi a DAC-ból indulva a magyar válogatott szurkolói szemében lassan tiszteletbeli magyarrá válik, amiért majdnem csodát tett az Eb-n. Mit majdnem!? Igenis, csodát tett! A magyar csapat az Eb előtt sérülés miatt elvesztette a két legkreatívabb játékosát: Szoboszlai Dominiket és Kalmár Zsoltot. Rossi ugyan Szoboszlaival kivárt az utolsó pillanatig, hátha mégis alkalmas lesz a játékra, de miután kiderült, hogy nem lehet ott az Eb-n, kitalált egy B tervet. Majd miután Gazdag Dániel is megsérült, előállt egy C tervvel. Nem pánikolt, szövetségi kapitányként mind mentálisan, mind fizikálisan kihozta a rendelkezésére álló játékosokból a legtöbbet, egy nagybetűs CSAPATOT rakott össze. Tette a dolgát, ami a munkája. És tett ennél sokkal többet is: megmutatta, hogy a 2016-os Eb nem csak egy fellángolás volt. Visszarakta Magyarországot a futballtérképre. Most már elhisszük, hogy a vb-selejtezőkön és a Nemzetek Ligája A divíziójában is bárki ellen lehet Szalaiéknak esélye. De ami ennél is fontosabb, olyan csapatot adott nekünk, szurkolóknak, akik képesek álmatlan éjszakákat okozni – és nem azért mert Luxemburgtól vagy Kazahsztántól kapnak ki éppen –, hanem mert egy németek elleni 2:2 után viaskodik bennünk a büszkeség, az eksztázis és egy aprócska hang még azt is cincogja, akár győzhettünk is volna. Grazie, Mister, köszönjük, fiúk a felejthetetlen napokat és az álmatlan éjszakákat!