„Ez teljes örömjáték volt”

Az álomcsapat komáromi származású kapusával, Gergely Istvánnal beszélgettünk.

Milyen érzés volt újra összeállni azokkal a csapattársakkal, akikkel olimpiákat nyert?

Nagyon jó volt. De ezt azért edzés is megelőzte, mert már egy ideje elkezdtünk dolgozni. Eleinte mindenki saját maga, a saját edzésterve alapján, három héttel a vb előtt meg már közösen edzettünk. Sok közös emlék előjött, mert sok mindent megéltünk együtt. Sok társammal a Honvédban is együtt játszottam, és a válogatottban is jó néhány évet lehúztunk együtt. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk, nem sok minden változott. Picit korosabbak lettünk, és a testsűrűségünk megváltozott, de a baráti kapcsolatok, emberi kapcsolatok, sőt, még a játékoskapcsolatok is megmaradtak. A variációk, figurák szinte ugyanúgy működtek, mint amikor még olimpiákon játszottunk együtt.

Kapusként mennyire volt ez más? Támadásban több a begyakorolt figura, amelyek előjöhettek, de a kapus sokszor ki van szolgáltatva az ellenfélnek.

Vannak védekezési variációk is, és ezt a kapusnak kell irányítania, úgyhogy itt is sok minden visszajött. A kapus teljesítményét nagyban befolyásolja, hogyan szűri meg a védelem a lövéseket, de ez is működött. Nem kaptunk sok gólt, mert a védelmünk erős volt.

A Millennium csapat végig hengerelt, a legszorosabb meccsét 11 góllal nyerte.

Ez teljes örömjáték volt. Más volt most a közönségnek játszani, mint egy Eb-n vagy más nemzetközi tornán. Régen az ember azért érezte magán azt a kényszert, hogy ezt mindenképpen meg kell nyerni. Most viszont kiélveztük azt a helyzetet, hogy itt van ez a rengeteg ember, akik tudják, hogy van egy minőségi különbség a rendes vb és a masters-vb között, teljesen más színvonalat képvisel a kettő, mégis öt-hatezren kijöttek minden mérkőzésünkre. Ez is jelzi, hogy nem annak szurkoltak, hogy nyerjük meg ezt a világbajnokságot, hanem főleg látni akartak minket játszani. Ez nagyon jó és motiváló érzés volt, feszültség nélkül. Tudtuk, elég, ha jól játszunk, az eredménnyel meg majd lesz valami. Olyan jól összeállt ez a csapat, hogy az eredménnyel egyszer sem volt probléma.

Tekintélyt parancsoló nevekből állt a csapat. Érezhető volt, hogy az ellenfelek is tisztelik az egykori olimpiai bajnokokat?

Abszolút. Voltak olyan csapatok, amelyek lemondták az indulást, amikor megtudták, hogy mi is indulunk, de voltak olyanok is, akik pont azért indultak el, mert velünk akartak játszani. Nem szokványos, hogy a bemutatásnál és a vízben is fotózkodnak velünk az ellenfél játékosai, ez sok mindent elárul arról, mennyire tisztelik ezt a csapatot, ezt a játékosállományt. Nemcsak a nézők jöttek oda egy pacsira, kézfogásra, hanem az ellenfelek is így álltak hozzánk. Ez furcsa is volt, semmilyen nemzetközi eseményen nem tapasztaltunk korábban ilyet. Most viszont azt éreztük, hogy az ellenfelek is rajonganak értünk. Ettől függetlenül persze legjobb tudásuk szerint beleálltak a mérkőzésbe.

Fizikailag mennyire volt megterhelő ismét gyors egymásutánban meccseket játszani?

Mindenki sportol valamit közülünk, ha nem is vízilabdázik, így ebből valamit át tudtunk menteni. Bírtuk, be tudtuk osztani az erőnket, de ennyi elég is volt. Ha még sokkal több mérkőzést kellett volna játszanunk, az már nem esett volna jól.

Milyen szerepe volt most a csapatban Kemény Dénesnek, az egykori szövetségi kapitánynak? Adott taktikai tanácsokat, vagy ő is csak élvezte az örömjátékot a medence mellől?

Ezzel mindenki így volt. Mindenki próbálta megélni a pillanatot, hogy ne a túlságosan szakmai dolgokkal foglalkozzunk, hanem megéljük a közönség szeretetét, az együttlétet. Nem szakmáztunk sokat, mindenki csinálta a feladatát, de nem vitte senki túlzásba a taktikát.

A kommentátor Hajdú B. István, aki a magyar válogatott athéni olimpiai diadalát meg is könnyezte, a masters-vb döntője után azt mondta, azért is szép, hogy ez a csapat most nyert, mert korábban hazai pályán nem tudott nagy nemzetközi versenyt nyerni, sem Eb-t, sem Világligát.

Más súlyuk van azoknak a tornáknak, de hazai közönség előtt mindig nagyszerű érzés nyerni, főleg úgy, ha könnyedén, mosollyal az arcodon teszed ezt. Egy Eb-t nehéz folyamatosan mosolyogva megnyerni, mert van ott egy nagyon komoly erőfeszítés, most viszont lazán tudtunk nyerni. Mindig jólesik győzni, de hangsúlyozom, hogy azért ennek más súlya van, mint egy rendes világbajnokságnak. De az sem kis dolog, hogy ennyi idős korunkban ennyivel tudtuk verni a mezőnyt. Ez is értékelendő, hogy még ilyen jó állapotban vagyunk. Nemcsak mi nyertünk, hanem a Budakalász világ- és Európa-bajnokokból álló női csapata is megnyerte a kategóriáját, és jó néhány magyar csapat nyert még a különböző korosztályokban. Szerintem a vízilabdások terén elég jól állunk Magyarországon.

A masters-vb igazi vízilabdaünnep lett. Meglepődtek, hogy a közönség még ma is mennyire szereti ezt a csapatot?

Számítottunk rá, hogy azért lesz néző, de ekkora tömegre és szeretetre nem. Ez az elmúlt éveknek szólt. A szurkolás is sokkal lazább volt, és ugyanez volt a vízben is. Laza, jó volt a hangulat, könnyen is ment a játék – bár ezért is sokat kellett dolgozni, nem feltétlenül most, hanem az elmúlt évtizedekben. Nem csak úgy a semmiből nyertük meg a vb-t, ezért sok-sok évet kellett dolgozni, hogy most ilyen könnyen menjen.

Lesz folytatás? Most, hogy újra megízlelték a közös játék örömét, nem gondolkodnak azon, hogy a következő masters-vb-re is beneveznek?

Nem zárkózunk el a folytatás elől, de mivel már mindenkinek van civil foglalkozása, nem szívesen vállalnánk hosszú külföldi utakat. Beszélgettünk már a 2020-as budapesti Eb-ről, mert akkor is lesz masters torna, de az még messze van. Meglátjuk. Gondolkozunk mi is, hogy mit kezdjünk még közösen magunkkal, mert jólesett együtt játszani, ezért próbáljuk megtalálni azt a közös pontot, ahol valamilyen rendszerességgel találkozhatunk.