Erőss Zsolték eltűntek, már nem keresik őket

ÖSSZEÁLLÍTÁS

„Nehéz kimondani, de szinte semmi remény nincs arra, hogy a magyar hegymászók életben vannak” – mondta tegnap délelőtt Vincze Szabolcs, az expedíció szóvivője az Indexnek. Hozzátette, szinte biztos, hogy Erőss Zsolt és Kiss Péter 7600 méter – a 4-es alaptábor – fölött, a szabadban töltötte az éjszakát, a mentésükre küldött serpák ugyanis sem a táborban, sem a környéken nem találták őket.

Gyakorlatilag semmi esélyük

„A keresés érdemi része véget ért, mert amit lehetett, a serpák megnéztek, nekik is vissza kell indulniuk, hogy biztonságos magasságba érjenek” – idézte az Index Vincze Szabolcsot. A szóvivő beszámolója szerint ilyen kutatáskor a serpák szétszóródnak, szétnéznek ott, ahol emberi testek lehetnek belátható területen belül, de csak ésszerű határon belül kockáztatnak. Hozzátette: mivel a 4-es táborban és környékén nem találták meg a magyarokat, ők valószínűleg feljebb rekedtek, ismét a szabadban éjszakáztak a mínusz 30 fok körüli hidegben. „Ha Péter és Zsolt fent ragadtak, kint éjszakáztak, akkor gyakorlatilag semmi esélyük, hogy túlélték” – jegyezte meg a szóvivő.

Vincze Szabolcs elmondta, hogy helyi idő szerint kedd délután óta minden rádiókapcsolat megszakadt a mászókkal. Ráadásul egyetlen mászócsapat sem volt már fent a hegyen, a kutatóexpedíció járhatott a legmagasabban. Hozzátette, ha a serpák fel tudtak menni a 4-es alaptáborba, akkor aránylag jó lehetett az időjárás, viszont közeleg a monszun, hamarosan elkezd esni a hó, napokon belül jön a rossz idő.

Közel két nap a halálzónában

Az Index cikke rámutat, hogy a mászók közel két napot töltöttek 8000 méter felett, amelyet halálzónaként is emlegetnek: az alacsony oxigénszint miatt itt a szervezet nem képes megfelelően működni. Egy éjszakát húztak ki 8300 méteren, haladási sebességükből következtethetően is nagyon kimerültek voltak, valójában már csak vánszorogtak.

A túlélésre az biztosított volna esélyt, ha elérik a még mindig extrém magasságban lévő négyes tábort, és ott hálózsákban tudnak aludni, tudnak maguknak vizet olvasztani és inni, ami fontos a nagy magasságban különösen száraz levegőben. Enni ilyen magasságban és ilyen terhelés után nemigen lehet. Ha a két hegymászó a sátrakon kívül van valahol még életben, akkor az azt jelenti, hogy egyedül valószínűleg már képtelenek a mozgásra.

Túl sokat vállalt?

Kérdés, miért vállalták a hegymászók a csúcstámadást, ha a szokottnál hosszabb ideig tartott nekik a mászás. Az Erőss Zsoltról könyvet is író Földes András az Indexen megjelent cikkében rámutat: a 24 órás csúcsmenet szokatlanul hoszszúnak számít. Ideális esetben nagyjából ennyi időt számítanak arra, hogy a hegymászók feljussanak a csúcsra, majd visszaereszkedjenek az egyik felső táborba.

Erőss hegymászókarrierjében is előfordult, hogy mivel úgy ítélte meg, nagyon sok időbe telne a csúcsra jutni, inkább visszafordult. Így döntött például 2005-ben, a világ második legmagasabb hegyén, a K2-n, amikor már látta a csúcstömböt, de inkább ereszkedni kezdett.

Kezdő hegymászók jellemző hibája, hogy a csúcs közelébe érve elfogja őket a lelkesedés, és erejükön felül teljesítve érik el a csúcsot. Ahogy azonban a közhelyes hegymászómondás tartja, a csúcs az útnak csak a fele, onnan még vissza is kell térni. Ilyesmi néha azonban előfordul tapasztalt mászókkal is, amikor az extrém körülmények közt elhomályosul értékítéletük, és bízva gyakorlatukban, többet vállalnak a kelleténél.

Kiss lecsúszhatott

A 45 éves Erőss Zsolt tapasztalataihoz nem férhet kétség: ő Magyarország legeredményesebb hegymászója, a Kancsendzönga előtt tíz 8000 méter fölötti csúcsot mászott meg. Első nyolcezres hódítása 1999-ben a Nanga Parbat (8126 méter) volt, 2002-ben oxigénpalack nélkül mászta meg a világ legmagasabb csúcsát, a Csomolungmát (Mount Everestet). Pályáját az sem vetette vissza, amikor 2010-ben a Magas-Tátrában balesetet szenvedett, és lába súlyosan roncsolódott. A lehetőségeket megvitatva úgy döntött, amputálják a lábát, s műlábbal folytatta a mászást. Egy évvel a balesete után művégtaggal jutott fel a 8516 m magas Lhocéra.

A 26 éves Kiss Péter a Magas-Tátrában ismerkedett meg a hegyekkel. Az Alpok összes (82 darab) négyezer méter feletti csúcsát megmászta. Nyolcezres hegyekkel nem volt korábban tapasztalata.

Meg nem erősített hírek szerint Kiss megcsúszott és lezuhant a Kancsendzöngáról való ereszkedéskor, ezt Vincze Szabolcs szóvivő sem zárta ki.

„Tudnunk kell elfogadni…”

A két hegymászó eltűnését a közösségi oldalakon is döbbenten fogadták. Sokan még bíznak a csodában, azonban vannak, akik már gyászolják Erősséket.

Maga Erőss a hegymászás halálos veszélyeiről így írt A Békási szorostól az Everestig című könyvében: „Ezt keresnék a hegymászók, vigyorogva előmászni a halál torkából? Nem hétköznapi érzés, az biztos, szerencsés túlélésem miatt most boldogabb vagyok, mint a csúcson…”

A hegymászócelebnek tartott Erősst többen bírálták önzőnek tűnő életmódja miatt. „Mennyivel vagyok én önzőbb annál, aki kocsmába jár? Vagy annál, aki reggel nem látja a gyerekeit, mert munkába megy, és este a fürdetésre sem ér haza? Nem hiszem, hogy náluk önzőbb lennék, pedig ez, amit említettem, teljesen átlagos. Az átlagnál könnyű jobbnak lenni, és a gyerekeim jó dolgokat élnek meg velem” – mondta a hegymászó a Könyvesblognak adott interjújában.

A halállal kapcsolatban pedig ugyanitt megjegyezte: „Odafönt ezt jobban elfogadja az ember. Régebben sokkal közelebb volt az emberekhez a születés, a halál, a közösség együtt élte meg az ilyesmit. Ezek a dolgok mostanra eltávolodtak tőlünk, és olyan, mintha nem is kéne, hogy az életünk része legyen. Tudnunk kell elfogadni, és közelebb engedni magunkhoz az elmúlást, még ha ez a kicsit önző, individualista társadalom úgy viselkedik is, mintha sosem kéne meghalnia.” (MTI, index, origo)