„Elkezdődött az aranyérmek korszaka”

Hosszú ideig vártak erre az Eb-diadalra. A dobogón állva eszükbe jutottak a nehézségek, amelyeket le kellett győzniük az idáig vezető úton?

Vanessa: Én nem gondoltam a nehéz időkre. Miért kellene ezen agyalnom egy ilyen nagyszerű pillanatban? A nehéz helyzetek megerősítettek minket, azok is kellettek ahhoz, hogy most idáig jussunk. Már nem pánikolunk, ha az első helyen állunk a rövidprogram után, önbizalommal várjuk a kűrt, és tudjuk, hogy az utolsó pillanatig harcolnunk kell, még ha be is csúszik egy kis hiba. Egyetlen hiba nem dönt el versenyeket, de az igen, hogy mi következik utána. Szóval nem gondoltam a rossz dolgokra, viszont egész éjjel az aranyéremről és az Eb-n nyújtott teljesítményükről gondolkodtam.

Morgan: Én is visszagondoltam az elmúlt napok minden jó történésére, az edzésekre, a versenyre. Megnéztem interneten a győztes kűrt, és a YouTube-on elkezdtem nézegetni más, régebbi programokat is. Most először néztem meg a tavalyi Eb-n bemutatott kűrünket, amikor negyedikek lettünk. Ezután végre el tudtam aludni.

Tavaly Moszkvában szintén vezettek a rövidprogram után, de a kűrben lecsúsztak a negyedik helyre, ráadásul egyetlen századdal maradtak le a bronzról… Kísértette önöket ez az emlék?

Morgan: Igen, nagyon!

Vanessa: Nekem úgy tűnik, mintha sokkal régebben történt volna mindez. Mintha nem tavaly, hanem legalább három éve lett volna. Nem is igazán emlékszem, melyik programunk volt az, talán a Say Something. Próbáltam kizárni ezt az emlékezetemből, mert az Eb után úgy döntöttünk, az olimpiára és a vb-re visszavesszük az előző évi kűrünket, a Sound of Silence-et.

Morgan úgy fogalmazott a minszki diadal után, hogy az időeltolódás miatt nem mindig tudott aludni, ezért sokat agyalt a rövidprogram és a kűr között.

Morgan: Nem gondolom, hogy túlgondolkodnám a dolgokat, de ha az ember nem tud aludni, nem nagyon van más választása, csak a gondolkodás. Esetleg még elmehettem volna diszkóba, de nem biztos, hogy ez jó ötlet lett volna. Szerintem minden sportoló sokat gondolkodik a versenye előtt, jó és rossz dolgok is eszünkbe jutnak.

Vanessa: Ez vicces, szerintem a rövidprogram előtt én agyaltam többet, mert az előző versenyeinken többször hibáztunk a rövidprogramban. Morgannél viszont azt éreztem, a kűr előtt volt idegesebb.

Morgan: Nem, egyformán izgultam mindkettő előtt, de azért az a tavalyi emlék ott motoszkált bennem…

Ebben a szezonban minden versenyt megnyertek, ahol elindultak. Ez önbizalmat adott, vagy inkább nyomást jelentett?

Morgan: Mindkettő. Mert azt mondod magadban, oké, a kűrünk minden alkalommal jól sikerült, akkor is, ha a rövidprogramban volt egy csúnya esésünk, akkor is, ha nem álltunk jó helyen… És aztán elkezdesz azon gondolkodni, hogy mi van, ha éppen most nem fog sikerülni, mert egy szezonban egy rosszul sikerült kűr simán lehet! Úgyhogy abban reménykedtem, ez nem pont most fog beütni.

Vanessa: A győzelmek növelik az önbizalmunkat, de minden verseny más, és minden versenyző máshogyan versenyez az egyes versenyeken. Nem lehet tudni, mikor lesz jó vagy rossz napunk. Az önbizalom segít, de önmagában nem elég, koncentráltnak kell maradnunk. Mindig igyekeztünk csak magunkra összpontosítani, talán azért is sikerültek olyan jól a versenyeink az idei szezonban.

Minszki sikerük után újra előtérbe került, hogy korábban többször is be akarták fejezni a pályafutásukat. Volt olyan eset, amikor tényleg csak egy hajszálon múlt, hogy nem így történt?

Vanessa: Amikor ez felmerült, mindannyiszor nagyon közel jártunk hozzá, hogy befejezzük. Először az első közös szezonunk után gondolkoztunk ezen. A 2012-es nizzai vb-n nagyon rosszul szerepeltünk, és abba akartuk hagyni. Le kellett ülnünk a szövetség képviselőivel, hogy lássuk, hajlandóak-e ezután is támogatni minket, és azt is át kellett gondolnunk, hogy akarunk-e együtt korcsolyázni. Az edzőinkkel azt beszéltük meg, hogy ha a következő szezon egyik korai versenyén, a Mastersen nem fogunk jól teljesíteni, akkor vége. Hála az égnek, minden nagyon gyorsan kezdett jól alakulni.

Morgan: Az is komoly helyzet volt, amikor elköltöztünk…

Vanessa: Mielőtt csatlakoztunk volna John Zimmerman csapatához az Egyesült Államokban, az Eb-ken folyton negyedik, ötödik, hatodik helyeket szereztünk. Úgy éreztük, a befektetett idő, a sok áldozat ellenére nem kapjuk meg azt, amit szeretnénk. Szóval azt mondtuk a szövetségnek, hogy vagy befejezzük, vagy valamit változtatunk. Ha beválik, akkor folytatjuk, de ha nem, akkor tényleg itt az idő, hogy pontot tegyünk a pályafutásunk végére. És szerencsére, ismét csak hála az égnek, megint minden működött. De minden alkalom tényleg nagyon kemény volt, nem a levegőbe beszéltünk, amikor azt mondtuk, hogy a visszavonulást fontolgatjuk. Minden sportolót megvisel, fizikailag, mentálisan, érzelmileg, ha belerakja a rengeteg energiát, mégsem jönnek az eredmények. 0,01 ponttal lemaradni dobogóról – az kemény.

Most azt mondják, ez csak a kezdet…

Morgan: Igen, elkezdődött az aranyérmek korszaka. Sokat tettünk érte. Sok aranyat nyertünk ebben a szezonban, és még egyet akarunk szerezni a vb-n. Aztán meglátjuk, hogyan tovább.

Vanessa: Lépésről lépésre haladunk. Minden verseny más, másféle érzelmeket hoz, és mi nagyon érzelmes korcsolyázók vagyunk. Egy rossz nap véget vethet a karrierünknek, egy nagy győzelem után meg úgy gondolhatjuk, hogy még négy évet ráhúzunk! Meglátjuk, hogy érezzük majd magunkat, milyen jelzéseket ad a testünk, de azt gondolom, ha már annyi fájdalmat vállaltam, amíg elértem, hogy ilyen hajlékony legyek, akkor nem biztos, hogy most be akarom fejezni.

A közönség is azért szereti önöket annyira, mert a programjaikban rengeteg az érzelem. Hogyan választják ki a zenéiket?

Morgan: Magunkat adjuk a jégen. Amit látnak belőlünk a jégen, az pontosan visszatükrözi azt, milyenek vagyunk a jégen kívül, külön-külön és együtt. Nagyon érzelmesek vagyunk, és ezt nem rejtjük el.

Vanessa: A jégtánc például teljesen más kategória. Ott látszik, hogy az elejétől a végéig minden pontosan meg van koreografálva, látszik, hogy az egész egy színjáték. Az egyetlen, ami a mi kűrünkben színjáték, egy kézmozdulat az elején, amit a koreográfusunk, Charlie White talált ki. Egyébként ha jól korcsolyázunk, az őrülten jó érzés, és ez látszik is rajtunk, ha pedig rontunk, akkor szomorúak vagyunk, sírunk, nem igazán tudjuk ezt eltitkolni. Ami a zeneválasztást illeti, az nem egyszerű, egész nyáron ezen dolgozunk, hogy mindkettőnknek és mindkét edzőnknek is tetsszen. Szerencsések vagyunk, mert nem gondoltuk, hogy A szürke ötven árnyalata és a Sound of Silence után ismét találunk két ilyen jó zenét, mint az Uninvited és a Wicked Game. De elég időt szántunk rá, hogy megtaláljuk azt, amit szeretünk, amit nem ununk meg hallgatni. Ezt a nézők és a bírók is érzékelik.

Mindkét programjukhoz egy jégtáncos készítette a koreográfiát, a rövidprogramhoz Guillaume Cizeron, a kűrhöz pedig Charlie White. Hogyan zajlott a közös munka?

Morgan: Csodálatos volt. Két teljesen különböző emberről van szó, de pont ezt akartuk. Mi is folyamatosan meg akarunk újulni. Guillaume képzelete és kreativitása hihetetlen dolgokat hozott az életünkbe. Elképesztően profi, és tökéletesen tud időzíteni. Charlie sokkal vadabb és nyitottabb, de ő is csodálatos korcsolyázó, így vele is nagyszerű volt együtt dolgozni.

Vanessa: Tényleg nagyon különbözőek, és nagyon boldogok vagyunk, hogy őket választottuk ki. Guillaume nagyon muzikális, minden alkalommal zenére gyakoroltunk vele, hogy biztosan minden ütem pontos legyen. Charlie sokat dolgozik zene nélkül is, olyan összekötő elemeket talál ki, amelyek jól működnek ütemre és ütemen kívül is, egyszerűen csak összeállnak. Azt gondolom, ha felcseréltük volna a koreográfusokat a két programhoz, akkor nem működött volna ilyen jól a dolog. Szóval tényleg jól választottunk.

Van kedvenc programjuk?

Morgan: Mindegyiket szeretem. Mind különböző volt. Még a Say Somethinggel kapcsolatban is, ahogy most végre megnéztem, arra gondoltam: ez igazából egy csodálatos program volt.

Vanessa: Igen, a Say Something tök szuper volt. De nagyon fárasztó.

A rajongók emlékezetében azonban a Sound of Silence fog örökre megmaradni…

Vanessa: A Sound of Silence az egyik kedvencem, mert azzal csináltuk meg a nagy áttörést, az emberek akkor figyeltek fel ránk, a program pedig villámgyorsan kezdett terjedni az interneten. Úgyhogy örökre emlékezni fogok rá. De ha megnézem a mostani programjainkat, és összehasonlítom őket a két évvel korábbiakkal, látnom kell, hogy az összekötő elemeink teljesen mások. Tisztábbak, szebb a vonalvezetésük, a hajlékonyság terén is sokat fejlődtünk… Úgyhogy a korcsolyázás szempontjából jobban kedvelem az idei programjainkat, de ha a szívemre hallgatok, akkor a Sound of Silence-et imádom.

Biztosan sokszor megkérdezték már önöktől, de mi az a tulajdonság, ami miatt a leginkább felnéznek a partnerükre?

Morgan: Amikor ilyen kérdéseket kapunk, nehéz egy dolgot, egy tulajdonságot kiválasztani egymásról.

Akkor azt árulják el, hogy miben tudják a legjobban segíteni egymást.

Vanessa: Ez vicces, mert azt gondolom, én inkább a jégen kívül segítem Morgant, ő pedig főleg a jégen segít nekem. Nagyon jól kiegészítjük egymást, ezért is lehetünk ilyen jó csapat. Csodálom Morganben, hogy mindig tökéletességre törekszik, és tudom, hogy enélkül a jellemvonása nélkül nem tartanánk itt, még ha néha szigorú is velem a lihegőben. Én néha túl lazára veszem a figurát, de bizonyos helyzetekben éppen arra van szükség.

Morgan: Ebben az az érdekes, hogy Vanessa ugyanúgy a tökéletességre törekszik, mint én, csak éppen más dolgokban. Így lesz a végén remélhetőleg tökéletes a program. Vanessa nagyon erős és okos. Szóval, vannak rossz tulajdonságaink, de együtt szuper csapat vagyunk!