Egy nápolyi legenda önvallomása

Marek Hamšík 2007-ben igazolt a nápolyi csapathoz, melynek színeiben azóta 377 összecsapáson lépett pályára. A 97-szeres szlovák válogatott középpályást az elmúlt években több európai élcsapat is megkörnyékezte, ám a játékmester mindvégig ellenállt a csábításnak és maradt a Napolinál, ahol 2020-ig szól a szerződése. Nemrégiben személyes hangvételű írás jelent meg a játékostól a Players’ Tribune weboldalon, amelyben azt is elárulta, miért. Az írást változtatás nélkül, olasz–magyar fordításban közöljük. 

A Napolinál nemcsak egy menedzserünk van. Hanem hárommillió. 

Minden férfi, nő és gyermek tudja, mi lenne a legjobb a csapat számára. Minden, a parkban futballozó négyéves tudja, hogyan szerezhetnénk még több gólt. És minden, a kertjét rendezgető, 90 éves nagymamának határozott elképzelése van arról, hogy miért kellene formációt váltanunk.  

Mert a szenvedély ott van mindannyiuk vérében.  

Nápolyban a labdarúgás vallás – nem kevesebb, a templom pedig a Stadio San Paolo. A Napoli az egyetlen jelentős klub a környéken, a nápolyiak pedig ízig-vérig a magukénak érzik – és így is van: ők a klub szíve-lelke. A futball az egyik első gondolatuk, mikor felébrednek, és a futballal álmodnak éjszakánként. Sokszor úgy tűnik, mintha a futball lenne az egyetlen igazán fontos dolog az életükben. 

Én hozzászoktam mindehhez. 30 éve a labdarúgás az életem. Azok az érzések járnak át engem is, mint a nápolyiakat. 

*  *  *

Sosem felejtem el, ahogy kezdődött: 7 évesen, Szlovákiából csodáltam azt a két brazil fickót Kaliforniában. 

Az 1994-es világbajnokságot az Egyesült Államokban rendezték, ezért a meccsek nálunk, Besztercebányán csak késő este kerültek képernyőre az időeltolódás miatt. A szüleim ekkorra már általában aludtak az egész napos, kemény munka miatt, így egyedül ücsörögtem a televízió előtt a nappalinkban. A szlovák TV a brazilok minden meccsét adta – hihetetlenül gyorsan fociztak, korábban sosem láttam ilyet. 

A brazil csapat két támadóval focizott: Romárióval és Bebetóval. Egyszerűen megigéztek. A cselek, a passzok, a gyorsaságuk. Minden meccsüket megnéztem, amelyiket csak tudtam. A foci, amit a brazilok bemutattak, különbözött minden mástól, amit addig Szlovákiában láttam, de még a nagy európai meccsektől is, amelyeket a tévén néztem. Lágyan folyó, selymes, kreatív futball volt. 

Ekkoriban már három éve fociztam. A szüleim már azelőtt megvették az első csukámat, hogy labdába rúgtam volna. Amikor elkezdtem focizni, az edzőm a középpályára állított, és azt kérte tőlem, hogy sokat menjek előre. Ez aztán már később sem változott meg: azonnal beleszerettem a tízes szerepkörbe. Lehetőségem nyílt a kreatív futballra, az önkifejezésre, miközben beláttam az egész pályát. 

Ezután már a tévében is azokat a játékosokat figyeltem, akik az én posztomon játszottak, mint Pavel Nedvěd vagy Zinedine Zidane. Mindketten gyorsak voltak, de azért nem túlságosan – pont, mint én. Viszont nagyon jól passzoltak, és tökéletesen olvasták a játékot. Olyan akartam lenni, mint ők, ezért bármely csapathoz kerültem is, mindig meg akartam tartani a posztomat. 

15 évesen kerültem el otthonról. Pozsonyba költöztem, a Slovanhoz igazoltam. A klub nagyságát össze sem lehetett hasonlítani a szülővárosommal, és az elvárások is jóval magasabbak voltak. Nem sok időt töltöttem itt, két évvel később már 800 kilométerrel arrébb találtam magam: egy új országban, egy új klubban, egy új életstílus közepén. Olaszországban.  Messzire kerültem otthonról, de egyben közelebb a céljaimhoz: ahhoz, hogy profi játékos legyen belőlem. 

Brescia egy kisváros Észak-Olaszországban. Nem volt éppen nehéz dolgom a beilleszkedéssel, szinte azonnal otthon éreztem magam. Az emberek nagyon kedvesen és barátsággal fogadtak, én pedig szinte azonnal a közösség részévé váltam. Az első néhány hónap során még iskolába kellett járnom, ami nem volt épp könnyű feladat, hiszen nem beszéltem olaszul. Ugyanakkor fantasztikus szeretet vett körül, az iskolában minden társam azon volt, hogy otthon érezzem magam. Meghívtak magukhoz vacsorára, megmutatták nekem a várost, és eközben kézzel-lábbal magyarázták nekem a tudnivalókat akár a konyháról, akár Bresciáról volt szó. 

Lépésről lépésre megszoktam, majd átvettem az olasz életstílust – a játékom megváltozott a pályán is. A Brescia első csapatánál kezdem futballozni, ahol olyan magas szintű tudással találkoztam, mint amellyel soha korábban.  

Három évvel később újra útnak indultam, ám ezúttal nem volt olyan éles a váltás, hiszen maradtam Olaszországban: 2007-ben a Bresciától a Napolihoz kerültem.  

*  *  *

Azon a napon érkeztem a klubhoz, mint Ezequiel Lavezzi. A klub képviselői körbevezettek minket a Stadio San Paolóban, majd bemutattak a sajtó képviselőinek. Már ebben a néhány órában kiderült számomra, hogy ez a hely különbözik minden mástól, ahol valaha megfordultam, vagy ahová valaha vet majd az élet. 

Néztem a Napoli egykori legendáit a falakon, a stadionban. Olyan legendákat, mint Maradona, Ferrara vagy Bruscolotti. Láttam a Serie A-trófeákat, az Olasz Kupa-győzelmeket, és azonnal nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Nápoly egy különleges város, a Napoli pedig egy különleges csapat. 

Amikor lakást kerestem az első napokban, csak néhány nappal a szerződésem aláírását követően, az volt az érzésem, mintha mindenki ismerne, tudná a nevem, emlékezne rám a múltból. Nem hittem a szememnek. Az a szeretet, ami Bresciában körülvett, szinte semmi nem volt ahhoz képest, amit Nápolyban tapasztaltam. Bresciában csak egy fiú voltam a sok közül, akit alig ismert valaki. De Nápolyban egy kávét sem tudtam inni anélkül, hogy ne ragadott volna el a Napoli-drukkerek szenvedélye. 

*  *  *

Az, hogy „Napoli-drukker”, szinte nem létező kifejezés a városban. Ha nápolyi vagy, egyben Napoli-drukker is vagy. Néhány év elteltével már úgy gondoltam, hogy értem a nápolyiak lélektanát. Pedig csak akkor értettem meg igazán, amikor 2012-ben megnyertük az Olasz Kupát.

A város 25 éve nem ünnepelhetett nagy trófeát, és mikor hazatértünk a római győzelmünk után, egy új Nápolyt ismerhettem meg. Az őrült Nápolyt… Ennél jobban nem tudnám leírni, de az őrületet a legjobb értelemben kell venni. Amikor visszatértünk Rómából, az ember az utcákra özönlöttek, minden ablakban zászlót lengetett a szél – lenyűgöző, magával ragadó este volt. Nincs ahhoz fogható érzés, mint amikor Nápolyban nyersz. Mert nemcsak mi, játékosok nyerünk a pályán, hanem a győzelem az egész városé, mindannyiunké. Ettől válik különlegessé minden. 

Azóta a Bajnokok Ligája vagy az Európa Liga küzdelmei során is megtapasztalhattam a város őrült arcát. Európa minden szegletéből érkeznek ide csapatok, és látom az ellenfeleink arcán, mennyire odavannak a szurkolóink szenvedélyét látva, fülsiketítő szurkolását hallva. Igaz, nem a miénk a legnagyobb stadion Európában, de még Olaszországban sem – a szurkolóink mégis a legnagyobbá teszik. 

A San Paolo gyepén állva hallgatni a Bajnokok Ligája himnuszát, miközben morajlik a stadion – számomra nincs ennél tökéletesebb. Olaszországtól és Nápolytól megkaptam mindent, amire játékos csak vágyhat. 

A labdarúgás nagyon fontos számomra, a pályafutásomat pedig különlegessé teszi, hogy tíz éve futballozhatok ebben a csodálatos városban. De nemcsak a foci miatt maradtam itt ennyi ideig, hanem Nápoly miatt – befogadott ez a csodálatos közösség, én pedig teljes mértékben a tagjának érzem magam. A nápolyi nagy család különleges helyet foglal el a szívemben. Nekem pedig elsősorban nem zsíros fizetésre vagy nagy trófeákra van szükségem, hanem egy érzésre a szívemben, a lelkemben. 

Nápoly megadta nekem mindezt, és én örökké hálás leszek ezért. 

Köszönöm.

Pincési László