Egy hullámvölgy margójára

A tavalyi ezüstidényben a sárga-kékek hét meccset nyertek meg az utolsó percekben lőtt góllal. Ezek közül a mérkőzések közül némelyik kísértetiesen hasonlított a nagymihályiak ellenire – például a harmadik tavaszi forduló a Senica ellen, amikor az ellenfél kontrából rúghatott volna három gólt, a DAC próbálkozásai kimaradtak, s végül csak a 90+7. percben jött Kalmár Zsolt megváltó fejese.

A DAC a Zemplín ellen is végig dominált (csakúgy, mint egy héttel korábban idegenben a trencséniek ellen), de a védelemben egyszer elaludtak a sárga-kékek, amiből rögtön gólt kaptak, támadásban pedig a legelképesztőbb helyzetekből sem voltak képesek betalálni. Az egyenlítés meglett, a fordítás már nem, a lelátókról pedig többször is felhangzott a füttykoncert.

Egyszer például akkor, amikor a DAC hátvédei háromszor egymás között passzolták oda-vissza a labdát. Ez is mutatja a helyzet fonákságját: a lelátói eszmecserék során ugyan fel-felmerül a gondolat, hogy talán kevésbé kellene nyíltan játszania a csapatnak, másrészt amikor egy meccsen fél percig amolyan biztonsági passzolgatást kell nézniük a drukkereknek, máris kinyilvánítják a nemtetszésüket.

A fociban nincs ha – ezt a mondatot is gyakran halljuk meccsek után. Tényleg nincs, másrészt ha megpróbálunk… – vagyis nincs ha, mindjárt átírom ezt a mondatot: szóval próbáljunk meg egy kicsit elvonatkoztatni az érzelmektől és a kimaradt helyzetek okozta frusztrációtól.

Az eredmény fontos. Ám ha egy csapat csak azért kap ki, vagy azért nem nyer, mert például a középhátvéd az ellenfél kapuja előtt az ötösről föléfejel, vagy a középcsatár az üres kapuba nem tudja berúgni a labdát, miután szépen elvitte egy védő meg egy kapus mellett, az bosszantó, de közel sem olyan reménytelen, mint amikor nincsenek helyzetek, a labdát a játékosok csak képen látják, és a felezővonalat is gond átlépni.

A DAC az elmúlt két évben az utóbbi tanácstalanságot nem igazán tapasztalta meg. Ha ki is kapott, mezőnyben általában egyenrangú partnere volt az ellenfélnek, és a helyzetek is megvoltak.

Az ezüstidény után a szurkolói szív értelemszerűen bajnoki aranyéremről kezdett álmodozni, s ez olyasfajta álmodozás, aminek könnyen átadják magukat a játékosok is. A szezon elején, még a krakkói Európa-liga-flow által hajtva, volt, aki elragadtatta magát (például Čmelík, aki azt mondta, a DAC két pont előnnyel nyeri a bajnokságot), de a pillanatnyi hullámvölgy mindenkit visszakényszerített a földre. A DAC idén valószínűleg nem lesz bajnok (főleg úgy, hogy a hátvédsort teljesen át kellett alakítani Huk, Šatka és Koné távozása miatt, a középpályáról pedig Kalmár és Ronan hetekre kidőlt), az EL-szereplés azonban elérhető és reális cél, akár a bajnokságon, akár a kupán keresztül.

Előfordulhatott volna tavaly is, hogy Kalmár fejese a Senica ellen nem a hálóba pottyan, hogy Jedlička nem védi ki Sporar tizenegyesét, vagy Podbrezován nem sikerül begyötörni a győztes gólt. Akkor minden összejött. Most egyelőre éppen fordítva alakulnak a dolgok – a fordulók meglepetéseredményei a DAC kárára születnek.

Három-négy éve viszont egy-egy idegenbeli DAC-vereség vagy egy hazai pontvesztés még nem számított különösebb meglepetésnek – idáig el kellett jutni. Ezt az utat pedig nem teszi érvénytelenné három nyeretlen mérkőzés.