„Edzőként még gyereknek számítok”

Hogyan kezdődött az együttműködésük Márkkal?

Még én is versenyeztem, amikor először találkoztunk, aztán néhány évvel ezelőtt újra összefutottunk egy egyénizőknek szóló táborban, ahol dolgoztunk is együtt, ez már egy komolyabb ismeretség volt. Márk elmesélte, új partnert keres, és ha hallok bármiről, akkor szóljak. Megkérdezte, küldhet-e nekem videókat, hogy kikérje a véleményemet az esetleges partnerekről. Ezt követően a tavalyi, helsinki világbajnokságon kerültünk ismét kapcsolatba. Márk és az akkori partnere (Darja Beklemiscseva – a szerk. megj.) éppen új edzőközpontot és egyúttal új edzőt is kerestek. Azelőtt Amerikában készültek, de a szövetség szerette volna, ha közelebb vannak, és ezáltal szorosabb lehet a kapcsolat a szövetség és a sportolók között. Ezáltal minden sokkal egyszerűbb lehet, ha bármi gond van, könnyebb megoldani. Megkérdezték, volna-e kedvem edzeni őket.

Mit válaszolt?

Gondolkodnom kellett, mert márciusban általában már a következő év szeptemberéig, októberéig tele van a naptáram. Természetesen nincs minden napom betáblázva, de a fő projektek már le vannak kötve. Nehéz ebbe még beilleszteni egy párost, amellyel minden nap foglalkoznom kell. Ez volt a legnagyobb kihívás. De szerettem volna segíteni Márknak, mert kedvelem őt, nagyon jó fej srác, értelmes, tapasztalt, eltökélt. És nem akartam csak heti egyszer látni őket, mert az nem igazi munka, én pedig százszázalékosan szeretem végezni a munkámat. Úgyhogy próbáltam valahogy megoldani az időbeosztásomat, illetve elgondolkoztam azon is, milyen más edző tudna még segíteni a Márkékkal való közös munkában. Ha például nekem egy hétre Amerikába kellett mennem, akkor nem sok értelme lett volna, hogy ilyen rövid időszak miatt ők is kifizessék a drága repülőjegyet, viszont az alatt az egy hét alatt is dolgozniuk kell. Akármilyen jól is hangzana, nem mehetnek minden alkalommal szabadságra, amikor én valahová elutazom! Ezért megszólítottam Daniel és Maylin Wendét, akik Oberstdorfban dolgoznak. Én Zürichben élek, ami két-két és fél óra autóút Oberstdorftól, szóval tényleg közel van. S persze, amikor lehetőségem volt magammal vinni Márkékat, akkor vittem, például a Szocsiban rendezett nyári táborba.

Márk és Darja azonban ma már nem korcsolyázik együtt. Darjának tavaly nyáron eltört a bokája, nem sikerült megszerezniük az olimpiai kvótát, és elváltak útjaik. Az edző szemszögéből hogyan látta ezt?

Tavaly május 1-jével kezdtünk együtt dolgozni Márkkal és Darjával, éppen az említett szocsi tábor volt az első közös eseményünk. Előtte mindenkinek volt egy hónap szünete, ez az az időszak, amikor mindenki leereszt, sportolók, edzők, mindenki. Nagyjából két hétbe telt, hogy újra visszanyerjék a régi formájukat, és június elejére már megvolt a két új program. Úgy találtunk ki minden elemet, a lehető legtöbb pontot kapják, hiszen a cél az olimpiai kvalifikáció volt. Minden a legjobb úton haladt, ekkor jött Darja sérülése. És ha sérült a lábad, akkor nehéz sportolni, nem tudsz biciklizni, elfelejtheted a futást, és az úszás sem éppen ideális. Csak fekhetsz otthon, és bármit is csinálsz, sportolói szempontból az nem jó. Darjának öt hetet kellett kihagynia, mielőtt terhelni kezdhette a lábát. Sajnos, attól kezdve egyetlen pillanatig sem éreztem, hogy visszatértek. Gyakorlatilag a sérüléssel véget ért ez a dolog. Persze próbálkoztunk, edzettünk, dolgoztunk, gyakoroltuk a dobott ugrásokat, tripla pörgetett emelést, mert tudtuk, hogy dupla pörgetett emeléssel esély sincs az olimpiára. De közbejöttek kisebb sérülések: Darja a könyökével jól megütötte Márk orrát, kétszer is felrepedt a bőre, kórházba is kellett vinni… Mindent megpróbáltak, de már nem igazán volt esélyük. Minden elképzelhető szerencse kellett volna ahhoz, hogy így kvótát szerezzenek. Nagyjából 5% sanszuk volt, nem is jött össze.
 

Mi következett ezután?

El kellett gondolkodnunk a jövőről. Közeledett az az időszak, amikor Oroszországba kellett utaznom, hogy az orosz párommal dolgozzak. Moszkvában több edzővel is beszélgettem, vannak-e szabad párosozó lányok a szezonra. Olyan ez, mint egy bazár: nézzük, ki mit tud ajánlani? Egy okos, szép, gazdag lányra lenne szükségem! Márk két lánnyal is próbálkozott, és Liza volt kettejük közül a jobb, így elkezdték a közös munkát.

De hol tűnt el Darja?

Ezt a részt sem akarom kihagyni, mert a párosozók és a jégtáncosok közül minden szezon végén jó néhányan átélik ezt. Általában úgy kezdődik, hogy a partnerek közül valaki, vagy esetleg az edző, beszélgetést kezdeményez. Pont úgy, mint a magánéletben: „Drágám, beszélnünk kell...” Mindenki tudja, hogy ez soha nem jelent jót. Moszkvában egy sör mellett kezdtünk el dumálni Márkkal, és kiderült, nem igazán érzi jól magát, tanácstalan a jövőt illetően. Ekkor kezdtem el tapogatózni más edzőknél. Néhány nappal később Márk leült Darjával, megkérdezte, mit gondol, lát-e esélyt rá, hogy együtt sikeresek lehetnek, és kiderült, mindketten hasonlóan látják a helyzetet, és nincs értelme együtt folytatni.

Mekkora potenciált lát Liza és Márk párosában?

Egy év alatt is annyit fejlődött a mezőny, hogy idén 8–10 ponttal több kellett ahhoz, hogy valaki a vb-n bejusson a kűrbe, mint tavaly. Két-három éve még azt mondtam volna, teljesen benne van a pakliban az olimpiai részvétel, akár a mostani tudásukkal is. A tavalyi és az idei vb alapján is azt mondom, hogy ez lehetséges, de még nagyon hosszú út áll előttük. Négy hónapja korcsolyáznak együtt, ez volt a második versenyük együtt, és ez rögtön a vb volt! A világbajnokság! Sok pár örül annak, ha kijut az Eb-re vagy a Négykontinens-bajnokságra, és hosszú ideig csak álmodozik a vb-ről. Márkék viszont rögtön az első versenyükön megszerezték a vb-re szükséges technikai pontokat. A milánói rövidprogramjuk nem sikerült, de edzésen nagyon szép elemeket mutattak be, a többi pedig már csak idő kérdése. Edzeni, edzeni, edzeni – és akkor összejöhet az olimpia.

Amikor Darjával nem jött össze a dolog, miért biztatta Márkot a folytatásra?

Aki velem dolgozik, annak kell, hogy legyen egy célja. Ebben az esetben ez a cél teljesen világos: kijutni az olimpiára. Az orosz páromnál is világos a cél: egy olimpiai érem, jó eséllyel aranyérem. Ha megvan a cél, akkor van miért dolgozni. Szeretnék eljutni arra a pontra, hogy a legjobbat hozzuk ki Márkból, mutassuk meg az erősségeit. Magas, erős, izmos srác, szeretném, ha nagyon férfiasan korcsolyázna. Liza nemsokára 17 éves lesz, bár a jégen sokkal fiatalabbnak néz ki. De egyébként pont olyan, mint egy 16-17 éves lány, nem kertel, ha nem jól teszek fel egy kérdést, akkor úgy is válaszol. A jégen viszont ő lehet a fiatal, friss leányka, Márk pedig megmutatja mellette, hogy ő az erős férfi.

Mi kell ehhez, hogy ez tényleg így működjön? Milánóban Márk és Liza kettőse inkább egy aranyos testvérpárra hasonlított, amelyben a báty védelmezi és segíti a kishúgát.

Most az volt a legfontosabb, hogy itt legyünk, megmutassuk, hogy itt ez a pár, láthassák a szurkolók, a bírók és a szövetség is, hogy van egy magyar páros a vb-n. Ezek az apró lépések is nagyon fontosak. Amikor újra elkezdjük a munkát, ismét csak a szocsi táborban, nagyon keményen fogunk dolgozni azon is, hogyan történeteket tudjanak mesélni a jégen. Nem kell, hogy Márk a hétköznapokban is macsónak érezze magát, de amikor elkezdődik a zene, amikor korcsolyázni kezd, akkor el kell tudnia adni magát, hogy igenis ő az erős, megingathatatlan férfi.
 

Mit gondol, előnyt jelent az edzői munkájában, hogy néhány éve még ön is versenyzett? Jobban megérti így a versenyzőket, a motivációikat, gondjaikat?

Nem tudom. Remélem, hogy igen. Sokszor érzem, hogy ez egy nagyon nehéz meló. Ha körülnézek, látom magam körül azokat az edzőnagyságokat, akik már húsz-huszonöt éve a szakmában vannak, és majdnem minden helyzetben megtalálják a legjobb megoldást. Ők tényleg vezetik, irányítják a gyerekeket. Nekem ez a negyedik szezonom edzőként, az edzők között én vagyok a gyerek. Nagyon sokat kell még tanulnom.

Azt mondja, edzőként még gyereknek számít, de rögtön az első szezonjában érmet nyertek a tanítványai – a 2015-ös Eb-n Jevgenyija Taraszova és Vlagyimir Morozov bronzérmes lett, azóta pedig már kétszeres Európa-bajnokok. 

Mégsem mondanám, hogy letettem az edzői mestervizsgámat. Még mindig sokat kell tanulnom. Tetszik nekem az edzősködés, úgy érzem, hosszú távon is szeretnék ezzel foglalkozni, nagyon szeretek a jégen lenni a tanítványaimmal. Be kell vallanom, hogy a versenyt néha túl hosszúnak érzem. Még meg kell tanulnom beosztanom az időmet, mert a milánói vb-n Márkék elsőnek futottak a rövidprogramban, Jevgenyijáék pedig az utolsó csoportban, és nem nagyon tudtam, hogy közben mit kezdjek magammal. A legjobban azt szeretem, amikor a jégen dolgozhatok.

Az olimpia nagyon furcsa lehetett önnek, az ön által edzett orosz kettős fő ellenfele a német pár volt, vagyis egykori partnere, Aljona Savchenko az új párjával, Bruno Massot-val…

Ez szerintem főleg azért volt érdekes mindenkinek, mert az utolsó csoportban csaptunk össze. Számomra ez a helyzet már nem furcsa, hiszen az elmúlt két évben ez többször előfordult. Aljonával többször is találkoztam már azóta, hogy nem korcsolyázunk együtt, és az egész teljesen oké volt. Az olimpián előállt helyzet mindenki másnak érdekes volt, de nekünk kettőnknek nem.

Jevgenyija és Vlagyimir a pjongcsangi olimpia rövidprogramja után a második helyen állt, a kűrben azonban utolsóként korcsolyázva sokat rontottak, és végül a dobogóról is lecsúsztak, miközben Aljonáék megnyerték az olimpiát. Nehéz volt összekapni őket a negyedik hely után?

Három-négy nap kellett hozzá, hogy túltegyék magukat a csalódáson, aztán már újra éhesek voltak a sikerre. (Milánóban ismét utolsóként korcsolyáztak, de most nem omlottak össze, és remek kűrjükkel ezüstérmet szereztek – a szerk. megj.)

Mekkora nyomást jelent a kűrben utolsóként jégre lépni?

Senki nem akar az utolsó csoportban utolsóként korcsolyázni, ha a verseny nem lefutott. Néha van olyan helyzet, amikor tudod, hogy hacsak nem csinálsz öt nagy hibát, akkor nyerni fogsz, mert egyszerűen annyival a mezőny felett vagy. De amikor kiegyenlített a verseny, akkor senki nem akar utolsó jégre lépő lenni. Sok múlik azon is, hogyan korcsolyáznak a többiek.

Sok versenyző nem is szereti tudni, hogyan szerepeltek, milyen pontszámot kaptak az ellenfeleik. 

Jevgenyija és Vlagyimir nem igazán szokta figyelni a többieket, néha Zsenya be is fogja a fülét, amikor bemondják a pontokat. De szerintem lehetetlen, hogy ne jusson el hozzád semmilyen információ. Főleg arról a párról, amelyik közvetlenül előtted korcsolyázik – látod, ahogy befejezik a programot, hallod a közönség reakcióját, látod, hogy örülnek-e vagy mérgesek. Másrészt viszont, ha tudod is, hogy hány pontot kaptak, az sem sokat jelent. Nem teheted meg, hogy tíz elem után azt mondod, oké, nekem ennyi már elég, így is elég pontot fogok kapni…

Az olimpián tudták Jevgenyijáék, hogy Aljona és Bruno világcsúcsnak számító pontszámot ért el a kűrben?

Hallották a közönséget, lehet, hogy az öltözőben is mondott valaki valamit. A folyosókon is voltak tévék, ott is óhatatlanul elkapsz egy-egy mozzanatot. De Zsenyáék elsősorban a lehető legjobban akartak korcsolyázni, harcolni az érmekért, és ez egy kicsit sok volt számukra. Jevgenyija elárulta, hogy jobban izgult, mint általában. A rövidprogramban amint elkezdődött a zene, késznek érezte magát a feladatra, de a kűrben pont fordítva: megszólalt a zene, és remegni kezdett a lába.

Mit gondol az új szezonban esedékes szabályváltozásról, amely szerint lerövidülne a páros kűr 4 és fél percről négy percre?

Nem gondolom, hogy négy percben ne lehetne megmutatni, hogy tud-e valaki korcsolyázni, de attól tartok, így kevés hely marad a koreográfiára. A legjobb párok mindig is képesek voltak történetet mesélni a jégen, akár közvetlenül egy elem bemeneténél, vagy akár egy elem közben. De a kevésbé tapasztalt vagy a középmezőnybe tartozó pároknál ez gond lehet. Attól tartok, ezáltal az ő programjaik unalmasabbá válnak. Mindenki a lehető legmagasabb szinteket akarja kapni, ezért majdnem minden pár ugyanazokat az emeléseket csinálja, mert nincs sok variációs lehetőség. De akkor azt is mondhatnánk, felejtsük el a műkorcsolya művészeti részét, csináljon mindenki egy pörgetett emelést, akié a legjobb, az tíz pontot kap, és így tovább. Aztán jöhet az ugráskombináció, egy emelés, satöbbi. Ilyen versenyt is lehet csinálni, csak akkor abban nem lesz koreográfia, nem lesz történet.

Voltak évek, amikor tizenhatnál kevesebb páros volt egy világversenyen, vagyis mindenki bejutott a kűrbe. Milánóban viszont 28 kettős szerepelt a rövidprogramban.

Régebben láthattunk a vb-n és az Eb-n is olyan párosokat, akik nem tudtak korcsolyázni. Az ember nézte őket, és könyörgött: „Ne, kérlek, ne csináljatok még egy emelést!” Most viszont mind a 28 pár tripla pörgetett emelést csinált. Mindannyian képesek voltak négyes szintű emelésekre. Nem kellett rettegni közben, mind a 28 pár tudott korcsolyázni. S legközelebb lehet, hogy a harmincat is túllépi a kettősök száma. Én csak örülök ennek, ez csak jót tesz a sportágnak.