Détári tévedése

Az a helyzet, hogy szívesebben olvasok Esterházyt, mint Détárit.

Pedig nyilván lenne mit tanulni Dömétől, akit a magyar válogatott szövetségi kapitánya mellett dolgozó szövetségi edzővé neveztek ki. Ami, lássuk be, mégiscsak elegánsabban hangzik, mint egy közönséges „segédedző”. Bodor Ádám egyik regényhőse jut eszembe erről, aki a semmitmondó „raktáros” helyett az „erdeigyümölcs-betakarító-központ diszpécserének” nevezte magát.

Szóval olvasom egy interjúban, hogy Döme szerint ma a világ legjobb futballistája nem Ronaldinho. „Mert attól, hogy kettőt pompásan sarkal, még nem sokat tesz hozzá csapata játékához”, mondja, és hogy szerinte Sevcsenko a csúcs, mert évente 25-30 gólt rúg. Hát igen, szerintem meg Darko Pancsev, de az 1991-es, amelyik 34 gólt lőtt a Zvezdában, és különben is, ki az a Ronaldinho?

Szívesen ellentmondanék, csak hát szakmailag teljességgel inkompetens vagyok: nincs edzői licenszem, versenyszerűen is csak négy évig futballoztam, ráadásul egy olyan csapatban, amely azóta kilehelte a lelkét (in memoriam FC VSS). De azt tudom, hogy mosolyogva nézem a mosolygós Ronaldinhót, s hogy utoljára talán Maradonát bámulták úgy (szájtátva) a szurkolók, mint ma a Barca brazilját.

Esterházy írja egy Puskásról szóló esszéjében, hogy bár Czibor kiismerhetetlenebbül cselezett, Kocsis jobban fejelt, Bozsik megbízhatóbb volt, Budai gyorsabb, Lóránt pedig keményebb, és hogy ott volt még az az értékelhetetlen jobb láb is, mégiscsak Puskás volt a minden. „Őt nem kellett kiszolgálni, ő egyszerre szolgált és irányított... Egy volt a labdával.” És idézi azt az anekdotát, miszerint egyszer egy kisfiú kézzel dobta vissza az edzésről kiguruló labdát Puskásnak, aki elsírta magát. „Kézzel! Láttátok? Kézzel ért a labdához!” (gj)