Del Piero nagyon szereti a hasát

Alex a 2002/2003-as szezonban fantasztikusan játszik, a Juve szereplése nagy mértékben függ az ő teljesítményétől, ami kitűnő, így az Öreg Hölgy a bajnokságban és a Bajnokok Ligájában is az esélyesek között található, de ezzel együtt valamiért tavaly sem lett övé az Aranylabda. Az olasz sajtóban és televízióban vele készült beszélgetésekből „készült” az alábbi sztárinterjú, amiből kiderül néhány olyan dolog, amit talán a legelvakultabb Del Piero-rajongók sem tudtak eddig.

Hogyan lettél futballista?

A coneglianói házunk előtti téren szinte mindennap fociztak a környékbeli srácok és a bátyámmal, Stefanóval mi is beszálltunk közéjük játszani.

Már akkor is csatár voltál?

Á, dehogy. Mivel gyakran voltam náthás, édesanyám ősszel, de még néha tavasszal is csak úgy engedett le futballozni, ha teljesen beöltöztem pulóverbe meg melegítőalsóba, és meg kellett ígérnem, hogy nem izzadok le. Ezért aztán automatikusan kapusnak választottak.

Hogyan lettél mezőnyjátékos?

Egyszer Stefano az anyámmal együtt az ablakunkból figyelte, amint mi a téren focizunk. Szólt a mamának, hogy hagyjon játszani a mezőnyben, mert lábbal ügyesebb vagyok, mint kézzel és engedje meg, hogy a foci iránti szeretetem és szenvedélyem kiteljesedjen. Stefano azt mondta: engedd neki, hogy levegye a sálat és a pulcsit, hadd focizzon! Azon a napon kezdődött...

Ez egy érdekes visszafordított helyzet. Az sokkal általánosabb, hogy a legrosszabb játékosokat bezavarják a kapuba és így lesznek belőlük kapusok.

Stefano alapvetően meghatározó szerepet töltött be az életemben, nagyon hálás vagyok neki ezért. De a mamának is, aki hagyta, hogy meggyőzzék.

Híres és elismert játékos voltál, amikor az első törés bekövetkezett pályafutásodban. A sérülésed lelkileg mennyire viselt meg, és egyáltalán: hogyan tudtál ilyen sikeresen visszatérni?

Én egy kicsit hiszek a végzetben, ezért úgy gondolom, ha valami történik, az nem azért van, mert te úgy akartad, hanem mert valaki abban a percben úgy akarta. Szembe kell nézni a szenvedéssel, úgyanúgy, mint a kellemes dolgokkal.

Tényleg, Udinében, 1998. november 8-án, 2:1-es előnynél, kettő perccel a lefújás előtt ki vagy mi ösztökélt arra, hogy utánamenj annak a labdának?

Nem tudom, egyszerűen csak mentem. Az tény, hogy akkor lesújtóan szerencsétlen sorozat állt mögöttem. Elvesztett Bajnokok Ligája-döntő a Real Madrid ellen, rossz világbajnoki szereplés, Zdeněk Zeman doppingvádjai. Szóval, pszichésen nem voltam teljesen rendben, de mégis, csak ezután jött az igazi csapás.

Visszatérésed után, amire másfél évet kellett várni, fél évig nem lőttél akciógólt. Szenvedtél attól, hogy erőnléted és formád messze elmaradt a sérülésed előttitől.

Hát igen, szenvedtem, és ez, sajnos, látszott is rajtam, elsősorban a játékomon. De aztán végül mégiscsak lőttem egy akciógólt, és onnantól kezdve szinte minden a régi volt.

A sérülésed alatt mi hiányzott a legjobban?

Természetesen a játék, és az, ami körülveszi. Az öltöző légköre, a hangulat, az utazás és a csapattársak.

Hogyan reagálsz arra, ha az ellenfél szurkolói kifütyülnek?

Nem bánom, és nagyon nem foglalkozom vele. Egy NFL-csapat edzője egyszer azt mondta: abban a percben, amikor engem kifütyülnek, az számomra azt jelenti, hogy csodálnak. Semmi sem abszurdabb annál, mint ha bemegyek a pályára, és senki sem fütyül. Szerintem ez egy hatalmas igazság. Ezekből az érzésekből kell megpróbálni erőt meríteni.

A győztes BL-döntő idényétől, vagyis 1995-től kezdve még gólt is neveztek el rólad. Volt egy olyan terület a tizenhatos vonala környékén, amit egyszerűen csak „Del Piero-zónának” hívtak, és onnan rendre a jobb vagy a bal felsőbe rúgtad a gólokat. Emlékszel erre?

Hát hogyne! Az emberek emiatt kezdtek el felfigyelni rám, emiatt kezdtem ismert futballista lenni.

Mi lettél volna, ha nem válik belőled futballista?

Szívesen lettem volna szakács, mert nagyon szeretem a hasamat... Aztán még kamionosként is el tudtam volna képzelni magam. Mert a kamionos munka közben is világot lát. Emlékszem, már tízévesen alig vártam, hogy 14 legyek a kismotor miatt, utána meg hogy 18, a jogosítvány miatt. Ezek a dolgok egyben a vágyaimat is jelentették, vagyis utazni akartam és függetlennek lenni. Hiszen a kamionos is egyedül van, amikor dolgozik.

A magányról jut eszembe, a foci tényleg csapatjáték vagy csak egy egyéni sport, amit sokan együtt csinálnak? Azért kérdezem így, mert egy meccsen sokszor van úgy, hogy a játékos magányos, a csapattársai sem tudják, mit fog csinálni, nem hogy az ellenfél játékosai. Ellentétben a tenisszel, amiben az ellenfél nem igazán számít, te magad vagy az ellenfél önmagaddal szemben. A fociban is így van?

Nekem az az elvem, hogy hinni kell az elvégzett munkában, és tenni, amit tenned kell. Hit nélkül nem megy. Semmi értelme azon gondolkodni, hogy az ellenfél hogyan tudna engem megállítani, arra kell összpontosítanom, hogy nekem mit és hogyan kell csinálnom. Ilyen értelemben a foci egyéni játék. Egyszer Platinit megkérdeztem, hogyan tudja a kapus előtt palástolni azt, hogy hová akarja rúgni a tizenegyest. Azt válaszolta: nagyon egyszerű, még én sem tudom. Én úgy gondolom, a foci attól szép, hogy szerencsére hatalmas teret enged a képzeletnek, nem egy sémára játsszák.

Sokszor nyilatkoztad már, hogy édesapád halála megváltoztatta az életedet. Ez miben nyilvánult meg?

Igazából akkor éreztem, már más ember vagyok, amikor néhány nappal apa távozása után nyertünk Bariban az én gólommal. Történt valami, és onnantól kezdve minden más lett. Apa halott volt, és én hirtelen úgy éreztem, egy fegyverrel több van a kezemben. Az a furcsa, hogy a gólomra szinte nem is emlékeztem, amikor másnap megnéztem a tévében, olyan volt, mintha az egész nem is velem történt volna meg.

Mennyire volt fontos a karriered szempontjából, hogy a Juventushoz kerültél?

Nagyon-nagyon. Gyerekkorom óta a Juve a kedvenc csapatom.

El tudod képzelni, hogy egy napon majd egy másik csapathoz szerződjél?

Nem, nem hiszem. Szeretem a Juventust, szeretem Torinót, kiváló együttesben játszom, szóval, nem hiszem.

Mi jut eszedbe arról a névről, hogy Giovanni Trappattoni?

Örök. Nagyszerű edző és ember, magával ragadja azokat, akik körülveszik.

Marcello Lippi?

Győztes, az én személyes tapasztalataim alapján. Remélem, továbbra is folytatja sikerszériáját.

Carlo Ancelotti?

Csodálatra méltó, és csak csodálni lehet. Minden más edzőtől különbözik, még akkor is, ha a meccs feszültsége nagyon kiütközik rajta.

Ki volt a példaképed?

Elsősorban Michel Platini, aztán Paolo Rossi. A kedvenc játékosom pedig Maradona, Zico és Van Basten.

Kipróbáltál-e már valaha valamilyen kábítószert, szívtál már füvet?

Füvet nem, de mást már kipróbáltam. De csak egyszer, soha többé...

Szerinted, ki vagy kik az évszázad legjobb sportolói?

Michael Jordan, Magic Johnson, Carl Lewis, Michael Johnson. Nagyra tartom még a három sízőt, Compagnonit, Tombát, és Hermann Maiert, a „Herminátort” is.

Ha elfelejtjük a sportot, kit tartasz a legnagyobb embernek a világon?

A pápát. Az én szememben ő a legnagyobb, magával ragadó és fantasztikus kisugárzása van.

Őt ki követi a te rangsorodban?

Pavarotti és a U2.

A futball mellett sportolsz valami mást is?

Komolyabb szinten nem. De a fittségem megtartásához kellenek a kiegészítők, mint például a golf, a tenisz, az úszás és a kosárlabda.

Kivel szeretnél leginkább találkozni?

A kedvenc sportolóimmal szerencsére már minddel találkoztam. Egyébként pedig szívesen megismerném Al Pacinót, aki a kedvenc színészem, és Bono Voxot, az U2 frontemberét.

Meg tudnád fogalmazni, hogy mi a célod még a labdarúgásban és az életben?

Szeretnék újra BL-győztes lenni, és nyerni egy vb-t, esetleg egy Európa-bajnokságot az olasz válogatottal. Az életben? Egyelőre a Juventus és a foci a legfontosabb. Már túl vagyok a zűrökön, a fájdalmakon, mindenen... Úgy érzem, teljesen felnőt-tem, lelkileg is. Majd meglátjuk...