CR7: sivatagi királyság?

Tudom, hogy Lionel Messi a nagyobb tehetség, Cristiano Ronaldo irdatlan melóval jutott el a legmagasabb szintre. Tudom, hogy a portugál szupersztár gyakran egy primadonna (piperkőc, balerina stb.) a pályán, hogy a saját, egyéni statisztikái néha jobban érdeklik, mint a csapata sikere. Mégis, ha bármikor választanom kellett közülük, akár egy ankéton, akár egy élet-halál kérdésében döntő baráti vitában, gondolkodás nélkül CR7-et mondtam.

Hogy miért? Magam sem tudom. Vagy talán mégis: kicsit a gyerekkoromra emlékeztet. Amikor mamáméknál a falusi focipályán órák hosszat tartó meccseket játszottunk, és késhegyre menő vitákat folytattunk, hogy akkor most mennyi is az állás, 8:4 vagy 9:5, miután persze menet közben már mindkét csapat 70%-a kicserélődött (Lásd: ötig engedett el anyám; akkor én átállok hozzájuk, a két kicsi meg idejön stb., stb.).

De miután már mindenkinek kicserepesedett a szája a szomjúságtól és már alig láttunk a sötétben, hazafele bandukolva sosem a nagy veszekedésben megállapított végeredményről beszélgettünk. Hanem egy-egy kivételesen jól sikerült cselről, egy igazi „focistás” fejesről, egy brutális reflexről a kapuban… Arról, amiért (többek között) kimegyünk a pályára. Hogy legyen egy-egy olyan mozdulatunk, ami után úgy érezzük, abban a másodpercben mi voltunk a világ császára. Mert persze fontos a csapat, de ha csak a másfél méterre pattanó labdaátvételek maradnak meg az emberben, azért marad némi hiányérzete.

S hogy jön ide Ronaldo? Minden önzőségében, egoista vagy annak ható megmozdulásában ezt a kisfiús hiúságot véltem felfedezni. Ami lehet jó vagy rossz dolog, de mindenképpen őszinte.

Mint ahogy a péntek esti bejelentés kapcsán, hogy mégis a szaúd-arábiai al-Nasszrhoz igazol, is az jutott az eszembe, hogy az éretlen kamasz mellől hiányzott a biztos támasz (CR7 alkoholista apja 2005-ben hunyt el). Aki meggyőzte volna, hogy már keresett annyit életében – a foci mellett alighanem még jóval többet a reklámszerződésekből –, hogy nemet tudjon mondani a szaúdiak évi 200 millió eurójára is.

Mert adta volna magát a hollywoodi sztori, hogy 37 évesen visszatér nevelőegyesületébe, a Sportingba, ahol – komolyabb anyagi háttér híján – ismét a játék öröme lehetett volna a fő motivációja. Vagy akár egy újabb nagy comebackkel kiköthetett volna a Realban is, ahol az utóbbi napokban edzett.

De nem, ő elment levezetni („Szerencsés vagyok, mindent megnyertem Európában, amit elterveztem, ez a megfelelő pillanat, hogy új tapasztalatokra tegyek szert Ázsiában”) a Közel-Keletre. Még csak nem is az MLS-be, amely a(z egykori) sztárok felvevőpiacaként azért már szintet lépett, hanem Szaúd-Arábiába. Nem kellenek az újabb BL-rekordok, nem kellenek a világ legjobbjai elleni párharcok, csak a sivatagi királyság.

Kár érte. Sokkal nagyobb, mint a Marokkó elleni vb-negyeddöntős vereségért vagy a dicstelen manchesteri kirúgásért.