Chris Horner 42 évesen elképesztő teljesítménnyel nyerte meg a Vueltát

GYÖRGY NORBERT

A címben kicsit csúsztattunk ugyan, mert Christopher Horner ez év október 23-án tölti csak be a 42. életévét, de ez az apró hiátus így negyvenen túl már tényleg nem oszt, nem szoroz. És ami a lényeg, hogy mindez épp a lényegen nem változtat: az amerikai bringás az idei Vuelta a Espana országúti kerékpáros körversenyen elért diadalával minden idők legkorosabb Grand Tour-győztese lett.

Természetesen azonnal felmerült a gyanú, hogy lehetséges-e ez egyáltalán, s ha igen, akkor milyen (tiltott) eszközökkel érhető el egy hasonló siker stb. Ráadásul Chris Horner 2009-ben éppen annál a Johan Bruyneel által vezetett Asztana csapatnál tekert, amely megvalósította és finanszírozta Lance Armstrong nagy (vagy nagynak szánt) visszatérését, majd egy évvel később az Armstrong által összeboronált RadioShackbe is követte honfitársát, ami így, együtt már elegendő ok lehet arra, hogy mindent gyanúsnak találjunk.

Nos, a valóság az, hogy Chris Horner 1996-tól profi bringás, többnyire a hazai (amerikai) top versenyeken ért el kiemelkedő eredményeket (az elég ütős Redlands Bicycle Classicot pl. négyszer is megnyerte), majd később Európára koncentrált (több-kevesebb sikerrel), s itt is inkább az egynapos klasszikusokra. Aztán több kilót leadott a súlyából, lett fokozatosan ún. hegyimenő, és a többnapos etapversenyeket vette célba. Első igazán nagy győzelme a 2010-es tavaszi egyhetes, a Vuelta al Pais Vasco volt, majd egy évre rá, 2011-ben megnyerte az egyre nagyobb presztízzsel bíró Tour of Californiát. Ne feledjük, hogy ekkor már a 40. évében járt, tehát lehet, hogy Chris Horner egy amolyan későn érő típus (persze az is lehet, hogy nem).

Ekkor történt (még mindig 2011-et írunk), hogy a Tour de France-ra is jó formában érkezett, s bár a végső győzelemre nyilván nem lett volna esélye (Cadel Evans nyert), így visszagondolva egy dobogóra talán igen. Ehelyett az történt, s erre talán sokan emlékeznek még, hogy azon az első Tour-horrorhéten akkorát bukott, hogy tíz percre eszméletét veszítette egy árokban, majd miután magához tért, nyeregbe pattant, és eltekert a célig. Ott aztán értetlenkedett egy sort, hogy miért van tíz perc mankója a többiekkel szemben. Mert Chris Horner egyszerűen nem emlékezett semmire.

Chris Hornert a mezőnyben többek között arról lehet felismerni, hogy a legnagyobb erőfeszítések közepette is, úgy tűnik, mintha mosolyogna (ez pl. Ivan Bassóval rokonítja), hogy a meredekebb kaptatókon mindig kiáll a nyeregből (de nem táncol, mint pl. Contador), hogy ilyen körülmények között is kimondottan nehéz áttételeket teker (ez meg Jan Ullrichra hajaz, viszont a német ritkán állt ki a nyeregből, tehát akkor mégsem), és kicsit nagy rá a bicikli (no nem annyira, mint mondjuk Pantanira volt helyenként viccesen nagy, de azért nagy). S ezzel gyakorlatilag el is mondtuk a lényeget.

Illetve mégsem, mert Chris Horner az ide Vueltát pl. úgy nyerte meg, mint egy álom (és ez senkivel nem rokonítja): két hegyibefutós szakaszgyőzelem (mellesleg ez is csúcs: minden idők legidősebb Grand Tour-etapgyőztese lett ezzel), az összetettben élen állónak járó piros trikó a tizedik versenynap után, majd egy gyengébb kronó, és majd’ egyperces hátrány az összetettben, végül egy brutális utolsó hét, ahol Chris Horner újra bebizonyította, hogy a Vueltán ő volt a legerősebb a hegyekben. S talán ő akarta legjobban ezt a győzelmet.

„Eszméletlenül boldog vagyok. Ez a legnagyobb dolog, amit életemben elértem. Köszönöm mindenkinek, aki itt volt és segített” – mondta Horner fülig érő mosollyal (mi mást mondhatott volna, nem idézhetjük folyton a Bibliát) az Alto de L’Angliru embert-kerekest próbáló, ködbevesző és igen nagyon kimerítő befutója után, ahol sikerült kivédenie Nibali ismétlődő támadásait, sőt, két kilométerrel a vége előtt ő robbantott, s a helyenként majd’ 25 százalékos rámpákkal megtűzdelt kaptatón egyszerűen faképnél hagyta az olaszt.

Eredményének értékéből semmit nem von le, hogy a legnagyobb riválisai, Nibali, Rodriguez, Valverde az idén már sikerrel teljesítettek egy-egy Grand Tourt. Nibali pl. a Girón aratott elsöprő győzelme után duplázni készült (ez utoljára Alberto Contadornak sikerült 2008-ban, de azok kicsit még más idők voltak), s bár nem volt olyan formában, mint májusban, azért látszott, hogy nagyon motivált. És rendben is lett volna minden, ha nincs Horner.

Mellesleg a már évek óta a kicsit lesajnált Vuelta a Espana hozta idén is a legjobb, legizgalmasabb háromhetes bicikliversenyt. Spanyolország pedig gyönyörű. Kell ennél több?