„Be akarom bizonyítani: van bennem erő”

Egy éve ilyenkor – csaknem másfél éves kihagyás után – a visszatérését tervezgette Nagy Tímea. A sydneyi olimpia aranyérmes párbajtőrözője a 2001-es világbajnokságról a bronzérmes válogatott tagjaként ment szülési szabadságra, és a tavalyi vb-n is bronzérmet szerzett a csapattal.

Milyennek képzelte az újrakezdést?

Első kislányom, Csenge születése után, kilencvenkilenc januárjában könnyű volt a visszatérés, nem volt izomlázam, és az első versenyt leszámítva az eredmények is folyamatosan jöttek. Akkor három vagy négy Világkupa-versenyt meg is nyertem. Nos, ha nem is ilyenre, de valami hasonló visszatérésre számítottam Luca megszületése után is – kezdte a Honvéd-LNX klasszisa. – Ehhez képest ez az egy év maga volt a pokol, ami azzal kezdődött, hogy már az első héten megsérültem. Négy edzést még bírtam, de az ötödiken éreztem, hogy baj van a lábammal, orvostól orvosig jártam, nem tudtam versenyezni. Közben pedig járt az agyam, hogy miért nem megy a vívás. Annak az időszaknak egyetlen pozitívuma volt, mégpedig az, hogy itthon maradhattam a gyerekekkel, de bevallom, ez kevésbé vigasztalt. Márciusban úgy tűnt, hogy végre elkezdhetem az igazi munkát, de másfél hónap múlva egy versenyen, érdekes, éppen Sydneyben, megroppant a térdem.

Aminek műtét lett a vége.

Igen, nem volt menekvés. Nyáron történt, amikor már közel volt a világbajnokság. Havannában még fájdalmat éreztem, és szorítókötés volt a lábamon. De hát egy profi sportolónak a fájdalmat el kell viselnie.

Szerencséje sem volt a vébén, mivel az egyéniben összekerült azzal a kínaival, akit még sohasem vert meg.

Három asszóból három vereség a mérlegem... Ám egy profi sportoló ne bújjon amögé, hogy a mumusától kapott ki. Különösen ne egy olyan olimpiai bajnok, aki megint olimpiára készül. Az az igazság, hogy rossz taktikát választottam. Nem féltem a kínaitól, sőt, azt hittem, jó asszó lesz. Nem az lett. De ezek után sem félek tőle, a januári budapesti Világkupán szeretnék is vívni vele.

A csapatversenyen, már amikor beállították és vívhatott, a csapat legjobbja volt. Talán ha több szerepet kap, és nem csak akkor küldik pástra, amikor már baj volt, máshogy alakul az eredmény.

Ennek megítélése nem az én feladatom, de én is úgy érzem, hogy az elődöntőben az oroszok ellen kezdenem kellett volna.

Milyen emlékei maradtak a világbajnokságról?

Semmi jó nem maradt bennem! Ezzel a bronzéremmel nem érzem biztosnak azt, hogy megvan az olimpiai kvótánk.

Ezt komolyan mondja?

Igen, mert még nem százszázalékos az indulásunk, mint például az orosz férfi kardcsapaté. A tét óriási, így a hátralévő versenyeken senki sem pihenhet a babérjain. Ráadásul nem elég a kvalifikáció, az sem mindegy, hogy hányadik vagy a ranglistán. Ha az első vagy a második, akkor viszonylag könnyebb ellenféllel kezdesz, harmadikként viszont már menő csapatot is kaphatsz. Szóval kilencven százalék körülinek ítélem az olimpiai részvételünket. De nemcsak én, egyikünk sincs megelégedve ezzel az eredménnyel. Négy olyan vívóból áll a válogatottunk, hogy simán kellene vernünk a többieket, aztán valami miatt nem úgy jön az eredmény. Ha egy csapat olimpiát akar nyerni, akkor ez kevés.

Itt az új év, elfeledhet mindent, ami rossz volt.

Várjon, a vébé után még nem volt vége ennek a sorozatnak. A decemberi országos bajnokságon életem egyik nagy pofonját kaptam. A negyeddöntőbeli asszóm után szégyenkezve jöttem le a pástról. Nem azért, mert kikaptam Révész Julitól, hanem mert bután kaptam ki, mert nem „szántottam fel“ a pástot. Az az igazság, hogy egyéb dolgok miatt fásultan vágtam neki a versenynek, de már másnap leültem edzőmmel, Kulcsár Győzővel beszélni erről.

Mire jutott a beszélgetés hatására?

Megfogadtam, hogy az olimpiáig hátralévő nyolc hónapban mindent megteszek... Be akarom bizonyítani az edzőmnek és Móna István szakosztály-igazgatónak, no meg a szponzoroknak, akik picit csalódtak bennem, hogy van bennem erő. Keményen végigcsinálom az athéni olimpiáig tartó időszakot, ahogy egy sportembertől elvárják. Az utóbbi két-három hét egyébként már ennek a jegyében telt.

A lába is bírja?

Intenzív gyógytornára jártam Dániel Ritához, akinek csak hálával tartozom azért, mert szépen megerősödött a lábam. Tünetmentes vagyok, semmim sem fáj.

Az új évben tehát a régi-új Nagy Tímeát láthatjuk a páston?

Mindent megteszek érte, rajtam nem fog múlni. Január ötödikén Tatán elkezdjük, vagy inkább folytatjuk a felkészülést, és jöhetnek a versenyek. (NS)