A verseny előtt megálmodta, hogy olimpiai bajnok lesz

Miként gondol vissza a pályafutására, hitte volna, hogy olimpiai bajnok lesz?
Nem, egyáltalán nem. Érdekes, hogy sokan azt mondják, hogy már kiskorukban az volt a céljuk, nekem nem. Én mindig kis lépésekkel haladtam, mindig reális céljaim voltak. 

Hogyan indult a pályafutása?
Hatévesen műkorcsolyázóként kezdtem, és 11 esztendősen váltottam át a gyorskorcsolyázásra. 

Mikor távozott Ausztriába?
Tizennyolc évesen, az érettségi után férjhez mentem Ausztriába. Ugyanis az edzőm Bécsbe költözött, és szerette volna folytatni a közös munkát. Én is vágytam arra, hogy szabadabban éljek, mert édesapám nagyon szigorú volt. Nem is szóltam a szüleimnek, hogy férjhez megyek. 1985-ben osztrák egyesületem segítségével kettős állampolgár lettem.

Ott jobb feltételek között készülhetett?
Dehogy, egyáltalán nem. Az edzéskörülmények sokkal rosszabbak voltak, mint Magyarországon, ezért sokat jártam haza edzeni. Természetesen Ausztriában csak munka után gyakorolhattam. 

Mikor kezdtek jönni az eredmények?
1990-től, miután egy lengyel edzőm lett. Akkor nyertem az első Világkupa-versenyemet, utána a világbajnokságokon is egyre jobb helyezéseket értem el. Ezután már az osztrák szövetség is egyre többet segített, de meg kellett dolgoznom a sikerekért, sokáig csak magamra voltam utalva. 

Kevesen mondhatják el magukról, hogy hat olimpián vettek részt.
1984-ben, Szarajevóban, 14 évesen még magyar színekben versenyeztem, a szabadtéri pályán nagyon megfázva csupán 19. lettem. Négy évvel később már Ausztriát képviseltem. De csak 1992-ben jött az első komoly szponzorom, tehát meg kellett dolgoznom a támogatásért. Ám nem kell nagy összegre gondolni, a gyorskorcsolyázást sehol sem támogatták milliókkal. Egy évvel később összetettben Európa-bajnok lettem, és a sikereim hatására az osztrák szövetség kezdte állni a versenyeim költségeit. 

Az 1992-es albertville-i olimpiára már esélyesként utazott.
Franciaországban 3000-en bronzérmet szereztem, de fő számomban, 1500 méteren csak nyolcadik lettem, mert rendkívül meleg volt, 15 fokot mutatott a hőmérő, és nagyon rossz volt a jég minősége. Egyébként akkor rendezték utoljára a szabad ég alatt az ötkarikás versenyeket.

Két évvel később Lillehammerben viszont már felállhatott az ötkarikás dobogó legfelső fokára. Hogyan emlékszik vissza pályafutása legnagyobb sikerére?
A verseny előtt megálmodtam, hogy enyém lesz az olimpiai aranyérem. Nagy csatában győztem, sok riválisom volt, főleg az oroszok és a keletnémetek, akikről azt rebesgették, hogy bedoppingolva lépnek jégre, és férfi hormonokkal rendelkeznek. De ezzel én nem foglalkoztam, az a lényeg, hogy hosszú idő után én voltam az első nem orosz vagy keletnémet olimpiai bajnok. Huszonnyolc évesen jutottam fel a csúcsra, fél másodperccel vertem Fedotkinát, és több mint eggyel Gunda Niemannt. Ausztria addig nem szerzett aranyat Norvégiában, így egy csapásra nemzeti hős lettem. Közel álltam a duplázáshoz, de 3000 méteren az orosz Bazsanova mögött második lettem. Ráadásul Lillehammer után a világbajnokságon is győzni tudtam. Az egész világ velem örült, hogy lehet nyerni másnak is, nemcsak a CCCP- és a DDR-címerrel ellátott gyorskorcsolyázóknak. 

Ezt követően még két olimpián versenyzett.
Hosszú volt a pályafutásom, sajnálom, hogy 1998-ban Naganóban címvédőként nem jött össze az érem, negyedik lettem, pedig a viadal előtt remek formában voltam. Harminchat évesen Salt Lake Cityben vettem részt a hatodik olimpiámon, ahol két hónappal a térdműtétem után új osztrák csúccsal kilencedik lettem. 

Mikor fejezte be a pályafutását?
2003-ban, mert a sokat operált térdem már nem bírta a strapát. 

Most sem szakadt el a gyorskorcsolyázástól?
Nem. Svájcban élek, jelenleg óvodásokkal foglalkozom, valamint a nemzetközi szövetségnél számítanak a munkámra.