A válogatottban is bemutatkozott a nagymegyeri tehetség

Hogyan kezdett el kézilabdázni?

Mikor elsős voltam az iskolában, a napköziben túl sok energiám volt, ami néhány tanító néninek nem tetszett. Akkor Csicsay Földes Éva tornatanár mondta, hogy ki kéne próbálnom a kézilabdát. Mondhatni, ő fedezett fel. Hatévesen én voltam ott a legfiatalabb, a többiek jónéhány évvel idősebbek voltak nálam. Idővel Nagymegyerről Dunaszerdahelyre, az SK DAC-ba kerültem, amelyből végül az SK Talenttel egyesülve lett a HC DAC, így 

én is az új klub játékosa lettem. Aztán végigjárva a ranglétrát három év után már a felnőttekkel edzettem.

Mikor jött el az a pillanat, amikor már nemcsak egy játék volt az egész, hanem kezdte komolyan is venni a kézilabdát?

Olyan nyolc-kilenc éves lehettem, amikor Megyeren Németh Joli néni volt az edzőnk Rajkovics Orsolyával. Akkor már nem csak a labdát dobáltuk, hanem lett egy elképzelésünk arról, hogyan is kéne kinéznie a játéknak. Bennem akkor fogalmazódott meg, hogy én ezt minél tovább szeretném csinálni.

A szabadidejében is foglalkozik a kézilabdával, nézi más csapatok játékát?

Persze. Jelenleg dietetikát tanulok Pozsonyban, úgyhogy minden téren szeretek közel lenni a sporthoz, az egészséges életmódhoz. Igyekszem a mindennapokban is úgy élni, hogy a teljesítményem minél jobb legyen, hogy az étkezésem és a regenerációm is rendben legyen. Követem a nemzetközi kézilabdát is, amikor az időm engedi, a férfi és a női Bajnokok Ligáját is nézem. A győri csapatot is rendszeresen figyelem, de már 

a DAC-nál is klasszis játékosokkal játszottam, edzettem együtt. Mellettük is el tudtam lesni, hogyan állnak hozzá a játékhoz.

Milyen volt felkerülni még ifijátékosként a HC DAC felnőttcsapatához?

Az elején kicsit féltem, de nagy segítség volt, hogy mi Csernyánszky Dórival együtt kerültünk a csapathoz. Így közösen is húztuk egymást, és csak pozitívan tudok nyilatkozni erről az időszakról, hiszen a csapatból mindenki segítőkész volt. 

Mindig volt egy jó meglátás vagy egy tanács, a kézilabdát, de akár az iskolát tekintve is, amit kaptam. 

Nyilván én 17 évesen nem úgy láttam egy-egy helyzetet, mint a rutinosabb játékosok, így jól jött, ha elmondták, mit hogyan kéne csinálni. Amikor pedig láttam ezeknek az eredményét, és egy sikernél mindenki feltétel nélkül örült velem együtt, az sokat adott számomra. Nagyon sokat fejlődtünk ott, és láttuk, hogy milyen hihetetlen kitartás, koncentráció és sok áldozat szükséges ahhoz, hogy sikeresek legyünk. 

Az edzések, a légkör és a közösség jó volt, a felnőtt játékpercek viszont hiányoztak, amikor jött a cseh lehetőség.

A MOL ligás csapatok figyelemmel követték már az ifjúsági válogatottak meccseit is. Egy ilyen után keresett meg a Hodonín vezetősége és felvetették, hogy kipróbálhatnám magam náluk. 

Elmondták, hogy mire számíthatok és hogy egy fiatal csapattal szeretnének nekivágni az idénynek, én pedig igent mondtam.

Szinte az első pillanattól kezdve a csapat egyik legjobbja volt, ám az alapszakaszban csak vereségek kerültek a csapat neve mellé. Milyen volt az új környezet?

A nyelvvel szerencsére nem volt gondom, hiszen Dunaszerdahelyen Eliška Desortovának sokat fordítottam az edzéseken. 

De nagyon jó barátnőkké is váltunk, sokat beszélgettük a pályán kívül is, azóta is folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Meg is lepődtek egy kicsit, hogy magyar környezetből érkezve nekem a szlovákkal sincs gondom és a csehet is értem. 

Ez sokat segített, és az alapozás után egyre inkább éreztem, hogy megtaláljuk a pályán is az összhangot. Számomra elég idegen volt, hogy nem jöttek az eredmények. Ennyi tanulságos vereséget viszont egész pályafutásom alatt nem szenvedtem el, mint itt. Én mindig keresem a pozitív dolgokat, mindig mosolygok és itt is arra koncentráltam. Azt mondtam a többieknek is, hogy folyamatosan fejlődünk. Voltak is jó meccseink, amikor megszorongattuk a Michalovcét vagy a Zlínnel is jó meccset játszottunk, és a játék képe nem mindig tükrözte az eredményt.

Az alsóházban aztán sikerült megtörni ezt a rossz sorozatot. Milyen volt?

A Poruba csapata ellen sikerült először győznünk. A meccs előtt fura nyugalmat éreztem a csapaton, ami nagyon jól vagy nagyon rosszul is el tud sülni. A pályán aztán már éreztem, hogy ez a mi napunk. Igazi csapatként játszottunk, mindenki beletette a magáét, és nagyon jó volt látni a többiek örömét is a végén. 

Valóban én voltam a csapat egyik húzóembere, még ha a legfiatalabbak közé is tartoztam, így duplán jó volt átélni a sikert.

A vezérszerep viszont nem teljes újdonság, hiszen az utánpótlásban, akár a válogatottakban is hasonló a helyzet, sőt csapatkapitányként is számítottak önre.

A vereségek miatt nehéz pozitívan értékelni ezt, de a környezetem nagyon sokat segít ebben. Az edzőim, a családom és a barátaim is mindig elmondják, hogy jól csinálom, és én is érzem magamon a fejlődést. Az átmenet a felnőttekhez nem egyszerű, nagyon kemény ellenfelek vannak a cseh-szlovák ligában, fizikailag és fejben is fel kell nőni erre a szintre. Sokat tanultam és az egyik legfontosabb, hogy a koncentrációmat fenn tudjam tartani 60 percen keresztül. 

Az is motivált, mikor éreztem, hogy azon 3-4 ember között vagyok, akire a leginkább figyelnek, én pedig így is megpróbálok túljárni az ellenfél játékosainak az eszén. 

Persze voltak könnyek és nehéz pillanatok, de valóban segítettek a korábbi tapasztalatok is. A válogatottnál is mindenki megkövetelte, hogy 100 százalékot nyújtsak, de mondhatni gyerekkoromtól ezt nevelték belém az edzőim, amiért nagyon hálás vagyok. Így, amikor nagyobb teher van rajtam, akkor is tudok teljesíteni, és az ellenfelek részéről is éreztem, hogy elismerik azt, hogy nem félek tőlük egy magasabb szinten sem.

Novemberben aztán a felnőttválogatott edzőtáborába is meghívták. Milyen volt ott lenni?

A szövetségi kapitány hívott fel, akivel még az utánpótlás-válogatottnál is dolgoztunk együtt. Szerencsére az iskolai tennivalóim engedték, hogy csatlakozzak a csapathoz. Nagy öröm volt olyan játékosokkal együtt készülni, akiket eddig csak távolról figyelhettem. 

Kicsit megilletődve éreztem magam, az volt a fejemben, hogy valaki csípjen meg, hogy ez tényleg megtörténik-e? 

De itt is mindenki nagyon segítőkész volt. Újra egy más környezetbe kellett beleszokni és természetesen más volt a tempó, mások a figurák is. Itt is azt emelném ki, hogy az edzéseken is mindenki nagyon koncentrált volt. Teljesen más világ, amikor a posztomon Vargová, Bujnochová vagy Lancz van mellettem. A DAC-ból pedig jól ismertem Kika Pastorkovát, aki egy kicsit anyaszerepet töltött be és próbált terelgetni minket fiatalokat.

Mennyire nehéz összeegyeztetni a tanulást és a kézilabdát?

Sokszor kaotikusak a napjaim, de a reggeli individuális edzések elvégzése után mindig jut pár órám a tanulásra. Az iskolát távúton végzem, blokkosítva vannak az óráim és a gyakorlatok is, így jut idő mindenre. Persze eléggé sűrűek a hétköznapjaim, de Hodonín szuper hely, ahol a kikapcsolódásra is volt lehetőség. A csapattársaimmal szoktunk együtt kávézni, sétáltunk a folyóparton az edzések között vagy után, a hétvégék pedig általában a meccsekről szóltak.

Mik a további tervei a sportban és azon kívül?

Mindenképpen szeretném befejezni a tanulmányaimat, hogy ha bármi történik, legyen diploma a kezemben. Ha viszont ez sikerül, és több időm lesz a kézilabdára, újabb kapuk nyílhatnak meg előttem. Ha a felszabaduló időt is a sportra tudom fordítani, szívesen lennék teljesen profi játékos is, de egyelőre megtaláltam az egyensúlyt a tanulás mellett. 

Ami még a kézilabdát illeti, maradok Csehországban. A következő két évben a Zlín csapatában, vagyis újra sárga-kékben fogok játszani.