A számok a fociban sem hazudnak

Watt, km/h, cm, másodperc – minden teljesítményt mérünk valamiben, miért épp a fociban ne akarnánk tudni, mennyit sprintel egy játékos vagy milyen hatékonyan passzol a támadóharmadban? Mára a szurkolói élmény, a játékosok egyéni fejlesztése vagy a sportigazgatói döntések szerves részévé váltak a statisztikák, az adatok és a modellek. De hogy jutottunk el idáig, és milyen folyamatok zajlanak jelenleg? A területet áttekintő írásunk első része következik.

Kezdésként fontos megjegyezni, hogy más sportágakban a játékosok és játékhelyzetek elemzése sokkal hamarabb megkezdődött, mint a labdarúgásban, vagyis ezen a területen a foci már egy félig-meddig kikövezett úton jár. Abból a szempontból biztosan, hogy előre tudható volt: érdemes útra kelni.
1912-ben a baseballról már komoly elemzések jelentek meg az amerikai sportéletben, ami valószínűsíthetően az első jelentős lépcsőfokot jelenti a mérkőzés- és játékoselemzés történetében. Nem sokkal később már a kosárlabdában is gyökeret vert az elemzés, majd a klasszikus amerikai sportokban teljes egészében nemcsak hogy elterjedt, de alapvető területté vált, és máig világelsők, ha sportanalitikáról van szó.

A játék egyre okosabbá és okosabbá vált a pályán a labdarúgásban is.

Mire jó a passz?

Charles Reep repülőezredes a Királyi Légierő tisztjeként a harmincas években Londonban, a Bushy Parkban szolgált, így testközelből követhette nyomon Herbert Chapman Arsenaljának fejlődését. A második világháború végén Reepet Németországba helyezték át, és amikor 1947-ben végül visszatért Angliába, csalódottan vette tudomásul, hogy az angol futball átvette ugyan Chapmantől a WM-rendszert, a rendszer mögött álló elgondolásokat már nem. Reep ettől egyre frusztráltabb lett, egészen addig, amíg 1950. március 19-én a Swindon Town egy hazai meccsén, a County Groundon végleg el nem fogyott a türelme.

„A Swindon 1:0-ra megverte a Bristol Roverst. Az első félidőben támadás támadást követett, de egyikből sem született gól. Reep ekkor úgy döntött, hogy a második játékrészben feljegyzéseket készít a támadásokról. A statisztikái szerint a Swindon Town 147 támadást indított a második félidőben. Reep ezt kivetítette az egész meccsre, majd azt mondta: ha átlagosan 280 támadást kezdeményez egy csapat egy meccsen, és ezekből két gólt szerez, akkor az esetek 99,29%-ában kudarcot vall” – számol be a történtekről Jonathan Wilson a Futballforradalmak című könyvében.

Reep ezt követően szüntelenül jegyzetelt a meccseken, és egy idő elteltével kifejlesztette saját játékelméletét, még ha az igencsak reszketeg lábakon is állt. Statisztikái alapján úgy vélte, hogy a túl sok passzolás tulajdonképpen csak időpocsékolás, ráadásul kockázatos is, mert a csapatok a rendezetlen labdavesztéseket követően kapják a legtöbb gólt. „A gólszerzés elsősorban rövid, gyors összjáték után lehetséges. Éppen ezért a győzelemhez a legrövidebb út a hosszú labdákon keresztül vezet” – állította.

Reep a folyamatos játékot események külön sorozatára bontotta, és gyorsírásos jelek segítségével rögzített minden eseményt, ami a pályán történt, és ez alapján tett megállapításokat, mint például, hogy a legtöbb gól kevesebb mint 3 passz után születik, ezért forszírozta, hogy a labda minél gyorsabban eljusson a kapu elé. Reep és társa, Bernard Benjamin 1953 és 1967 között elemezte a labdarúgás játékmintáit, összesen 578 meccs segítségével, és végső következtetésként megállapították, hogy a labdabirtoklás kvázi felesleges, kockázatos dolog, még jobban ráerősítve az angol foci „rúgd és fuss” szemléletére.

Az első elemzések

Reep tanítványa, Neil Lenham már egy jóval alaposabb és nehezebben támadható statisztikai rendszert vezetett be, miután több mint 4000 meccs labdabirtoklásait jegyzetelte le kézzel. „A gólok kétharmada az ellenfél védőharmadában megszerzett labdák után esik” – állította, amivel nemcsak a letámadás erejére, de a saját kapu előtt elvesztett labdák veszélyére is felhívta a szakma figyelmét.
A hőskorból mindenképp meg kell még említeni Josef „Sepp” Herberger nevét, aki az 1954-es világbajnok nyugatnémet válogatott szövetségi kapitánya volt. Ő alkotta meg az első komolynak mondható játékoselemzéseket, így például Puskás, Hidegkuti és Kocsis mozgásvonalait és technikai mutatóit is elemezte.

Az 1950-es évek végén, illetve az 1960-as évek elején már egyre több klub alkalmazott játékosmegfigyelőket, akik zömében pénzért végezték a munkát. A klubok közötti verseny lassan, de fokozódni kezdett, és szinte mindenki kereste, hogy miképpen lehetne jobb az ellenfelénél. Ezekben az években a mérkőzések videófelvétele nem volt megoldható, ezért fényképezőgéppel rögzítették a legfontosabb jeleneteket, majd egy mágnestáblán jelenítették meg azokat.

Don Revie dossziéi

Don Revie az 1960-as, 1970-es évek hírhedt edzője volt Angliában. Családias hangulat uralkodott a csapatai berkein belül, a fiatal játékosoknak külön edzésterv és étrend készült, balett-táncosok mozdulatait tanította a játékosok ritmus- és ütemérzékének fejlesztése céljából, rengeteg formabontó ötletet hozott a fociba.

A Leeds Unitednél meghonosított játékstílusa már korántsem volt ennyire családias, sőt kifejezetten brutális volt. Minden ellenfélről és azok játékosairól külön dossziét vezetett. Ezek az iratok részletesen tartalmazták az ellenfelek erősségeit és gyengeségeit. Egyszer, amikor egy fiatal játékost szeretett volna leigazolni, megkérte Syd Owent, a pályaedzőjét, hogy menjen, és nézze meg játék közben, majd írjon róla egy értékelést. Ez annyira jól sikerült, hogy Revie innentől kezdve ezt a vizsgálatot kiterjesztette minden ellenfél játékosára. Pályaedzői írták a jellemzéseket, és a titkárnője gépelte be. Ezek rendkívül részletes jellemzések voltak, szó szerint minden ellenfélről és azok játékosairól. A dolog aztán odáig jutott, hogy egy idő után az ellenfelek nem akarták beengedni a megfigyelőit a mérkőzésekre.

Statisztikák helyett modellek

Az 1960-as évek vége – a videó-magnó megjelenése – aztán hatalmas lökést adott a televíziózásnak és a sportszakmai elemzéseknek egyaránt. A lassított visszajátszások például nemcsak a szurkolói élményt növelték, de megteremtették az elemzések lehetőségét. A sporttudományos munka, a labdarúgás elemzése ezzel a lépéssel indult el afelé, hogy a televíziózás integrált részévé és ezzel a futball egyik legerősebb marketingeszközévé váljon – a szakmai munka mellett, természetesen.
De nemcsak a Nyugat, hanem Kelet is felfedezte a statisztikák és modellek világát. Valerij Lobanovszkij az 1970-es években az egyetemi tanár Anatolij Zelencovval összefogva alkotta meg a hatékony védekezés módszerét, miképp a támadások felépítését is – mégpedig matematikai egyenletekkel. Az elv az volt, hogy a labdarúgás modellezhető, ami modellezhető, az tanítható és gyakoroltatható, az így kialakult automatizmusok segítségével pedig egy játékosnak már azelőtt tudnia kell, hogy mit fog tenni a labdával, mielőtt az megérkezne hozzá. Emellett Zelencov irányításával számítógépes játékokat terveztek, amelyekkel a memóriát, a reakcióidőt és a kitartást próbálták fejleszteni. Ezeket a teszteket és játékokat rengeteget ismételtették a játékosokkal, hogy az teljesen készségszinten működjön – elméletei az egész labdarúgás evolúciójára nagy hatást gyakoroltak.

Számokkal a csúcsra

Hogy mennyit számíthat az analitikai háttér a labdarúgásban, arra Norvégia eseténél keresve sem találhatunk jobbat.

Egil Olsen imádta az elemzéseket és a statisztikákat. Minden edzést és minden mérkőzést a lehető legalaposabban kielemzett. Előbb elemző lett Ingar Stadheim szövetségi kapitány mellett, majd később ő lett a norvég válogatott vezetőedzője, és az elemzések eredményeinek megfelelően alakította ki csapatának a stílusát. Fontos ugyanakkor, hogy az eredmények mellett figyelembe vette a norvég hagyományokat is, egy komplex elemzési szisztéma kialakítása és aktív használata után pedig Norvégia a világranglista élmezőnyébe került. Olsen a területvédekezést is szinte tökéletesre fejlesztette, és ennek köszönhetően teljesen átlagosnak mondható focistákat juttatott el a világhírig, az 1990-es évek közepén Norvégia pedig a világranglista 2. helyén találta magát!

A labdarúgásban kiemelkedően fontos világesemény volt az 1982-es vb. A számítógépek használata az elemzéseket illetően még rendkívül költséges volt, ezért ez még nem volt ekkor jellemző, ám ezen a vb-n már írásos formában jellemeztek és elemeztek minden csapatot és játékost. Megvizsgálták a különböző játékrendszerek és védekezési szisztémák hatékonyságát, a torna végén pedig készült egy, a trendeket bemutató és értékelő dokumentum is.

Ennek nyomán például az 1983–1984-es Bundesliga-szezonban már tudtak meccs közben gyorsírásos jelek és különböző rövidítések segítségével információkat rögzíteni, és azokat az információkat a lehető leggyorsabban a kispad tudtára adni. Az 1990-es évek közepén kezdődött el a futball digitális forradalma, aminek mozgatórugója az Opta Sport megalapítása volt – de ez már a következő történet.