„A mai Slovan falusi focit játszik”

A Szlovák Labdarúgó-szövetség által alapított Hírességek Csarnokában a játékosok és edzők mellett egy újságíró is helyet kapott. A 90 évesen is vitális, ma is minden sajtótájékoztatón és Slovan-meccsen lelkiismeretesen jegyzetelő Jozef Kšiňannal beszélgettünk.

Mit jelent önnek, hogy helyet kapott a Hírességek Csarnokában?

Azt hiszem, ez az egész világon egyedülálló, legalábbis nem tudok róla, hogy valahol máshol is besoroltak volna egy újságírót a labdarúgó Hírességek Csarnokába. Ezért nagyon sokat jelent nekem ez az elismerés. Örülök neki, hogy a szövetség létrehozta a Hírességek Csarnokát, így futballmúltunk nagyjaira van hol emlékezni, a fiatalabb generáció is megismerheti őket.

Járt nyári és téli olimpiákon, tudósított az 1970-es mexikói futball-vb-ről és az 1976-os jugoszláviai futball-Eb-ről, számtalan bajnoki és kupameccset látott. Ki tudna választani egyetlen csúcspontot, pályafutása legemlékezetesebb pillanatát?

Egyértelműen a ‘76-os, Zágrábban és Belgrádban rendezett Eb volt a legnagyobb élmény. Kiváló csapatunk volt akkor, amelyet Václav Ježek és Jozef Vengloš irányított. Mindketten nagyszerű szakemberek voltak, és főleg – mindig objektívek voltak. A válogatott keret összeállításánál nem azt nézték, hogy egy játékos szlovák-e vagy cseh, nem is azt, hogy melyik klubból érkezett, tényleg a legjobb futballistákat válogatták össze. Ehhez minden képzettségük meg is volt, már játékosként is kiválóak voltak, edzőként pedig még magasabb minőséget képviseltek. A csehszlovák siker így szinte magától értetődő volt, de a szerencse is kellett hozzá. Emlékszem, Zágrábban játszottunk a hollandokkal, a csapatban ott volt Cruyff és más ászok, de hosszabbítás után győzni tudtunk. Mivel telt ház volt, az újságíróknak a futópályán alakítottak ki egy részt. Szakadt az eső, ezért kihúztak fölénk egy lepedőt, ami megtelt vízzel, és a végén mind a nyakunkba ömlött… Ez nagyon kellemetlen volt, de a csapatunk teljesítménye feledtette. A döntőben a címvédő és aktuális világbajnok nyugatnémetekkel játszottunk, akiknek világszínvonalú csapatuk volt. A nagyszerű taktikánknak köszönhetően már 2:0-ra vezettünk, de a rendes játékidő utolsó perceiben a németek egyenlítettek. Végül tizenegyesek döntöttek, és ott ismét megmutatkozott, milyen jó csapatunk van. Európa-bajnokok lettünk, ebben az erős mezőnyben is teljesen megérdemelten.

Mit adott önnek az újságírói pálya?

Mindent! Nagyon fiatalon kezdtem írni. Akkor az ŠK Bratislava ificsapatában játszottam, csehszlovák bajnoki címet szereztünk. A siker után a csapattársak hozzám fordultak: „Jožo, te érettségiztél, írjál rólunk valamit az újságba!” Meg is írtam, egy képet is csatoltam hozzá, és a cikk meg is jelent a Športový týždeň című hetilapban. Az öltözőben mindenki ujjongott: „Híresek vagyunk, benne vagyunk az újságban!” Az edzésen megjelent ennek a hetilapnak a főszerkesztője is, és azt mondta, ha akarok, együttműködhetek velük. Erre végül nem került sor, mert ez a folyóirat megszűnt, de ez a főszerkesztő beszélt rólam a Pravda sportrovatvezetőjének, Karol Weissnak, így oda kerültem. Egy fél év sem telt el, és már az újságíró-szövetség tagja voltam, ahol igazi legendák mellett tanulhattam meg a szakmát.

Milyen volt akkoriban a viszony a játékosok és az újságírók között?

Nekem soha nem volt semmi gondom, mert magam is futballista voltam. Később edző is lettem, tagja voltam a szlovák edzőtanácsnak is, ahol igazi szaktekintélyekkel vitathattam meg a szlovák futball kérdéseit. Sokszor kritikusak voltunk, de mindig szakszerűek. Előfordult, hogy valaki megsértődött, de ez ezzel jár.

Hogyan lett egyébként edző?

Mindig igyekeztem tökéletesíteni a tudásomat azokban a sportágakban, amelyeket figyeltem, ezért lettem edző is. Nem valami nagy klubban, a Dynamo Energia csapatában foglalkoztam a diákokkal. A diplomamunkámat is a futballról írtam, az volt a címe: „Az utánpótlás-játékosok taktikai gondolkodásának fejlesztése”. Hallaniuk kellett volna, hogyan háborogtak a kor edzőnagyságai, például Jim Šťastný: „Minek kellene egy játékosnak a taktikáról gondolkodni?! Tanuljanak meg rúgni!” De ennek a szakdolgozatnak mégis volt valami haszna, mert németre és oroszra is lefordították. Nagyon szép emlékeim vannak erről az időszakról, szerencsés voltam, hogy olyan fegyelmezett tanítványaim voltak. Mert akkoriban úgy volt, ha valaki valamit el akart érni, a Slovanba ment futballozni. Ha az apja az Internek drukkolt, akkor esetleg az Interbe. Ha más helyeken voltak kapcsolatai, akkor a ČH-ba, a Vörös Csillagba. Nekem meg megmaradt a többi, a szemét. De velük nagyon jól lehetett dolgozni, úgyhogy végül egyenrangú ellenfelei lettünk a nagy nevű városi riválisoknak. Abban az időben télen minden játékosnak kötelező volt hokiznia. Jóban voltam a téli stadion igazgatójával, Miško Polónival, megkérdeztem, nem tudna-e nekünk adni valamikor jégidőt. Azt válaszolta: „Persze, természetesen, reggel hatkor!” De soha senki nem hiányzott! Mind ott álltak szépen felsorakozva, hokifelszerelésben, alig várva az edzést. A hokiban végül még messzebb jutottunk, mint a fociban, mert a korosztályunkban szlovák bajnokok lettünk!

Ma is rendszeresen jár a pozsonyi Slovan futballmeccseire. Mit gondol a jelenlegi csapatról?

Nagyon egyszerűen fogom kifejezni magam: az, amit a Slovan az elmúlt tíz évben játszik, olyan, mint a falusi foci. Ott az a jellemző, hogy elrugdossák a labdát, átívelik a középpályát, ahol az egy szem, általában alacsonyka csatárnak nincs esélye a kétméteres védőkkel szemben. Ezt játssza ma a Slovan, pedig egyértelműen a legjobb kerete van a bajnokságban. A játékosok jók, csak jól kellene bánni velük, nem kell ide cseh meg balkáni edző, legyen hazai, de a modern felfogást képviselje.