„A londoni vívással Rióban nem nyertem volna”

Huszonhat évesen a legendák sorába lépett: a sportág történetének ötödik kardvívójaként megvédte olimpiai bajnoki címét. Rendkívül tudatos, végtelen alázattal dolgozik, és nagyon érdekfeszítően beszél a vívásról. A riói Magyar Házban az immár kétszeres olimpiai bajnok Szilágyi Áronnal beszélgettünk. Azt szokták mondani, hogy bár mindenből az első a legemlékezetesebb, megvédeni a címet még nehezebb, mint először megszerezni. Ön is így érzi?Szerintem nem véletlenül mondják ezeket, van alapjuk ezeknek a kliséknek. Jóval nehezebb küldetés volt ezt az aranyat megnyerni, mint a londonit. Londonban olyan állapotban vívtam, hogy adódhatott bármilyen szituáció, jöhetett bármilyen probléma, én azt aznap meg tudtam oldani, mert aznap érinthetetlen voltam. Ugyanakkor Rióban küzdenem, harcolnom kellett. Az első asszóban nem ment úgy a vívás, ahogy kellett volna, formálnom kellett magam, alakítanom a vívásomat, de örülök, hogy úgy is nyertem most már olimpiát, hogy nem lehet azt mondani, csak a napi formának köszönhető. Jóval több energiát kellett befektetnem és jóval többet kellett gondolkodnom ebben az öt asszóban, mint Londonban. Jobban elfáradtam fizikálisan és mentálisan is, sokkal megterhelőbb volt. Reggel, amikor elindult az olimpiai faluból a vívócsarnokba, azért érezte, hogy meglehet?Csak a feladatomra koncentráltam. A felkészülésem jelszava is az volt: Öt asszót kell megnyerni, ezekre kell odafigyelni. Nem nagyon engedtem be olyan gondolatokat, hogy megvédhetem a címemet, mivel lennék elégedett, mi lesz, ha nyerek, mi lesz, ha nem nyerek. Ezeket a gondolatokat ki kellett irtanom saját magamból, és ez jól sikerült, csak a célra összpontosítottam. Mennyire hatott önre a korábbi két magyar vívósiker, Szász Emese aranya és Imre Géza ezüstje?Természetesen örültem a sikerüknek. Mindkettőjük döntőjét a faluban, az apartmanban izgultam végig. Jó volt úgy pástra lépni, hogy előttem a magyar csapatnak már négy olimpiai aranyérme volt. Londonban én voltam az első, és akkor utána nekem azt mondták, ez sokat segített a többieknek, hogy kevesebb lelki teherrel álltak fel a saját versenyszámukra. Én ezt akkor nem nagyon hittem el. Azt gondoltam, hogy nem lehettem én ennyire befolyással rájuk. Most viszont meg kellett élnem, hogy tévedtem, mert rám is fantasztikusan jó hatással voltak a magyar sikerek. Címvédőként azzal is meg kellett birkóznia, hogy mindenki önt akarta legyőzni. Miként élte meg ezt a helyzetet?Foglalkoztunk ezzel a felkészülés során. Az, hogy engem jobban meg akarnak verni, jobban felkészülnek belőlem, mint a többiekből, nem demotivált, sőt, nagyon jó kis ösztönző volt. Ha ellenem százhúsz százalékot teljesítenek az ellenfelek, én is arra vagyok kényszerítve, hogy legalább ugyanennyit kihozzak magamból. Ezzel a gondolattal nagyon jól lehet engem mobilizálni. Nem szeretem a langyos asszókat, szeretem ha a győztes úgy tud lejönni a pástról, hogy ez tényleg megnyert csata volt.  Változtatott valamit a felkészülésén az, hogy Londonban olimpiai bajnok lett? Közvetlenül a döntő után azt nyilatkozta, sok erőt adott önnek a tudat, hogy ezt már egyszer végigcsinálta.Nem mondom, hogy lekopiztuk a londoni felkészülést, de hasonló volt. Viszont a riói felkészülésbe olyan tapasztalatokat tudtam beleépíteni, amelyek nagyon sokat segítettek. Tudtam, mire van szükségem, mennyit kell edzeni, hogy kell pihenni, milyen körülmények kellenek a komfortérzethez. A riói olimpiát más földrészen rendezték, más lelkiállapotban érkeztem, négy évvel idősebb lettem – egy csomó paraméter változott, de a felkészülésem mégis nagy mértékben hasonlított a londonihoz. Még akkor is, ha közben edzőt váltott, és Somlai Béla helyett már Decsi András irányítása alatt készül?A vívás szakmai része változott. Kellett, hogy újat mutassak, azzal a vívással, amivel Londonban nyertem, itt nem lehettem volna újra olimpiai bajnok. Decsi Andrissal egy év alatt sikerült úgy felépíteni a vívásomat – nem nulláról, mert előtte is az élmezőnyben voltam –, hogy a riói olimpiára a jó dolgokat hozzuk át, amin pedig változtatni kell, ott tudjak újítani. Nevezhető ez új stílusnak?Nüansznyi különbségekről beszélünk. Kicsit agresszívebbé tettük a vívásomat, mert én azért eléggé defenzív vívóvá váltam egy idő után. Ezt megpróbáltuk kissé átformálni. A vívásomba vittünk új előkészítéseket is, közvetlenül az olimpia előtt pedig igyekeztünk az egészet kicsit leegyszerűsíteni. Nem a legcifrább, legcizelláltabb vívásomat vettem elő, hanem az alapokból dolgoztam.  Említette, hogy a két másik vívóérmet a szállásáról nézte. Járt egyáltalán más versenyen vagy a városban, vagy annyira koncentrált a saját versenyére, hogy erre nem volt mód?Egyetlen dologgal játszottunk a felkészülés során, az pedig a nyitóünnepség volt. Egy-két hónapja érkezett Szabó Bence MOB-főtitkártól a megkeresés, hogy lennék-e én a zászlóvivő. Természetesen ezt nagy örömmel és büszkén vállaltam. Az első gondolatom az volt, hogy nem zavarhat-e ez be, de ezt hamar átformáltuk azzá, hogy hogyan tudja segíteni a felkészülésemet, hogy én viszem a zászlót. A pszichológusom tanácsára a verseny előtti napon megnéztem a videofelvételt, ahogy bevonul a magyar csapat, ahogy viszem a magyar zászlót, ahogy azt Mohay Bence kommentálja a tévében… Ez is egy nagyon jó kis ösztönző volt nekem. Fel tudtuk ezt úgy használni, hogy ez segítsen, ne pedig hátráltasson. A megnyitón kívül nem mentem sporteseményre, nem mentem várost sem nézni, a saját dolgomra koncentráltam. A fontos asszókban mindig öné volt az első néhány tus. Minek köszönhető ez a dominancia?Úgy látszik, jobban sikerült kielemeznem az ellenfeleket, mint nekik engem. Minden ellenfelemből készültünk, megnéztük, hogy mik azok az első akciók, amiket elővesznek. Egy vívó azzal szokott nyitni amiben a legerősebb. Mindegyik asszóban megpróbáltam rögtön az elején dominálni, hogy megmutassam, én itt nem fogok alárendelt szerepet játszani. Ez meglephette őket, mert eddig alapvetően az jellemezte a vívásomat, hogy hagytam az ellenfelet irányítani, és az ő hibáikból építettem fel a támadásokat. Ezt most megfordítottuk, a kezembe vettem az irányítást. Az egyes ellenfelek ellen választott konkrét stratégiában voltak spontán elemek is, vagy jóval korábban kitalálta a taktikát?Ez most nagyon gondolkodós öt asszó volt. Rengeteget beszélgettünk az ellenfeleimről, az egész nap úgy zajlott, hogy az asszók között végig kommunikáltunk az edzővel, együtt is melegítettem be, és az is egyfajta beszélgetés volt, hogy milyen stratégiát válasszunk. Egyik asszó előtt sem vitáztunk azon, mit is kellene csinálni, inkább jó volt valakivel megosztani a gondolatokat, impulzusokat kapni. Andris sok dolgot eszembe juttatott a korábbi asszókról is. Néhány nap távlatából melyik asszó volt a legnehezebb az ötből?Én az elődöntőt éltem meg a legnehezebbnek. Koreai ellenfelem, Kim Dzsung Hvan nagyon rutinos versenyző, 32 éves, ugyanakkor hihetetlen dinamikával, sebességgel dolgozik a páston. Néha nehéz is elhinni, milyen nyúlánk, és mégis milyen pattogós a vívása. Az egy rettentően kemény asszó volt, de érdekes is, mert sikerült az elején meglépnem, ott is dominálni próbáltam, és sokáig tudtam tartani a három-négy tus előnyt. Ami egyszer csak szertefoszlott, és az ellenfelem feljött 13:12-re. Ott ő tudott váltani, eldöntötte, hogy nem megy többet hátra, csak támadni fog, és annyira ráérzett ennek az ízére, hogy én azzal nem tudtam mit kezdeni. Ami érdekes volt, hogy 13:12-nél a következő két tusban mind a kétszer kilépett, tehát védekezéssel indított, amire én akkor egyáltalán nem számítottam, hiszen az előző tusokban csak támadott. Mégis kilépett, ami sikerült is neki, hiszen az első támadásból nem értem el egylámpás találatot. De kellett, hogy a tuson belül jöjjön a következő gondolat, hogy ha elnyom a pást végéig, engedem, hogy megtámadjon, akkor azt nem fogom tudni kivédeni, mert ő ebben nagyon jó. Úgyhogy mind a kétszer az volt a sanszom, hogy az első adandó alkalommal csinálok egy közbetámadást, és reménykedem abban, hogy ő hibázik. Hibázott is, sikerült két egylámpás találatot adnom. Korábban csak négy kardvívó tudta megvédeni az olimpiai bajnoki címét, most beállt a sorba Fuchs Jenő (1904, 1908), Kárpáti Rudolf (1956, 1960), Viktor Krovopuszkov (1976, 1980) és Jean-François Lamour (1984, 1988) mögé. Mennyire fontos ez önnek?Mi őrizzük a hagyományokat, és emlékszünk a sportág legendáira. Pont ezen a héten is beszélgettünk arról, hogy Fuchs Jenő két olimpiai bajnoki címe után jött az első világháború, amiben ő is részt vett, de utána 1928-ban még el akart indulni az olimpián. Előtte egy válogatóversenyt írtak ki, ahol a kevésbé ismert, de szintén legendás Mészárossal vívtak egy asszót, de végül nem vívták le végig, az asszó közben Fuchs kezet nyújtott Mészárosnak: „Kolléga, ezt most hagyjuk abba mind a ketten.” S akkor fogtak utoljára kardot a kezükbe. Én ezeket a sztorikat nagyon kedvelem, hála Istennek vannak még olyan edzők, vezetők a sportban, akik emlékeznek a legendákra, találkoztak is ezekkel a vívókkal. Sokszor nagyon tanulságosak ezek a történetek, érdekes hallani, hogy Ali bácsi (Gerevich Aladár hétszeres olimpiai bajnok – a szerk. megj.) milyen módszerekkel készült, mennyire tudatos volt ő már abban a korban, mennyire csak a vívásnak élt, vagy azt tudni, hogy Kárpáti mekkora művészlélek volt, mennyire jártas volt a zenében, verseny előtt operába járt, mert az nyugtatta meg. S mit szeretne, Szilágyi Áront hogyan mutassák be úgy ötven év múlva?Abban bízom, hogy nem őstehetségként fognak bemutatni, aki fantasztikus akciókkal verte meg a mezőnyt, mert nem így van. Én egy dolgos vívó van, a befektetett munka mennyisége és minősége hozta meg a sikert. Nem a tehetségemből fakadóan vagyok technikás, hanem nekem ehhez egy hosszú utat kellett bejárnom, rengeteget tanulnom, megfigyelnem, kísérleteznem, hogy minél jobb legyek. S remélem, amikor majd a következő generáció körében szóba kerülnek az aranyérmeim, azért emlékezni fognak arra a csapatra is, amely segített nekem. Ez nem egy one-man show, nem egyedül értem el ezt az eredményt, hanem egy komoly szakmai stáb áll mögöttem.