A katari világbajnokság csak az első lépés volt az őrület felé?

Kezdjük az első problémával, amelyből egyenesen következik a többi: a soron következő, 2026-os labdarúgó-világbajnokságon a megszokott 32 csapat helyett már 48 vesz részt. A klasszikus leosztásban is mindig akadt néhány gyengécske válogatott, de a másfélszer annyi résztvevő törvényszerűen jelentős színvonalhanyatlást fog eredményezni.

Ráadásul a FIFA döntése értelmében a létszámbővítés két fő kedvezményezettje az ázsiai és az afrikai kvalifikációs zóna. Ázsia az eddigi 4+1 helyéhez képest 8+1-et, míg Afrika az 5 helyett 9+1 kvótát kap. Felmerül a kérdés, hogy mi alapján? Sokat gondolkodtunk a dolgon, így felsorolunk három lehetőséget. A kedves olvasó eldöntheti, melyik a legvalószínűbb:

1. Mert Ázsiából Dél-Korea, Afrikából pedig Marokkó egyszer-egyszer már tiszteletét tette a legjobb négyben egy világbajnokságon. Ilyen elképesztő sikerek után mindkét kontinens megérdemli, hogy kétszer annyi résztvevőt delegáljon.

2. Az a fontos, hogy szerte a világból érkezzen a 48 csapat, nem pedig az, hogy a legjobbak legyenek ott. Felzárkóztatás van és esélyegyenlőség.

3. Mert a több meccs nagyobb bevételt eredményez a FIFA-nak. Az ázsiaiak létszáma azért nőtt meg, mert elsősorban a távol-keleti piacoktól lehet hatalmas bevételt remélni. Az afrikaiak létszáma meg csak azért, hogy kicsit elfedje ezt a kapzsiságot.

Lehet választani. Egyébként különösen furcsa, hogy az európai szövetség (UEFA) nem lázadt fel az új leosztás ellen, minekutána a kontinens kvótája 13-ról mindössze 16-ra emelkedett. Csehország helyett Üzbegisztán a vb-n? Norvégia helyett Namíbia? Magyarország és Szlovákia helyett Katar és az Egyesült Arab Emirátusok? Erre sajnos nem is olyan kicsi az esély.

A létszámnövelés azt is eredményezi, hogy az eddigi 64 helyett 104 meccsből áll majd egy torna, tovább csökkentve a potenciális (egyedüli) rendezők számát, illetve elősegítve, hogy furábbnál furább, három-négy fős közös pályázatokkal jelentkezzenek az országok házigazdának.

A következő világbajnokságon lesz olyan válogatott, amelynek öt órát kell majd repülnie két helyszín között, míg a 2030-as, centenáriumi tornán még durvább lesz a helyzet. Hat csapat Uruguayban, Paraguayban vagy Argentínában kezdi a tornát, aztán átrepül Marokkóba, Spanyolországba vagy Portugáliába. Az elmebaj enyhítése gyanánt a FIFA a napokban ígéretet tett, hogy az érintett hat csapatot nem éri majd hátrány, és 11-12 napot kapnak az első és a második mérkőzés közötti regenerálódásra. Mert nyilván ez az okos megoldás. Véletlenül sem az, hogy ne három kontinensen rendezzenek egy világeseményt.

És akkor ejtsünk pár szót a 2034-es világbajnokságról is, amelynek rendezésére tegnapig két komolyabb pályázó volt: a Katar „sikerénˮ felbuzdult Szaúd-Arábia, illetve a nagyon fura Indonézia–Malajzia–Szingapúr–Ausztrália négyes. Október 18-án aztán bekövetkezett az indonéz szövetség pálfordulása, amely inkább már a szaúdiak rendezését támogatja. Vannak egyéb (jelen állás szerint nem túl valószínű) alternatívák is: Kína, illetve a Kazahsztán–Üzbegisztán páros. Egészségünkre.

Ezek után még fáj valakinek, hogy a 2021-es Európa-bajnokság összeurópai volt? Vagy hogy Olaszország és Törökország „valószínűtlenˮ párosa rendez kontinenstornát 2032-ben? Az UEFA lassan már szinte józannak számít a FIFA mellett.

A felsorolt tények önmagukért beszélnek. Nem is kell ide valamilyen keserű zárómondat a pénzről meg az önkényről. Az abszurditás nem fejeződött be Katarral. Azzal kezdődött.