A hideg profizmus vagy a családias összetartás döntheti meg Juve uralmát

Hosszú idő után olyan tavasz elé néz a Serie A, amilyenre „emberemlékezet óta” nem akadt példa Olaszországban. Nyílt a bajnoki aranyért folytatott küzdelem, mi több, nem csupán egy csapat üldözi a nagyvadat. A címvédő két kihívója eltérő stratégiát választva lohol a zebrák nyomában: a jelenleg harmadik Inter sok pénzt invesztálva, minőségi játékosokkal feltöltött keretre és megújított vezetésre, míg a második Lazio visszafogott költekezésre, csapategységre és állandóságra épít.
Ha nem tudod legyőzni őket, csábítsd el a legjobbjait.

A sportvilág soha ki nem mondott (és nem is túl sportszerű) törvényeinek egyikét követve az Internazionale ráhajtott a sikerhez vezető sztrádára. Még nem ment rajta végig, ám tisztában van vele, ki(k)nek az iránymutatásával és pontosan merrefelé kell haladnia. A két vezető nem más, mint a Juventushoz ezernél is több szállal kötődő Antonio Conte, és a torinói klub újraélesztésében főszerepet alakító Giuseppe Marotta. Nagyrészt az ő munkájuknak köszönhetően tart ott 2020 februárjában a Nerazzurri, hogy komolyan vehető Serie A-kihívóként támadja az első helyét megvédeni próbáló Juventust.

Barátból ellenfél

Mint ismeretes, Conte játékosként és edzőként hosszú éveken át szolgálta a Juvét, Marotta pedig ugyanannál a munkaadónál a bársonyszékben ülve hozott effektív döntéseket. A 62 esztendős stratéga 2012 decemberében vitte (vissza) Torinóba az addig kiscsapatoknál dolgozó Juve-legendát, majd olyan gazdasági alapot teremtett, hogy a klub képes volt a munkamániás Conte valamennyi kérését teljesíteni.
Az együtt összerakott szupercsapat brutális dominanciát alakított ki a Campionatóban: előbb Contéval, aztán Massimiliano Allegrivel minden szezon végén felvarratott egy scudettót a fekete-fehér mezre. Európa meghódítása ellenben nem sikerült, „mindössze” két elveszített Bajnokok Ligája-döntőt tudott felmutatni a nagy fülű trófeát 1996 óta hiába üldöző egyesület.

Ilyen előzmények után érthetően sokként érte a Juventus szurkolóit az ügyvezető igazgató 2018 őszén bejelentett távozása. A hivatalos, vagy ha úgy jobban tetszik, közhelyes verzió szerint Marotta elérkezettnek látta az időt a váltásra, valójában egy interjúban megpedzette az igazi okot: a klubelnök Andrea Agnelli és közte kialakult konfliktust. Túl sokáig azért nem búslakodott otthon, mert amilyen váratlanul jött el Torinóból, legalább akkora meghökkenést keltve írt alá a rivális Interhez 2018. december 13-án. És ha ez még mindig nem lett volna mélyütés a Bianconeri-drukkereknek, 2019 nyarán Milánóba csábította a Juve-ikon Contét is. A fekete-kékeknél összeállt nyerő páros székfoglalójában ismertette, hogy a kínai tulajdonosokkal egyeztetve identitást és stabilitást kíván adni a 2010-es triplázása óta lejtmenetben lévő klubnak, aztán visszakormányozná Európa élmezőnyébe. Az ázsiai hatalomátvételt követően ugyan lassú visszakapaszkodásba kezdett az Inter, de a folyamat felgyorsításához olyan emberekre volt szüksége, akik rövid időn belül eredményeket tesznek le az asztalra. Antonio Conte és Giuseppe Marotta pedig ilyenek.

Őrület helyett inkább stabilitás

Nem feltétlenül szakmai, inkább érdekes és szimbolikus volt korai intézkedéseik egyike, Conte kérésére ugyanis lecserélték a hazai mérkőzések előtt lejátszott indulót, mert az edző szerint a Pazza Inter ellentétben áll azzal a felfogással, amit szeretne meghonosítani (a pazza olaszul őrültet jelent).

Conte és Marotta jó szokásához híven az öltözőt is kipucolta: mindenkit eltávolítottak a csapat körül, akiről úgy gondolták, nem fog beállni a tornasorba. Köztük volt az egyesület kirakatarcaként szerepeltetett Mauro Icardi, a pályán túl az éjszakában is kiemelkedő teljesítményre képes Radja Nainggolan és a nem éppen visszahúzódó típusként ismert Ivan Perisic. Mindhárman kölcsönben, véglegesítési opcióval a zsebükben hagyták el Milánót, de jó eséllyel egyiküket sem látjuk már az Inter mezében.

Tudvalévő, hogy amelyik sportvezető Antonio Contét ülteti le csapata kispadjára, az vele együtt a háromvédős játékrendszert is „megveszi”, hiszen a szenvedélyes szakember kizárólag ebben a szisztémában gondolkodik. Mindez azt jelenti, hogy a keretet kötelezően fel kell tölteni magas, erős belső védőkkel, továbbá legalább négy, védekezésben és támadásban is hatékony szárnyvédővel, nem beszélve a csatárokról. Conte fegyelmezettséget követelő rendszerének egyik alapvetése a két támadó labdákkal történő folyamatos etetése, ami elsősorban a vonaltól vonalig rohangáló szélsők és a hátulról a játék építését hosszú indításokkal segítő védők feladata. Természetesen azért nem árt, ha mutatóban akad néhány passzjátékban erős középpályás is.

Csodatévő Conte

Nem biztos, hogy néhány hónappal ezelőtt valamennyi fekete-kék rajongó öleléssel fogadta az ősellenséghez köthető duót, de a leghidegebb szívek is hamar megolvadtak – merthogy jöttek az eredmények. Nem kis részben a telitalálatnak bizonyult új igazolások repítették az Intert, melyet annak rendje és módja szerint telepakoltak igazi Conte-katonákkal. A Marotta-művek például 5 millió eurós kölcsönnel és 25 milliós opcióval behúzta a Sassuolo Barcelona által is keresett középpályását, Stefano Sensit és ugyancsak kölcsön+opció kombóval a szintén több nagy klub által üldözött Nicoló Barellát.

A Manchester United diszkontjából klubrekordért elhozta Romelu Lukakut és filléres kölcsönnel Alexis Sanchezt – utóbbit úgy, hogy a chilei horribilis fizetésének jelentős hányadát az angol klub utalja. Az Angliában ügyetlen óriásnak mondott belga center megérte a ráfordított összeget (ami bónuszokkal együtt 83 millió euró lehet), mert nem csupán a góljainak száma kiemelkedő (17 csak a bajnokságban), hanem a pályán és az öltözőben is vezérszerepet játszik, Icardival ellentétben egy szimpatikus, szerethető figurát hoz. Ha pedig szigorúan a szakmát nézzük, a unitedes időkkel összehasonlítva használhatóbb az összjátékban, gyakran a szélről indulva, lendületből érkezve okoz meglepetésszerű rohamokat még a tapasztalt Serie A-bekkeknek is.

Erősödő olasz vonal

A két olasz, Sensi és Barella új impulzusokat adott az elmúlt években kissé szürke középpályának (előbbi sérüléséig hat forduló után három góllal és két assziszttal állt, utóbbi döntő pillanatokban volt eredményes). Apropó, taljánok: Marotta
egyik mellékprojektjeként olaszosította a keretet, aminek hozadékaként az Inter akár kizárólag hazai játékosból álló kezdőcsapatot is pályára küldhetett volna Matteo Politano januári eligazolásáig, erre pedig hosszú évek óta nem volt példa az egyesület történetében.
Conte munkája ijesztően gyorsan meglátszik aktuális csapatán, illetve birtokában van egy olyan különös képességnek is, aminek kevesen: feltámasztja a halottakat. Csodatételeinek legjobb példája Antonio Candreva – a támadó középpályást pocsék idénye után legszívesebben az albán területi ligába száműzték volna a szurkolók, ám Conte „kezelése” után első számú és kihagyhatatlan választás lett egy teljesen más poszton, a szárnyvédőén. Lautaro Martinez szintén sokat köszönhet neki, konkrétan szinteket lépett alatta a már százmillió euróra beárazott csatár, mint ahogy a támadásokért felelős, meccsenként átlagban 68 passzal operáló Marcelo Brozovic játékáról is lenyesegette a vadhajtásokat.

Alighanem tökéleteshez közeli fél idényről beszélnének Milánó kékebb felében, ha a társaság továbbmegy – az egyébként igen erős – Bajnokok Ligája-csoportjából (az európai kaland viszont tovább folytatódhat az EL-ben, amit amúgy illene komolyan vennie Conténak, hiszen a nemzetközi porondon eddig semmit nem tudott felmutatni).

A BL-kudarc fő magyarázata a középpálya sérülések miatti elfogyása volt, éppen ezért a téli átigazolási piacon kényszerből villantaniuk kellett Marottáéknak. A villantás a Tottenhamtől elvágyódó Christian Eriksen lett, akihez hasonló, jó korban lévő, topkategóriás játékost Samuel Eto’o óta nem szerzett meg az Inter. Conte fokozatosan integrálja a csapatba a dán passzmestert, és bár beillesztése egyelőre nem zökkenőmentes, az ő megszerzése masszív kinyilatkoztatás a klub részéről: all in-t toltak a scudettóra.

Rég nem látott ismerős: csúcson a Lazio

Húsz évvel ezelőtt outsiderként indult a nemzeti színű pajzsért vívott csatába a Lazio, pedig az olasz futball akkori erejének megfelelően még a szertáros és az élelmezésvezető is világklasszisnak számított a keretben.

A kor Manchester Cityjeként aposztrofált, a centenáriumát az ezredfordulón ünneplő klub az utolsó fordulókban utolérte a listavezető Juventust és a záró játéknapon sokáig emlékezetes körülmények között előzte meg a perugiai szakadó esőben vereséget szenvedő fekete-fehéreket. A története második bajnoki címét szerző római csapat akkortájt a Marchegiani – Pancaro, Nesta, Mihajlovics, Favalli – Sergio Conceicao, Veron, Simeone, Nedved – S. Inzaghi, Salas tizeneggyel futott ki kéthetente a Stadio Olimpico gyepére, tehát olyan kiváló játékosok, mint Nestor Sensini, Fernando Couto, Dejan Sztankovics, Matias Almeyda, Roberto Mancini és Fabrizio Ravanelli csupán a kispadról vagy a lelátóról lehettek részesei az élménynek.

A Sven-Göran Eriksson irányította rómaiak azért nem számítottak egyértelműen bajnokesélyesnek, mert a Juventus mellett a Milan, az Internazionale, a Roma, de még a Parma és a Fiorentina is bivalyerős keretet rakott össze. Elég rápillantani az 1999/2000-es idény góllövőlistájának élcsoportjára: Andrij Sevcsenko, Gabriel Batistuta és Hernán Crespo állt fel a képzeletbeli dobogóra, a „vert mezőnyben” többek között Filippo Inzaghi, Christian Vieri és Oliver Bierhoff végzett. Sokatmondó.

Újraírt történelem?

2020-ban joggal érezhetnek némi déjà vu-t az akkori bajnoki cím idején már egymást ölelgető Lazio-szurkolók, hiszen – ahogy korábban is történt – az idényrajt előtt fel sem vetődött a scudetto megkaparintásának lehetősége, másrészt több élcsapat is erősebbnek tűnt, harmadrészt ott van a névsorban Simone Inzaghi. A korábbi csatár negyedik esztendeje építgeti szépen, csendben a Laziót, ez idő alatt egy Olasz Kupát és két itáliai Szuperkupát tett a székház vitrinjébe úgy, hogy a húsz esztendővel ezelőtti Cragnotti-érához képest a vezetés aprópénzeket vehetett csak ki a klubkasszából erősítésekre. És ha már Inzaghi: rosszmájúak szerint Simone éppen annyival jobb edző a hasonló foglalkozást űző bátyjánál, mint amennyivel Filippo jobb játékos volt nála.

Az albán sportigazgató, Ighli Tare irányításával a második-harmadik polcról ügyesen vásárolgatva csupán 150 milliót utaltak át az elmúlt négy szezonban új játékosokért – hogy ezt az összeget elhelyezzük a topfutballban, Josep Guardiola egy nyár alatt többet szokott eltapsolni. Inzaghi 2016 nyarán ült le a kispadra a mindössze pár nap után lemondott Marcelo Bielsa helyére, a Lazio legerősebbnek tartott idei kezdőcsapatából Thomas Strakosha, Stefan Radu, Senad Lulic, Luis Alberto, Szergej Milinkovics-Szavics és Ciro Immobile már akkor aláírta az edzőtáborozás kezdetén a jelenléti ívet. Ez a fajta állandóság pedig napjaink olasz labdarúgásában meglehetősen ritka jelenségnek mondható, és alighanem a folytonosság az Inzaghi vezetésével rekordokat átíró Lazio sikerének egyik titka.

Aranycipő a láthatáron

A másik megállapításához nem szükséges edzői diplomát rejtegetni a fiókban: ő Ciro Immobile. A harmincesztendős középcsatár élete formájában futballozva 25 mérkőzés után 27 gólnál és 6 gólpassznál tart, amivel beérte az Inter és a Roma korábbi támadójának, Antonio Valentín Angelillónak 1958–59-es rekordját: 25 forduló után legutóbb akkor állt ennyi gól egy csatár neve mellett a Campionatóban. A külföldi kalandjain (Dortmund, Sevilla) nagyokat perecelő támadó szinte lubickol a hazai közegben és Inzaghi rendszerében, amely az edzősége óta az Olaszországban reneszánszát élő háromvédős formációra épül.

Antonio Contéhoz hasonlóan a 43 éves római tréner is dogmaként ragaszkodik a 3-5-2-höz; az öt középpályással mezőnyfölényt tud kialakítani, ezáltal labdatartásra építve megfojtja az ellenfelet – de ugyanúgy képes beásni magát a kapu elé és aztán gyors kontrákkal elszáguldani a másik 16-osig. Előbbiben a kulcsszerep a hatalmas munkabírású Milinkovics-Szavicsé és Lucas Leiváé: a szerb négy góllal és négy gólpasszal áll, míg a brazil a pálya fölszántását végzi (átlagban 2,5-ször szerel meccsenként). Az ötletelés és a kulcspasszok kiosztása a máshol leírt Luis Alberto feladata: a spanyol középpályás kézbesítette eddig a ligában a legtöbb asszisztot és a kulcspasszokat tekintve is az élen áll.

Nyerő lehet a 20-as

Persze a Laziót nem csupán néhány kiemelkedő egyéni teljesítmény repítette ilyen szédítő magasságokba, hanem a csapategység, amit az Inter legyőzését követen maga Inzaghi emelt ki. A károgók szerint a 43 esztendős szakember kerete nem elég mély ahhoz, hogy végig bírja a versenyfutást a papíron masszívabb Juventusszal és Interrel, holott a legutóbb történtek éppen erre cáfolnak rá. A sérülések és eltiltások esetén eggyel előrébb lépő második sor tagjai eddig gond nélkül hozták az alapemberek produkcióját, és ne feledjük: a torinói és a milánói riválisokkal ellentétben a Lazio nem viseli tavasszal a nemzetközi kupaszereplés terhét, tehát minden forduló előtt egy hétig teljes gázzal készülhet az előttük álló bajnokira.

Akárhogy is, a Genoa vasárnapi legyőzését követően immáron zsinórban 20, veretlenül megvívott mérkőzést tudott le a csapat, és úgy tűnik, ennek az idénynek ez lehet a bűvös száma. 2020-at írunk, 20 mérkőzése veretlenek, 20 évvel ezelőtt nyerték utolsó bajnoki címüket. Déjà vu?