Volt osztálytársaik évente tisztelegnek emlékük előtt

Ján Havlitus a tizenkét áldozat nevét feltüntető domborműnél, az Ipari Középsikola parkjábanVas Gyula felvételeA történtekre Ján Havlitus, a tragédiával végződő sítúrán részt vevő egyik tanár három évtized távlatából is pontosan emlékszik. „Utólag visszagondolva is csak azt mondhatom, sok szerencsétlen véletlennek kellett összejátszania ahhoz, hogy bekövetkezzen ez a tragédia. Itt van mindjárt a helyszín kiválasztása: a Menguszfalvi-völgybe azelőtt nem jártunk sítúrára, nem is ideális síterep. Nem a lavinaveszély miatt, hiszen a hegyimentőktől tudjuk, hogy a történteket megelőzően évtizedekig nem zúdult le hótömeg a környéken. Azért nem számított a legmegfelelőbb a terepnek, mert nem volt sífelvonója, és a diákoknak kellett kitaposniuk a pályát. Van itt aztán egy további véletlen is. A szerencsétlenséget megelőző napokban egy másik domboldalon síeltünk, és éppen január 20-án próbálta ki a csoport egy része az új helyszínt. Daniel Korec és Vladimír Macko kolléga az ügyesebb gyerekekkel ezt a meredekebb terepet választotta, míg én a kevésbé rutinosakkal inkább az addig használt, enyhébb lejtőn maradtam. Ez a magyarázata annak, hogy az áldozatok között egy lány sem volt, mert ők az én csoportomba tartoztak. Délelőtt 11 óra tájban, amikor már ebédre készültünk, egy kétségbeesett diák futott a hírrel, hogy nagy baj van: csoportjuk egy részét elsodorta a lavina. Közben a szálló vezetője már értesítette a hegyimentőket. Néhány diák is segített a mentésben, de a többi sokkos állapotban volt. Egy ideig azt sem tudtuk, ki menekült meg, kit temetett maga alá a hó. Nagy volt a zűrzavar. Délután négy óráig aztán a mentők nyolc holttestet emeltek ki, két diák holttestére viszont csak májusban, az olvadás után bukkantak rá. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy az áldozatok száma 13 legyen, egy diákot, Otto Berzét ugyanis három órával a tragédia után, csodával határos módon, élve szabadították ki a hó fogságából.

A lavina egyébként nem arról a hegyről indult, ahol diákjaink síeltek, hanem a vele szemben lévő Pátriáról (más néven Csorbai-bástya – a szerk. megj.). A hógörgeteg erejét mutatja, hogy nem állt meg a két hegy közti völgyben, hanem ‘felszaladt’ a másik lejtőre – csaknem annak csúcsáig. Azokat, akik éppen a lejtő lábánál vagy annak alsó felében tartózkodtak, menthetetlenül maga alá temette a lezúduló hótömeg. A csoportból azok élték túl a szerencsétlenséget, akik az adott pillanatban – hiszen az egész néhány másodperc alatt játszódott le – a domb tetején tanyáztak, vagy egy távolabbi ösvényen felfelé baktattak. Akadtak olyanok is, akiket térdig vagy derékig temetett be a lavina, ők – Berzével együtt – elmondhatták, hogy másodszor születtek.”

A szakértői vizsgálatok egyértelműen természeti katasztrófának minősítették az esetet, személyi felelősséget nem állapítottak meg. A történtek hatására viszont az akkori oktatásügyi minisztérium megtiltotta, hogy az iskolák a Magas-Tátrában szervezzenek sítúrákat, és azt is, hogy a tanárok magukkal vigyék családtagjaikat az iskolák sítanfolyamaira.

Az Ipari Középiskola folyosóján emléktábla, a kollégium előtti parkban pedig dombormű őrzi a 12 áldozat nevét. Az előbbit a pozsonyi Iparművészeti Középiskola, utóbbit Jozef Horváth szobrászművész adományozta az iskolának. Az iskolaudvaron mára sudár fákká nőtt az a 12 nyírfacsemete, amelyeket 30 évvel ezelőtt a tragédia áldozatainak emlékére ültettek. Az egykori osztálytársak minden év január 20-án koszorúzással tisztelegnek elhunyt társaik emléke előtt. A szomorú névsor: Daniel Korec tanár és fia, Milan, Jozef Balačin, Ladislav Bauer, Pavel Jorík, Tibor Kočí, Tibor Magyarics, Jozef Solár, Dušan Szabó, Július Štumpf, Juraj Turi-Nagy, František Varga.