Viszonyrendszer és kapcsolattartás

Egyetlen pont, egy röviden leírható és kimondható szó. Egy-két négyzetcentimétert elfoglaló, jelentéktelennek tűnő tulajdonnév a mappán. Ki felülnézetből bök rá, ki véletlenszerűen pillant rá, ki egykedvűen simítja rajta végig ujjbegyét az egy-két betűnyi szón. Helységnév, mely jelentés- és értéktöbblettel bír, mely beíródik az iratokba és az okmányokba, a születési anyakönyvi kivonatokba, a bizonyítványokba, a személyi igazolványokba, az életrajzokba. És visszük magunkkal a nevet, a szót, az egyetlent, mely meghatároz, mely a melléknévképzős hovatartozásunkat, határozóragos viszonyunkat jelöli. De túl a nyelv-, a szó-, a szófaj- és a mondattanon – a lélek húrjai pendülnek meg annál, aki hosszú távollét után újra és sokadszor hazamegy. Abba a faluba, amely már nem az otthona, vissza a gyermekkorba, a tájba, melyet a lelkében őriz. És az emberek, a partnerek, a szerepek. Egyedül az idő változtat a helyzeten, és úrrá lesz rajtunk a tovatűnő éveket számláló emlékezés.

Kit a múlt, kit a jelen, kit a mindennapok, kit a néhanapok kötnek a szülőhelyhez, a városhoz, a faluhoz. És ilyenkor már hitelét és erejét veszti az általánosítás. Mindenki másképp, személyre szabottan éli meg szülőhelyéhez való viszonyát.

Viszonyrendszer; az utcákhoz, a terekhez, a több hektárnyi termőföldekhez, a búzatáblához, a focipályához, a folyó menti partszakaszokhoz, az egy-két négyzetméternyi szülői házhoz, a hozzá tartozó kerthez való viszonyulás. A tárgyakhoz, a szobához, az ágyhoz. És nem utolsósorban a nyelvhez és a családhoz.

Kapcsolattartás; a baráttal, a szomszéddal, a testvérrel, az apával és az anyával való kapcsolattartás. Az anyanyelvvel, amelyet naponta használunk, koptatunk és csiszolunk, amelyet örökül kaptunk és adunk. Szavakat veszünk át és kölcsön, őrzünk meg és felejtünk el, iktatunk ki és be. Egyedül a szülőföld marad. A hely megmarad. Még akkor is, ha a szülészeti osztály helyén ma már más épület áll, még akkor is, ha a szülői házat mások lakják. A területarányok, a telkek, a bizonyos, a konkrét, a talán itt volt, a biztosan itt volt helyek megmaradnak az emlékezetben, a lélek helyrajzában.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy hiányzik szülőfalum a maga jellegzetes fa- és épületsoraival, hiszen az új lakhelyen hosszú évek során ugyanúgy mindezek megszokhatóvá és szerethetővé, otthonossá válhatnak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányoznak azok az emberek, akikkel gyermekkoromat töltöttem jóban-rosszban, gyerekkel, felnőttel. De siránkozásra sincs okom, mivel a kapcsolatok, az emléklenyomatok a lélekben örökre nyomot hagynak. Semmi sem tűnhet el nyomtalanul. Az egy-két betűnyi szó, a névre, a helységnévre, mi több, szülőfalura, szülővárosra utaló tulajdonnév sem tűnhet el a térképről. A lélekből semmiképp sem veszhet ki az a hely, az a talpalatnyi föld, ahol megkíséreltük első bátortalan lépésünket, hol kimondhattuk az első értelmes szót, ahol támaszt keresve megragadhattuk egymás kezét, a bizalom és szeretet viszonzásául tekinthettünk őszintén egymás szemébe.

Idő! Egyre több barát, ismerős, rokon, családtag neve olvasható a temető sírkövein. Egy-két négyzetméternyi helyen. Hol arról szerzünk tudomást, hogy végérvényesen bevégeztetett a földi lét. A szülőföld megmarad, meghatároz, s ha a sors úgy hozza és az anyaföld takarja be a testet örökre (mint ahogy a lelket a szellemvilág), az emlékező szülőföld az embert megőrzi és élteti mindörökké.