Visszatérők és otthontalanok – etnoturizmus, és ami mögötte van

Az utóbbi két év alatt mintegy 1200 etnoturista döntött úgy, hogy visszatér Szlovákiába. Az ezzel kapcsolatos teendőket a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) intézi helyettük, illetve velük együttműködve. Az ügyfelek többsége Kelet-Szlovákiába tért haza, ezért a szervezet kassai kirendeltségén érdeklődtünk a részletekről.

Az IOM a világ 50 országában fejti ki igencsak sokrétű tevékenységét. A roma migráció „kezelése” terén kormányközi megegyezések alapján dolgoznak össze belga, holland és finn kollégákkal, akik feltérképezik a menekülttáborokban élők helyzetét, és felkínálják nekik a hazatérés lehetőségét. Pozitív válasz esetén megszervezik a hazautazást, és persze kapcsolatba lépnek a szlovákiai kollégákkal. A költségeket a fogadó ország IOM-szervezete fedezi, állami, illetve európai uniós támogatásból.

Ondrej Sokolovič, a szlovákiai IOM kassai kirendeltségének vezetője szerint nagyon fontos, hogy az illető saját elhatározásából akarjon visszatérni hazájába, így nem a győzködés, hanem a tájékoztatás a céljuk. Az érkezés utáni időszakban az iroda munkatársai legalább kétszer ellátogatnak a családokhoz, persze csak akkor, ha azok hajlandóak velük kommunikálni és együttműködni. „Az első és legfontosabb kérdés, hogy van-e az illetőnek munkahelye. Sajnos, alig néhányan tudnak elhelyezkedni, és bár ebben is igyekszünk segíteni, nem kereshetünk állást helyettük, és nem kísérhetjük el őket mindenhová. Gyakran előfordul, hogy az illető telefonon érdeklődik, a vonal másik végén azt mondják, van szabad hely, majd a személyes találkozáson sajnálattal közlik vele, hogy már felvettek valakit. Köztudott, hogy romákat nem szívesen alkalmaznak a munkáltatók. Az elhelyezkedés iránti érdeklődés persze esetenként változik, a hazatérők ötven százaléka lépne azonnal munkába, ha lenne rá lehetősége” – mondja Sokolovič. Az IOM munkatársai azt is vizsgálják, hogyan, milyen okból veszítették el állásukat az egykori kenyérkeresők. „A helyzet Kelet-Szlovákiában elég szomorú, az általunk ismert roma családfenntartók többségének nincs rendszeres jövedelme, a segélyből pedig nem igazán tudnak megélni. Ez a migráció elsődleges oka, s aki ezt képes lenne orvosolni, az úgynevezett faji probléma megoldásához is közelebb jutna. Tény, hogy a biztos megélhetéssel rendelkező ember kevésbé agreszszív, és gyorsabban beilleszkedik a társadalomba.”

A hazatérők első útja a munkahivatalba vezet, itt is oldottabb a légkör, ha kísérővel érkezik a szociális segélyért folyamodó. Az IOM munkatársai segítenek elintézni a szükséges papírokat, illetve megmondják, mi mindent kell még beszereznie a hazatérőnek. Segítenek kommunikálni az iskolákkal is, a gyerekeknek ugyanis sok esetben problémát okoz a visszatérés az iskolapadba, évet kell halasztaniuk, nem kaphatnak bizonyítványt, esetleg új iskolában kell folytatniuk tanulmányaikat. Az egészségügyi problémák, betegbiztosítással kapcsolatos intéznivalók sem tűrnek halasztást, nem beszélve a lakásgondokról. Ondrej Sokolovič szerint az egy évvel ezelőtti sajtóhíresztelésekkel ellentétben nem számít gyakori esetnek, hogy valaki eladja a házát, és az így szerzett pénzt repülőjegyre költi. A kassai iroda munkatársai csak néhány ilyen családdal találkoztak. A legtöbben bérbe adták, vagy ismerőseikre bízták ingatlanjaikat és lakásaikat, illetve már elutazás előtt lakásgondjaik voltak, mivel több nemzedék zsúfolódott egy szobában.

Az etnoturisták többsége módosabb roma, a legszegényebbek nem is álmodhatnak utazásról. Két év alatt 1200–1300 fő tért vissza Szlovákiába az IOM segítségével, ám csupán elenyésző százalékuk került azóta egyenesbe; számokat a szervezet munkatársai inkább nem árulnak el, mondván, jobb a békesség. Sem a munkanélküliség felszámolása, sem pedig a többségi társadalomra jellemző romaellenesség megszüntetése nem az ő feladatuk. A visszatérők közül sokan ismét útra kelnek, ám már nem menedékjogért folyamodnak külföldön, hanem munkát vállalalnak – legálisan vagy feketén. Legtöbben néhány hónapos csehországi idénymunkára jelentkeznek, főleg nyáron és ősszel. A Škoda autógyárat dícséret illeti, ott szinte mindig akad munka a szlovákiai roma érdeklődő számára, bár az is igaz, hogy a legpiszkosabb, legmegerőltetőbb fajtából.

A néhány éve még legfelkapottabb célországok menekültpolitikája mára megváltozott, a törvények szigorodtak, egy-egy folyamodványt hosszú hónapok helyett néhány hét alatt elbírálnak, a valutában kapott segély összege sem olyan csalogató már, mint az előző években.

A tábori körülményekről a kassai Pavol H. tudna mesélni, ha lenne hozzá kedve, ám csupán annyit mond, hogy jelenlegi lakáskörülményei nem sokkal jobbak, mint a Brüsszel melletti menekülttáborban. A harminchét éves, háromgyermekes családapa 2000 júniusában döntött úgy, hogy Belgiumban próbál szerencsét. Ismerősök biztató telefonjai hatására indult útnak a család, a már kint lévők azt is megmondták, melyik utazási irodában érdemes érdeklődni. Valóban kaptak kedvezményt a gyerekekre, a repülőn szinte kizárólag romák utaztak, és senki sem vakációzni indult. A család összesen öt hónapot töltött Belgiumban, szabadon kijárhattak a táborból, a segély, amit kaptak, odaát nem számított soknak, ám azért jócskán jutott szórakoztató elektronikára, háztartási gépekre, alig tudták hazaszállítani ingóságaikat. Pavol H. hazatérésük óta munkanélküli, utoljára 1997-ben dolgozott három hónapnál tovább egy építőipari cégnél, amely időközben tönkrement. Azóta alkalmanként feketén segédkezik építkezéseken, kevés pénzért és állandó rettegésben. Az államtól öten összesen havi 13 ezer koronát kapnak. Az asszony ismét terhes, februártól már hatan fognak szorongani a két kis szobában, ráadásul lakbérátrálékuk is van, hogy mennyi, azt nem árulták el. A legkisebb gyermek asztmás, szülei állítása szerint a belga tábori rendelőben emberibb bánásmódban és nagyobb gondoskodásban részesült, mint egész addig élete során Kassán. A két felnőtt minden második mondatával a kormányt szidja, helyzetüket kilátástalannak érzik, legszívesebben újra menedékjogért folyamodnának valahol Európában, csak persze meg kell várni, amíg a baba elég nagy lesz, és találni kell egy országot a térképen, ahol befogadnák őket.

Kassára tavaly összesen 232-en, idén pedig további negyvenen érkeztek vissza, a Nagymihályi járás vezeti a listát, mind a kiutazók, mind pedig a hazatérők tekintetében. A Szlovákiai Városok és Falvak Társulásával együttműködve az IOM több előadást, találkozót szervezett polgármesterek és önkormányzati képviselők számára, melyeken közösen keresték a romakérdés megoldását. Ezt a kezdeményezést az érintettek örömmel fogadták, legutóbb hatvan helyi vezető részvételével zajlott egy találkozó Ólublón, ahol a kormánytámogatással épülő szociális lakásokról volt szó. Fontos, hogy a romákkal és romákért tevékenykedő polgári társulások, civil szervezetek megismerjék egymás munkáját és szisztematikusan együtt tudjanak működni. Enélkül ugyanis csak részeredmények születhetnek.

A szlovákiai IOM által megjelentetett tanulmánykötetben az áll, hogy a roma migráció Kassa környékén és a Nagymihályi járásban kollektív problémamegoldó stratégiának tekinthető, továbbra is sokan vannak az úgynevezett potenciális kivándorlók, akik csak a kedvező alkalomra várnak. Az emigránsainak köszönhetően országosan elhíresült Ungpálóc községben például a helyiek Angol utcának vagy Finn utcának nevezik az egyes utcákat, ami annak a következménye, hogy egy-egy sikeres emigráns fokozatosan az egész utcát „magával vitte”. Mivel a segítség megtagadása a roma közösségből való kirekesztést eredményezi, magától érthetődő volt, hogy az illető rokonai, ismerősei, szomszédai a már kint élőkhöz fordultak információkért. A közösségből kirekesztve lenni pedig egyet jelent a többségi társadalom elleni védettség elvesztésével.

Nem csoda, hogy futótűzként terjedt az utazási vágy, hiszen sokan ebben látták és látják ma is boldogulásuk egyetlen módját. A menekültstátuszért folyamodók között persze szép számmal akadtak kalandorok is, akiket nem a kényszer, hanem a nyereségvágy hajtott. Az említett tanulmányban az áll, hogy sokan félmillió koronának megfelelő összeggel tértek haza külföldről, s ez a pénz hosszú ideig biztos megélhetést jelentett számukra. Hazatérésük után többen nyilatkozták azt, hogy az uniós országokban nem éreztették velük folyton másságukat, nem néztek rájuk ferde szemmel, ezért jobban érezték magukat ott, mint saját hazájukban.