Veszett ünnepek

Határtalan örömmel és megelégedéssel tölt el, hogy nemzeti ünnepünk alkalmával megint csak szépen zavargott a magyar; kockakövek, Molotov-koktélok repültek, s Budapest polgármestere, Demszky úr is megkapta a magáét. A közelgő húsvéti ünnepre való tekintettel nem kerülte el a tojászápor, s ezt is csak kvittelni tudom, mert a hagyomány az egy olyan dolog, melyet ápolni kell, és kész…

Tekintettel ama nagyszerű tényre, hogy csak és kizárólag szélsőségekben tudunk gondolkodni, ilyenek lettek az ünnepeink is. Mert míg korábban a kor szülte meg a maga mítoszait, az megteremtette az embert – vagy emberideált –, s e három egységének kiteljesedéséből jöttek létre a tér és idő bizonyos metszéspontjain az emberiség történelmét meghatározó civilizációk, kultúrák, ma ott tartunk, hogy az ember úgy formálja mítoszait, ahogy az világnézetének, törekvéseinek éppen megfelel – ünnepeink így a politikai vagy társadalmi akarat kifejezőeszközeivé válnak, miáltal elveszítik lényegüket. Azt, hogy egy-egy pillanatra megállítsanak bennünket, hogy rácsodálkozhassunk a változó világban örökre megrögzült pillanat szépségére.

Szóval: létezik a két szélsőség. Az egyik az immár hagyományosan utcai harcokba torkolló ünneplés. Csakhogy ahol jó világ van, nem hőbörög a nép. De a mai Magyarország nem ez a hely – állampolgárainak szociális biztonsága egyre ingatagabb lábakon áll, a lakosság bizonyos rétegei teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek.

A másik szélsőség a magunkba forduló, csendes ünneplés. Az, amelyik a nemzeti ünnepek alkalmával még kihajt bennünket az emlékműhöz, kopjafához, hogy keserűen megállapítsuk: megint kevesebben vagyunk, mint tavaly voltunk… Nem a március lett fénytelenebb, s nem is az időnk lett kevesebb – csak épp már nem érezzük annyira a valahová tartozás, a közös emlékezés szükségességét. A dolog másik összetevője, hogy az idők során bizonyos fogalmak devalválódtak – a szabadság ma már például alkotmány által szavatolt jog, s keveseknek jut eszébe belegondolni, hogy eleink ezért az eszméért valaha gondolkodás nélkül áldozták fel életüket. Talán jó is, hogy nem érezzük át ennek a súlyát – mert talán eszünkbe jutna elgondolkodni

afölött, hogy amiben élünk, szabadság-e még, s ha nem, mikor és hol veszítettük el…?

Szélsőségekbe torkolló tudathasadásunknál, illetve e fényes márczius még előttünk álló ünnepére gondolva jut eszembe az a történet, mely annó a Mennyország kapujában játszódott le, s szereplői Szent Péter, illetve három szőke hölgy. Szóval: sorakozott a három szőke, hogy ímhol bebocsátást nyernek, ám a kapu őre próbának vetette őket alá, mondván: magyarázzák el neki, mi a húsvét?

„A húsvét az az ünnep, amikor hazaviszünk egy kis fenyőt, szépen feldíszítjük, megajándékozzuk egymást, s dalokat éneklünk a Kisdedről” – mondja magabiztosan az egyik szőke, s csak természetesen, hogy Szent Péter elutasítja őt.

„Egész pontosan tudom, mi a húsvét. Olyankor pulykát sütünk, körbeüljük az asztalt, imádkozunk, s hálát adunk Istennek” – sorolja a másik szöszi, mire Szent Péter őt is elküldi. Egy marad.

„Húsvétkor arra emlékezünk, hogy miután a tömeg Jézus urunkat keresztre feszítette, másnap a követői leemelték őt onnan, testét egy barlangban helyezték el, s egy hatalmas követ hengerítettek a barlang szája elé” – mondja amaz, s Szent Péter arca felragyog:

„Jól van, leányom, folytasd…!”

„Nos, ha eljő a húsvét, a kő elgördül a barlang elől; Jézus előjön, szétnéz, s ha látja az árnyékát, az azt jelenti, hogy még egy hónapig fog tartani a tél.”

Hát valahogy így vagyunk mi az ünnepeinkkel…