Vénlányokból és agglegényekből szinglik lettek

A múlt században vénlánynak, agglegénynek nevezték és mi tagadás, leszólták őket, ma viszont az önként családmentes életformát vállalók testesítik meg a modern kor emberét. Mindenük megvan, ami pénzért beszerezhető, lakás, autó, bejárónő, minőségi ruha, rendszeres testápolás, testépítés, kiruccanás külföldre. – A ma menőnek számító szingli életforma észrevétlenül alakul ki, a munka, a karrierépítés velejárója – áll rá a beszélgetésre hosszan tartó rábeszélés után egy ügynökség tulajdonosa. – Belekényszerültem ebbe a helyzetbe, naponta érzem a munka-karrier-idő szorítását, s mi tagadás, a felelősség is teher, alkalmazottaimnak munkát, ergo pénzt kell adnom, s nem is keveset. Ez nem panasz – fűzi hozzá ijedten –, hiszen akár kiszállhatnék is a mókuskerékből. Igaz viszont, másképp, lazábban élni nehezen tudnék. Néha persze kiborulok, de csak akkor, ha otthonomban magamra zárom az ajtót. Majdnem azt mondtam, hogy amikor egyedül vagyok, ami persze hülyeség lenne, hiszen otthon mindig egyedül vagyok. Nincs családom, állandó partnerem, pasizni is csak akkor szoktam, amikor már nagyon jelentkezik a biológia. Érted, mire gondolok? De ez sem olyan egyszerű, mint gondolnád. Mert a kollégáddal viszonyt folytathatsz ugyan, de ez ciki. Főleg, ha te vagy a főnök. Meg aztán, nálunk a srácok foglaltak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezért nem „vétkezünk”, de ez nem komoly. Ott lennének persze az ügyfelek is, rendszerint férfiakkal tárgyalok. Csinos, művelt, értelmes pasikkal, akik hajlandók lennének egy kis kalandra, akik üzletkötés címén kimaradhatnak egy fél éjszakára feleségük mellől. Ha az üzlettárs is szingli, akkor motoszkálni kezd bennem a kisördög: nem a pénzemre hajt? Ezért is maradok a felszínes kapcsolatoknál, nem vállalom a függőséget, nem akarom, hogy valami, valaki akadályozza önmegvalósításomat. Egyelőre. Persze, felmerül a kérdés, mi lesz, ha megunom ezt az életformát, s nem tudok majd váltani. Magam ura vagyok ugyan, mindennel együtt, ami a kényelmes élethez kell, miközben megdöglök a magánytól. Azzal vigasztalom magam, hogy vannak többgyermekes barátnőim, a családban is én vagyok az egyedüli szingli, majd közöttük hasznosítom magam. Nem biztos, hogy ez így lesz, hiszen most általában menekülök előlük, a sok munka a kifogás. Meglehet, hogy amikor nekem lesz szükségem társaságukra, ők futnak majd előlem? Ez van, megszoktam az önálló életformát, s jelenleg nem tudok elképzelni mást. Holott harmincon túl néha éppen emiatt kiborulok. De van más is: ha a pasasom nem teszi a helyére a fogkrémemet, vagy máshova akasztja a törülközőjét. A hiszti kerülget a gondolatától, hogy esetleg az enyémet használná... Néha azon kapom magam, hogy többször elismétlem, a sötét fürdőlepedő a tied... Vénkisasszonyos magatartás volna? Inkább ne foglalkozzunk a jövővel, a jelenen van a hangsúly – villantja rám legbűbájosabb hivatalos mosolyát, s kezével int a pincérnek: milyen hely ez, ahol nem veszik észre, hogy üres a poharunk?!

Márta és Péter egyszerre érkeznek, de tévedés ne essék, jelentik be azonnal, ők is szinglik. Nem társak, csak barátok. – Külföldi tanulmányaink alatt botlottunk egymásba, jó volt néha együtt felidézni az otthont. Nem volt közöttünk semmi, Peti nagykanállal csajozott, nekem is volt egy-két hapsim a két év alatt. Az egyik mindenáron feleségül akart venni, már-már meginogtam, de aztán Péter térített észhez. Néha persze visszasírom a gondtalan egyetemi éveket, eljegyzett menyasszony voltam. Nem tudom, miért volt végül fontosabb a szakmai előrehaladás. Néha felteszem magamnak a kérdést: ezt akartam? Főleg ünnepek táján kap el a depresszió, amikor kiürül a munkahely, mindenki lohol haza, a családjához. Ha történetesen én is korábban megyek haza, csak a takarítónőbe botlom. Állandó partnerem sincs, színházba, moziba, vagy bárhová rendszerint ugyancsak a szingli barátnőkkel járok. Utazni viszont egyedül szoktam, de ne gondolj semmire, ágyba idegennel nem bújok, maradok a flörtölésnél. Szüleim vidéken élnek, amikor tehetem, meglátogatom őket, ám többnyire csak a házasságkötésem időpontja érdekli őket. A fél falu persze irigyel, mert szeretem a modern autókat, a minőségi cuccot. Az is igaz, hogy csak a jól szabott kosztümök rejtik el a súlyfeleslegemet. Hiába gyötrődöm fogyókúrákkal, vásárolom a legjobb fogyasztótablettákat, ha esténként bezabálok. Ez az én privát luxusom.

Péter nem tartozik a szemrevaló férfiak kategóriájába, alacsony, kopaszodó. Amikor beszélni kezd, udvarias, kedves, sziporkázóan szellemes, tudása lenyűgöző. – Valahol olvastam, biztosan a neten, hogy a szingli srácok kéglije olyan, mintha senki sem lakna benne, a falak üresek, sehol egy meghitt tárgy, virág vagy szép bútordarab. Hát én ebben kivétel vagyok. Lehet, az egyedülállók csak saját magukkal vannak elfoglalva, sőt, amikor tehetik, habzsolják az élvezeteket, de arról alig beszél valaki, hogy napi legalább tizenöt órán át kizárólag a munkával foglalkozunk, este gyakran az aktatáskában – amely minőségi bőrből van – hazacipeljük az iratokat. Nem azért, mert munkamániások vagyunk, hanem mert a feladatot meg kell oldani. Nem főnök, alkalmazott vagyok, igaz, magas beosztásban, de ezt nem adják ingyen. Képezem magam, nyelveket tanulok, ez a szórakozásom is egyben, de a lényeg a minél magasabb szintű tudás és a megbízhatóság. És nem titok az sem: a cégvezetés tudja, hogy a szinglik a végtelenségig terhelhetők. A mostani barátnőm, mert azért mindig akad egy-egy, elfogadta az életstílusomat, valamint azt is, csak akkor hívom, amikor ráérek. Tudja, akkor csak ő van, csak vele foglalkozom. Úgy szervezem az életemet, hogy egy-egy meghosszabbított hétvégét tölthessünk együtt külföldön. Azt szokta mondani, belesavanyodom a munkába, nem veszem észre azt sem, hogy az élet elszáll. Meg azt is, hiába igyekszem bespájzolni a szerelmeskedést, mert ugye, a kiruccanások zömmel erről szólnak, egyszer a szürke hétköznapokon is szükségem lehet az ölelésre, ám az ágyam üres lesz. Ilyenkor csak legyintek, vagy elnevetem magam, s marad minden a régiben. A férfiak előnye az, hogy ha elegük lesz a magányos életformából, nyomban megtalálhatják a nekik tetsző társat. Válogathatnak a fiatal hajadonok között, akik pedig az érettebb nőket kedvelik, ott is bőséges a kínálat, sőt, a túlkínálat. Feltételezem, én sem kerülöm el a házasság – zokon ne vegyétek – csapdáját, de ennek az ideje még nem jött el. Amint a mellékelt ábra mutatja, nem vagyok egy Adonisz, még sincs gondom a kapcsolatteremtéssel. Ügyelek magamra, a rendre, a tisztaságra a ruházatomra, lakásomat bejárónő tartja rendben, de a virágaimat magam öntözöm. És beszélgetek velük, mert ezt fontosnak tartom. Nincs időm elkölteni a keresetemet, hiszen sokat dolgozom. Negyvenen innen nem félek a magánytól, magam választottam a szingli életformát. Bármikor kiléphetek belőle.

Amikor a témával kapcsolatban pszichológus ismerőseimtől kértem véleményt, többen azt állították, hazánkban még nagyon új ez a jelenség, eddig nem készültek felmérések arról, hány fiatal él egyszemélyes háztartásban. Németországban 40 százalékot mutattak ki, ám ide sorolták az özvegyeket, elhagyottakat is. Az USA-ban értelmiségi körökben a szingli életforma szinte hagyomány, az egyedülállók igényeinek kielégítésére pedig üzletágak alakultak, ügynökségek szervezik a partikat, társkereső szolgálatok hozzák össze a megfelelő párokat. Egyet viszont leszögeztek, míg a korosodó szingli nők egyre nehezebben találnak maguknak partnert, a férfiak társkeresési esélyeit semmi sem csökkenti.