Végig hű maradt a szülőföldhöz

A szertartás előtt felvételről lehetett hallani néhány verset és dalt az elhunyt művész előadásában, majd miután behozták a hamvakat rejtő urnát, felhangzott a Himnusz. A 47 évet élt színművészt először földijei, a szlovákiai magyarok nevében a komáromi Jókai Színház igazgatója, Tóth Tibor búcsúztatta. Mint mondta, büszkék voltunk rá, hogy megőrizte magában azt a belső szigetet, amit szülőföldjén kapott. „A miénk voltál, és hiányod, amely bennünket elszomorít, téged örökre felemel” – fogalmazott Tóth Tibor. Lukács Sándor a Vígszínház nevében emlékezett Kaszás Attila nagy színészi alakításaira és kedves emberi gesztusaira. „Düheidet és szenvedélyeidet a színpadra tartogattad, magánéletedben mindenki számára volt egy mosolyod, egy cinkos összekacsintásod. Csak abban bízhatunk, hogy akik szerettek, ott maradnak a tekintetedben” – mondta. Jordán Tamás, a Nemzeti Színház igazgatója a halála óta eltelt négy hét történéseiről, a kollégák gyászáról számolt be Attilának. „Ahányszor rád emlékeztünk, velünk voltál, és mi együtt voltunk. Soha nem láttam még ebben a szakmában ilyen összetartozást. Lehet, hogy ezt akarta az Úr tőled – jelezni általad, hogy élsz, amíg csak szeretünk, és mi is addig élünk, amíg szeretjük egymást.” Szarvas József a közös vacsorákra és összejövetelekre emlékezett, ahol mindig Attila volt a vendéglátó szakács. „Jó volt a társaságodban lenni, és megtisztelő, hogy a barátod lehettem. Néhány napja kórházban voltam egy vérvételen, és hallottam, amint a nővérkék azt mondják rólam a folyosón, ő Kaszás Attila barátja volt. Remélem, az is maradok” – búcsúzott a kolléga. Rudolf Péter arról beszélt, hogy Kaszás Attila nem halt meg ismeretlenül, mindenki egyformának látta őt: tiszta, erős jellemű férfinek. „A kisugárzását Komáromból hozta, és amikor megismertem őt, megértettem azt is, hogy aki abban a családban született, az csak tisztán hegedülhet, csak őszintén élhet. A volt évfolyamtárs elmondta azt is, milyen szívesen hallgatták a főiskolán Attilát. „Nem beszélt tájszólásban, mégis másként, mint mi. Szépen, szabatosan, mentesen a hányaveti pesti szlengtől és az ebből eredő cinizmustól. Mintha egy kedves rokon nyelven szólna egyenesen a szívünkhöz.” Rudolf Péter végül egy képről beszélt, amelyet Attiláról őriz az emlékezetében, ahogy kisfiát, Jancsikát dobálja a vízbe. „Ha tényleg bármikor elpattanhatott volna az az ér, akkor ennek meg kellett történnie, Isten kifeszítette a neked kimért időt, és mi köszönjük, hogy veled lehettünk.”

A búcsúbeszédek után Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát áldotta meg Kaszás Attila hamvait, majd a Rév zenekar által előadott népdalok hangjaira oszlott szét a gyászoló gyülekezet. Kaszás Attila hamvait a gyászszertartás után szűk családi körben a Dunába szórták. Pesttől Komáromig – azon az útvonalon, amelyet sokszor megtett életében.

[Új Szó, 2007. 04. 19.]