Védőitaluk fél deci rum, otthonuk a kanális

Amikor kikanalazzák a pozsonyi főpályaudvar közelében osztogatott forró levest és az utolsó morzsáig megeszik a kenyeret, intenek, mehetünk. Majd ők vezetnek, van a közelben egy jó hely, ahová piszkos, szakadt ruhában is beengedik őket. A kocsmában vágni lehet a füstöt, de ez sem nyomja el a három férfi áporodott testszagát. Még szerencse, hogy az allergia miatt rossz a szaglásom, máskülönben aligha viseltem volna el közelségüket a zárt helyiségben.

– Nem voltam én mindig hajléktalan, diplomás ember vagyok, egyetemet végeztem. Nem hiszed, mi? Hát ide nézz – mondja és legnagyobb döbbenetemre vetkőzni kezd. – Ebben a hidegben fontos a réteges öltözködés, meg aztán, a cuccainkat sincs hol hagyni – nevet fel rekedten, miközben előhalássza a nejlonban tartott diplomáját. – Ugye rendelsz még egy rumot? Most már jöhet a sör is, mert az ebéd jólesik az embernek. És a haverok sem szomjúhozhatnak, igaz?

Miután megkapja, amit kér, beszélni kezd. – Anyám nem érte meg mérnökké avatásomat, pedig megígértem neki, megmentem részeges apámtól, együtt élünk majd. A fater kiforgatott mindenből, elitta az örökségemet. Már ő sem él. Nem vetettem meg az italt soha, de részeges nem voltam. Csak miután a feleségem megcsalt, valahogy kicsúszott a talaj a lábam alól. A bíróság neki ítélte a lakást, pedig gyerekünk sem volt. Munkásszállón éltem, később albérletben, s amikor felszámolták a céget, és a lakbért nem tudtam kifizetni, kitették a szűrömet. Értékeimet is lefoglalták, a hátralék fejében. Ez volt a kezdet, a folytatás szokványos: börtön és utca, haverok és ital – gurítja le a féldecit Rudolf. A betegesen sápadt Karol a családját teszi felelőssé sorsa alakulásáért, azért, hogy nincs lakása, munkája. És nyomdafestéket nem tűrő szavakkal szidja a rendszert. – Kussolj, mert nem kapod meg a védőitalodat – inti társát Rudolf, majd a szemével jelez a csaposnak: töltsön a poharakba. – Eddig szerencsénk volt, legalább az időjárás kedvezett nekünk, hajléktalanoknak. Van itt a közelben egy romos ház, ott húztuk meg magunkat éjszakára, de ennek vége. A fagy betett nekünk.

Amikor végre szóhoz jutok, s megkérdezem, miből élnek, hol tisztálkodnak, s miért nem a menhelyeken vészelik át a fagyos éjszakákat, önérzetesen tiltakoznak: ott még nem tartanak. – A szállásokon furcsa emberek gyűlnek össze – állítja Rudolf, és egy óvatlan pillanatban közelebb hajol hozzám. (Sajnos, a szaglásom nyomban megjavul, majd elájulok a szagától.) – Zavarja a bűz, igaz? Igyunk egy kis rumot, jobban lesz – használja ki a helyzetet, majd folytatja. – A menhelyeken meglopják az embert, hiába zárhatók a szekrények. Tudjuk a magunkét, igaz? – néz társaira, akik alig szólalnak meg.

Még nem beszéltek arról, miből élnek – ismétlem meg a kérdést. – Miből, miből?! Hát guberálunk a szeméttelepen, kukázunk is, és amit találunk, pénzzé tesszük. Olykor akad egy kis meló is, főleg a piacon, s ha végképp nem boldogulunk, bizony... – egy kézmozdulattal a lopást jelzi, ugyanis állandó lakhely, iratok nélkül, segélyt sem kaphatunk. Egy búcsúital, ugye, jár még nekünk, s hozzá sör helyett jöhet a kávé – mondja kipirulva, és gyors mozdulattal a kávéba löttyinti a rumot. Némi szünet után nagylelkű ajánlatot tesz: megmutatja szálláshelyüket. A kocsmától nem messze, egy kanális előtt megállunk. – Ez a környék legjobb helye, egy baja van, hármunknak nem elég tágas. Két éve itt telelünk, tudják a többiek is, életveszélyes lenne, ha ide szemtelenkednének. Igaz, ha alvás közben egyikünk megfordul, a másik kettőnek is mozdulnia kell. De ez legyen a legkisebb bajunk. Lemehetsz, ha akarsz, igaz, kissé büdös van lent – ajánlja, ám köszönettel visszautasítom. – De nem tőlünk, hiszen mi levesszük a cipőnket lefekvéskor. Lábbeliben nem illik aludni. Ugye sejted, vannak, akiknek a helyzete sokkal rosszabb? Most pedig, ha nem haragszol, lepihenünk, az ital felmelegített, kell#en elbambított. Jól alszunk majd, de ne tudd, milyen keserves dolog arra ébredni, hogy a fagy a csontvelődig hatol. Ilyenkor beszélgetni szoktunk égő fahusángokról, csinos menyecskékről, meleg ételről. Hát így élünk...