Vadkerty Katalin történész vallja, nem hallgathatunk, mindenről, ami megtörtént, beszélnünk kell…

Magyar történészek hangsúlyozzák azt is, hogy a történelmi sérelmekről beszélni kell – tárgyszerűen, a napi politika „beütéseitől” mentesen –, mert hallgatással vagy legendákból kovácsolt „történeti tényekkel” nem kerülünk közelebb a megoldáshoz. Vadkerty Katalin történésszel a szlovákiai magyarok vagyon- és jogfosztásának tágabb történelmi összefüggéseit kutattuk.

Melyik az a történeti mozzanat, mely meghatározó jelentőségű volt a szlovákiai magyarok második világháború utáni sorsának alakulása szempontjából?

Bár találkoztam olyan nézettel is, hogy ha a magyar hadak 907-ben nem nyerik meg a pozsonyi csatát, akkor itt később sem magyar, sem szláv államalakulatok nem jöttek volna létre, a magam részéről az első világháború utáni korszak eseményeit emelném ki. Pontosabban: a Trianoni-békeszerződést, illetve a Párizs-környéki békéket, valamint Franciaország szerepét és Németországhoz való viszonyát. Itt kitűnik, hogy Franciaország Németországot akarta végérvényesen tönkretenni úgy, hogy többé se politikai, se gazdasági, se kulturális téren ne jelentsen számára veszedelmet.

A magyarok tehát a németek potenciális szövetségeseként jelentettek veszedelmet az akkori Európára nézve?

Közismert tény volt, hogy a magyarok a Kárpát-medencébe történt bejövetelük óta Nyugat felé fordultak – a vallás, a kultúra onnan jött. Géza fejedelem jelezte, István pedig kifejezte, hogy a magyarság a Nyugathoz akar tartozni. Nem éppen egyszerű történelmi út bejárása után sikerült a Kárpát-medencében létrehozni a Magyar Királyságot, de ezen határok között már embrionális állapotában megvolt az 1918-as szétesés veszélye. A magyarság megadta ugyan a jellegét ennek az országnak, de a XIX. század elejéig a nemzetiségekkel nem igazán törődött. Általában oda telepítették őket, ahol épp munkáskézre volt szükség – így alakultak ki fokozatosan azok az etnikai határok, melyek a későbbiekben súrlódásokhoz vezettek.

Elmondható, hogy Magyarország felosztása során elsősorban a gazdasági érdekeket tartották szem előtt?

Ebben az országban minden megvolt, ami a létezéshez, sőt a hadviseléshez szükséges. Nyilvánvalóvá vált, hogy ha Németország Magyar-Horvátországra, erre a Magas-Tátrától az Adriai-tengerig terjedő nagy kárpát-medencei egységre tud támaszkodni, akkor Franciaország a maga más mentalitásával nehezen veheti fel a versenyt vele. A cél Németország teljes ellehetetlenítése volt, de ehhez a „hátországot” is fel kellett számolni. A törekvés „sikrességét” jellemzi, hogy a németországi temetők tele vannak az 1918 és 1925 között elhunyt gyerekek és aggastyánok sírjaival…

Minek tulajdonítható be, hogy az országot mégsem sikerült teljesen tönkretenni?

A Párizs környéki békék megkötése során azzal számoltak, hogy ha a trianoni határok kitűzésével az ország elveszíti a nyersanyagforrásait, az erdeit, talán négy vagy hat évig tud majd létezni. Ekkor megdöbbentek: mit fog kezdeni a Nyugat Magyarország tizenötmilliós népességével…?

S mi történt? 1924-ben Magyarország fejlődésnek indult; végbement egy nagyszerű oktatási reform, s a Nyugat megértette: az ország, melynek csak a kultúráját és a szellemét hagyták meg, fel fog emelkedni. S a tehetségek a számtalan, gondolkodóba ejtő kormányzási módszer mellett és ellenére is kibontakoztak, és mindmáig érvényes: a magyarság csak úgy tud megmaradni, ha szellemében képes növekedni…

Európára nézve azonban más negatív hatása is volt az 1920. táján hozott döntéseknek…

ĺgy igaz, a kapitalista társadalom magával hozott egy olyan szemléletet, melynek árnyékából Európa nemzetei sem a XIX., sem a XX. században nem voltak képesek kilépni: a nacionalizmust. Még ma, a XXI. században is előszeretettel térünk vissza a XIX. század elejének, sőt az azt megelőző évszázad nacionalista túlzásaihoz, amikor is a történelmi tények mellőzésével, legendákból kreáltak valóságot. Megdöbbentő, hogy még a XXI. század első évtizedének végén is van olyan csoportosulás, mely egy-két évszázaddal ezelőtt kitalált, a nemzeti öntudat erősítése szempontjából azidőtájt pozitívan ható legendákat történelmi tényként akarja beállítani…!

De mi maradjunk a tényeknél: ha a franciák nem tűzik ki célul Németország teljes leépítését, Hitlernek nem lett volna lehetősége tömegbázis kialakítására. Ő ugyanis a szegénység, az elnyomottság, a tehetetlenség következtében kialakult feszültséget vezette le.

A 30-as évek közepére Európában háborús hangulat alakult ki; ennek feloldását célozta a müncheni, majd a bécsi döntés?

Anglia azt hitte, ha enged Hitler követeléseinek Közép-Európában, azzal sakkban tartja Sztálint is. Le akarták vezetni Hitler támadókedvét – ez vezetett a müncheni döntéshez. Mivel azonban ott és akkor nem tudtak dönteni a kárpát-medencei kisebbségekről – s ez elsősorban Csehszlovákiára vonatkozott –, úgy határoztak, hogy ezt kétoldalú egyezménnyel rendezik. A bécsi döntés értelmében tehát az érdekelt felek tűzhették ki a határokat. Gróf Teleky Pál, a világviszonylatban ismert geográfus a népességi adatokból kiindulva jelölte ki ezeket. Természetesen maradéktalanul igazságos határkijelölés nincs – ezért a magyar kormány felajánlotta Tisonak, hogy visszaadja neki Nagysurányt, Bánót, valamint néhány határközeli szlovák települést, ám ő erre úgy reagált, hogy az államnak nincs pénze új infrastruktúra építésére, maradjanak a nevezett települések a magyaroknál… Lemondott róluk; ezt a tényt a magyar történészek csak mostanság kezdik emlegetni, a szlovákok viszont tudomásul sem veszik.

A Csehszlovák Köztársaság két évtized után megszűnt, 1938. októberében politikai elitje külföldre távozott. Legális volt a Londonban megalakult kormány?

Benešt – bár korábban lemondott –, Nyugaton elismerték elnöknek, így létrehozhatta az emigrációs csehszlovák kormányt. A baloldali politikusok Moszkvába távoztak; a két csoport között az volt a különbség, hogy míg a londoniak kapcsolatban álltak az USA-val vagy a francia antifasiszta ellenállással, s tudták, milyen terveket szőnek a nagyhatalmak a háború befejezését követő békeidőre, addig a moszkvai izolációban élő Gottwaldék csak annyit tudhattak a történésekről, amenynyit megengedtek nekik, hogy tudjanak. A londoni kormány következetes politikát folytatott a Csehszlovák Köztársaság megújításáért, terveik mindig összhangban álltak a hadieseményekkel. Beneš ekkortájt jelentette ki: az első köztársaság idején kegyetlenül viselkedtünk a magyar kisebbséggel szemben. A megújított Csehszlovákiában bizonyos magyarlakta területeket átadunk majd Magyarországnak, a Csehszlovákiában maradóknak pedig a csehekkel és szlovákokkal azonos jogokat biztosítunk.

A csehszlovák politikának mindig volt egy szovjet befolyású, pánszláv része, mely már 1941-ben szorgalmazta a szudétanémetek kitelepítését. Mikor derült fény arra, hogy a magyarokra is hasonló sors vár?

1942-ben merült fel ennek a gondolata, majd 1943. februárjában, a sztálingrádi vereséget követően ez ugyanolyan hangsúlyt kapott, mint a németek kitelepítése. A londoni diplomácia válasza viszont az volt, hogy a magyarok nem németek, velük másképp kell tárgyalni. Beneš belátta, hogy komoly pártfogóra van szüksége – a Szovjetunióra. A nagy közeledésre 1943. decemberében került sor; miután ismertette a magyarok totális kitelepítésének a tervét, Gottwaldék megrettentek. Miért? Mert Szlovákia Kommunista Pártja tagságának a zömét a Dél-Szlovákiában élő kisparasztság és munkásság tette ki – s ezt szlovák történészek, például Jozef Jablonický vagy Viliam Plevza is kimondta. Gottwald mindenképp hatalomra akart kerülni, s rájött: legjobb kiindulópont a német- és magyar-ellenesség. A magyarok kitoloncolásának ellensúlyozására, de mégis azok eltávolítása mellett foglalva állást, vetette fel a lakosságcsere lehetőségét.

Mi volt Nyugat válasza?

A lakosságcsere ötletét a Nyugat elfogadta. Ezidőtájt ugyanis a Szovjetunió hatására egy olyan kelet–nyugati irányú, több millió embert érintő népvándorlás vette kezdetét, hogy pár százezer magyar áttelepítése alig nyomott valamit a latban. Fontos tudni ugyanakkor, hogy a Nyugat kezdettől fogva ragaszkodott a paritás elvéhez, hallani sem akart az egyoldalú, teljes kitelepítésről. Beneš ekkor kidolgoztatta Londonban a magyar kisebbség kollektív bűnösségéről szóló elaborátumot, melynek alapelveit később beillesztették a kassai kormányprogramba.

Ismerte a korszak jogrendje a kollektív bűnösség jogi kategóriáját?

Ha visszalapozunk a történelemben, azt látjuk, hogy egyes háborúk befejeztével mindig nagyobb csoportokat vontak felelősségre, büntettek… De én áttanulmányoztam a nürnbergi per jegyzőkönyvét, s ott az ügyész kifejtette: náci bűnösöket, illetve az általuk irányítva elkövetett bűntettek végrehajtóit kell felelősségre vonni. Nürnbergben a náci bűnösök ültek a vádlottak padján, nem a német nép. Nem kollektíven, hanem ki-ki a maga személyében felelt a történtekért. Az ENSZ 1950-es alapokmánya viszont már kimondta: nincs kollektív bűnösség. Ennek elvére hivatkozni az Európai Unióban 2007-ben az emberi tisztességnek egy olyan anomáliája, mely maximum a közép-afrikai törzsi háborúk világába illik bele.

Ön többször hangsúlyozta, hogy a Beneš-dekrétumoknál sokkal károsabbak voltak a Szlovák Nemzeti Tanács rendeletei és azok végrehajtási utasításai.

ĺgy van; például a magyarokat és németeket állampolgárságuktól megfosztó, a háborús bűnösség kategóriáját meghatározó elnöki dekrétumot négy hónappal megelőzte a SZNT 33/1945-ös rendelete, melynek értelmében mindenki, aki üdvözölte a Horthy-hadsereget, magyarnak vallotta magát vagy magyarul beszélt, már háborús bűnös volt. Vagy vegyük a reszlovakizációról szóló törvényt: az emberek azt hitték, hogy aláírnak, s minden marad a régiben – de nem ez történt. A gyerekeket beíratták szlovák iskolákba, majd az ötvenes évek elején ezek 75–80 százalékát magyar tanintézményekbe adták – de az itt maradt magyarok 20– 25 százaléka az önkéntes asszimiláció áldozata lett. Ez a korszak egyik legdöbbenetesebb ténye…

Reálisnak tartja az anyagi kárpótlás lehetőségét?

Ez egy roppant összetett kérdés – ha egy olyan köztársaságban élnénk, ahol mindenki mindenkinek jót akar, még akkor is kérdéses, milyen módszerrel lehet felkutatni több százezer vagy millió személy hagyatékát. Akiket a lakosságcsere értelmében telepítettek ki – mivel az nemzetközi egyezmény alapján történt –, a magyar államnak kellett volna kárpótolnia. A kényszerközmunkára behívott, távollétükben földjeiktől megfosztott, majd a csorba-tói egyezmény értelmében nincstelenné tett embereket is kártalanítani kellene – annál is inkább, hogy a levéltári anyagokban név és település szerint fel van jegyezve minden. De hadd utaljak itt egy történelmi tényre, mely a társadalom mai hozzáállását is tükrözi: annak idején Gottwald kérdőre vonta Clementist a magyarok vagyona kapcsán, s amaz kifejtette: mivel a többségi lakosság ezt egyfajta arizációnak tekintette, a magyarok kiűzését követően a vagyont széthordták. De ez történt a fasiszta szlovák bábállam idején kiűzött zsidók vagyonával is. Csak éppen a csehek „kimosdatták” őket a háborús bűnösség gyanújából…

Végezetül: mi a véleménye az erkölcsi jóvátételről?

Szlovák kollégák és laikusok is feltették már nekem a kérdést, hogy mi a véleményem a magyarok szlovákokkal szembeni, 1938–44 közötti politikájáról. Elmondtam, hogy láttam az ide vonatkozó levéltári anyagokat, de azok a szörnyűségek, melyeket felrónak nekünk, dokumentálhatatlanok. Nem tagadhatjuk, hogy történtek atrocitások; de az nem az állami politika része volt, és a gyűlöletet senki sem emelte kormányprogram szintjére. Viszont amit a háború után elkövettek a magyarokkal, az egy állam politikájának alaptézise volt. Ezen kívül: a magyarok még a nyolcvanas években, a Kádár-korszakban elismerték a nacionalizmust, s a történészek Hanák Péter és Ránki György vezetésével bocsánatot kértek. Most megint eljött az idő, hogy elhangozzék: mindez megtörtént, de többé nem történhet meg. Mert mindenről, ami a történelemben lejátszódott, lehet és kell is beszélnünk; csak ez vezet közös dolgaink rendezéséhez…

Sorsfordító dekrétumok és rendeletek

Az ENSZ egy 1950-ben ratifikált egyezménye alapján minden intézkedést, mely előre megfontoltan és szisztematikusan teszi tönkre etnikai csoportok életkörülményeit, továbbá amely népcsoportok teljes vagy részleges kiirtását célozza, népirtásnak kell tekinteni. Minden etnikai alapon folytatott diszkrimináció népirtás.

Az idézett egyezmény szól a fizikai és mentális traumákat okozó, valamint a természetes szaporodást gátló és teljes értékű életet akadályozó intézkedések foganatosításáról is, szintén a népirtás kategóriájába sorolva ezeket. Mindezek fényében álljon itt néhány olyan rendelkezés, mely a második világháborút követően sorsdöntő lett a csehszlovákiai magyarok életében.

Eduard Beneš 1945. évi 28. számú dekrétuma a németek, a magyarok és az állam más ellenségei mezőgazdasági földjének cseh, szlovák, valamint más szláv földművesekkel való betelepítéséről.

„A kormány javaslatára elrendelem:

1. § A németek, a magyarok, valamint a cseh és a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és sürgős elosztására vonatkozó 1945. június 21-én kelt 12. számú köztársasági elnöki dekrétum értelmében elkobzott mezőgazdasági vagyont, amely a Nemzeti Földalapot illeti meg, betelepítik, amennyiben nem osztják ki földjuttatások formájában […]

2.§ (1) Földjuttatást a telepítés keretében a cseh és a szlovák, valamint más szláv nemzet tagja kérhet, aki állami és nemzeti szempontból megbízható […]

3. § A földjuttatásra elsőbbségi joguk van e dekrétum értelmében azoknak a jogosult igénylőknek, akik kitüntették magukat és érdemeket szereztek a nemzeti felszabadító harcban, főleg a katonáknak és a partizánoknak, a volt politikai foglyoknak és deportáltaknak, családtagjaiknak és törvényes örököseiknek, valamint a háborús károkat szenvedett földműveseknek. A földkiutalásra vonatkozó elsőbbségi jog feltételeit szabályszerűen igazolni kell.”

1945. évi 33. számú alkotmánydekrétum a német és a magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának rendezéséről:

„A kormány javaslatára és a Szlovák Nemzeti Tanáccsal megállapodva elrendelem:

1. § (1) Azok a német vagy magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárok, akik az idegen megszálló hatalom jogszabályai értelmében német vagy magyar állampolgárságot szereztek, az ilyen állampolgárág megszerzésének napján elveszítették csehszlovák állampolgárságukat.

(2) A többi német vagy magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár e dekrétum hatálybalépésének napján elveszti csehszlovák állampolgárságát […]

(4) Azokat a cseheket, szlovákokat és más szláv nemzetek tagjait, akik ugyanebben az időszakban nyomás vagy különösen figyelemre méltó körülmények kényszerítő hatására németeknek vagy magyaroknak vallották magukat, e dekrétum alapján nem tekintik németeknek vagy magyaroknak, amennyiben a belügyminisztérium jóváhagyja az illetékes járási nemzeti bizottságok (járási közigazgatás bizottság) által az említett tények vizsgálata alapján a nemzeti megbízhatóságról kiadott bizonylatot.” […]

Az SZNT 1944. évi 6. számú rendelete a német és a magyar nemzeti kisebbség oktatásügyének és istentiszteleti nyelvének rendezéséről:

1.§ E törvényerejű rendelet hatálybalépésének napján megszűnik a szlovákiai német és magyar nemzeti kisebbség minden kategóriájú és fokú iskolája, kivéve az 1938. október 6. előtt létesített népiskolákat.

2.§ E törvényerejű rendelet hatálybalépésének napjától tilos német és magyar nyelvű istentiszteletet tartani az állam által elismert és elfogadott mindazon egyházi testületekben, amelyek ezeket az istentiszteleteket 1938. október 6.-a után vezették be.[…]

Pozsony, 1944. szeptember 6.”

Végezetül egy parlamenti határozat ugyanabból a városból, hatvanhárom évvel később:

„A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa kinyilvánítja, hogy

2. E. Beneš elnök és a Szlovák Nemzeti Tanács denacifikációs dekrétumainak a jelenkorban nincsenek diszkrimináló hatásai, s nem szolgálhatnak jogi követelések alapjául;

3. a belőlük fakadó jogi és vagyoni viszonyok megkérdőjelezhetetlenek, érinthetetlenek és megváltoztathatatlanok.”

2007. szeptembere (la)