Vadkacsajaj, lézerfényözön, vagy amit akartok

NAGY TÖRTÉNELMI IGAZSÁG

álljon, elárulom, hogy a Balaton a maga 660 négyzetkilométeres kiterjedésű vízfelületével Közép- és Nyugat-Európa legnagyobb tava. Bár átlagos vízmélysége csupán három méter, szélességi köreinken mégis a tavak királynőjének tartják – mert nincs más.

Külhonban, de Magyarország területén is az teszi igazán ismertté, hogy kiváló lehetőséget nyújt a vizes sportok kedvelőinek (kivéve a vízisízőket, mivel a tó vize egyik irányban sem lejt), míg a parton egymást érő szállók, panziók és táborozóhelyek a Balaton-vidék vendéglőseinek kínálnak alkalmat arra, hogy kizsebeljék a turistákat. Az árak és a szolgáltatások színvonala szinte méterről méterre, de legalábbis településenként változik; míg a balatonfüredi vendéglőst például kétszáz forintos baksissal csak megsérti a kedves vendég, és ennek okán biztos, hogy egy szatyor aprópénzt ad vissza, a badacsonyi borvidéken már egész keresztényi árak vannak, és így tovább. A délkeleti parton jobb, ha minden étel nevét ismerjük németül és angolul, különben megeshet velünk, hogy éhesek maradunk. Mert a Balaton-part egy külön világ, olyasmi, mint Las Vegas az USA-ban. Vagy még olyanabb. A vendéglősök nem igazán csinálnak titkot abból, hogy valójában az év három nyári hónapjában kell előteremteniük az egész évi bevételt, és ennek szellemében is járnak el – azaz „fejik meg” a vendéget.

Hogy a tó egykor jobb időket is megélt, az az élővilág fajgazdagságából tűnik ki leginkább. A tavat övező erdőségben, melyet a rómaiak még „glandifera Pannonia”, azaz makkos Pannónia néven ismertek, egykor bölények, vaddisznók, farkasok falkái tanyáztak, de őseink ejtettek itt el medvét is. A nemesvadak száma időközben erősen megcsappant, csakúgy, mint a víziállatoké is. Az életkörnyezet tisztaságára fokozottan igényes hód vagy a rákfajok például teljesen kipusztultak. Valamivel jobban „berendezkedtek” a túlélésre a növényfajok, melyekből ma mintegy ezerhétszázat tartanak itt számon. A vízvirágzás, illetve a hínárfajok elszaporodása azonban arra enged következtetni, hogy a víz tisztasága már nem a régi. A Balaton-part csak nagyon csekély részén találhatók meg ma az egykor őshonos növénytársulások.

Hogy meddig, azt nem lehet tudni. Mint ahogy azt sem, mi lesz

A TÓ TOVÁBBI SORSA.

A mai tudomány a tó lényegét ugyanis abban látja megvalósulni, hogy egy mélyedésben nagyobb mennyiségű víz gyűlik össze, mely állandó jelleggel a továbbiakban is ott tartózkodik. Ebből a szemszögből nézve a Balatonnal az utóbbi években kisebb gondok vannak. Hogy a pontos meghatározásoknál maradjak, a gond mértéke kereken fél méter – ennyivel esett ugyanis a 2000 óta eltelt három év során a víz szintje. Egy nagyobb átlagos mélységű tó esetében ez az adat talán nem volna megdöbbentő, ám a tó élővilágára és a környéken burjánzó idegenforgalomra nézve nagyon is az.

A gond alapvetően az, hogy a Balaton vízellátását csupán egy folyó, a délnyugaton belé ömlő Zala biztosítja; kisebb patakok csupán az északi részén csordogálnak a tóba, ám a száraz időszakban szinte teljesen kiszáradnak. Mivel pedig évről évre télen és nyáron egyaránt kevesebb csapadék hull, a vízgazdászoknak, de a tavat övező mezőgazdasági területek művelőinek is egyre nagyobb gondot okoz a jelenség. Mi a megoldás? Talán a bővebb vizű folyóknak a tóval való összekötése, ami százmilliókba kerülő beruházást jelent. Elsősorban az ország nyugati részét átszelő Rába jöhet szóba, melynek a Balatontól mért légvonalbeli távolsága alig száz kilométer; egyszerűbb megoldásnak kínálkozik azonban a Rába-Zala-csatorna megépítése, ami „csupán” egy tíz-tizenöt kilométer hosszúságú mesterséges folyómeder létrehozását jelenti. Bár a megoldás terv – vagy inkább merész elképzelés – szintjén napvilágot látott, máris hallatják a hangjukat az ellenzők. Elsősorban a Rába vízgyűjtő területén gazdálkodó termelők, akik a talajvíz szintjének hirtelenszerű csökkenésétől, közvetve pedig a termőföld elértéktelenedésétől tartanak. De felemelték a hangjukat a Balaton idegenforgalmi létesítményeinek tulajdonosai is, rámutatva arra, hogy a Rába vize erősen szennyezett, és nagyban rontaná a tó vizének minőségét is. Bárkinek is legyen igaza, tény, hogy a vízszint csökkenése nem csupán a hajóforgalmat veszélyezteti, hanem az élővilágot is. A gazdasági szempontokon – tehát a nyereségvágyon – kívül talán ezt sem ártana szem előtt tartani. A helyzet megoldásával különben a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, valamint a Magyar Tudományos Akadémia szakértői csoportja is foglalkozik. Az eredményeket a siófoki székhelyű Balaton Fejlesztési Tanács az év végén tárja a nyilvánosság elé.

Lévén szó négy vármegyét, közvetve pedig az egész ország lakosságát érintő – és megosztó – ügyről, jó magyar szokáshoz híven

NEM MARADHAT EL A POLITIKUM.

A tó környékén élő vállalkozók – természetesen pártállásuktól függően – tudni vélik, hogy az ügy hátterében a jelenlegi, vagy éppen a leköszönt kormány, illetve a hozzájuk közel álló vállalkozói körök üzelmei állnak. A füredi Rabló-soron (ezt az utcaszakaszt különben nem valamelyik távolba szakadt bakonyi betyár után nevezték el így, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy itt tényleg kiforgatják az embert a pénzéből) álló gyorsbüfé tulajdonosa például tudni véli, hogy az „illetékesek ott fenn” azért nem engednek vizet a Balatonba, hogy a tóparti telkek árát a csillagos égből föld- és emberközelbe hozzák, majd felvásárolván minden talpalatnyi földet, maguk szabhassák meg azokat, piszokul gazdagodva közben. Egy másik, az idősebb korosztályhoz tartozó keszthelyi vállalkozó pedig annak a nézetének ad hangot, hogy a tó apadása az előző kormány idejében kezdődött, ám az mit sem törődött a megoldással, pedig a tó lefolyását ellátó Sió-csatorna időbeni lezárásával és a lefolyó víz mennyiségének folyamatos ellenőrzésével fékezhető lett volna a folyamat.

Mivel a nézetek eme sűrű erdejében a tollforgató ember egy idő után bizonytalanná válik, a Rábától, a Zalától és a Siótól pedig úgysem tudom meg, melyik párthoz húznak, inkább a szakértőhöz fordulok. Nevezetesen dr. Kolber Istvánhoz, a már említett Balaton Fejlesztési Tanács elnökéhez.

„Szeretném hangsúlyozni, hogy nem egyedülálló esettel állunk szemben – mondja Kolber úr – Európa szerte tapasztalható jelenség, hogy a csapadék egyre csökkenő mennyisége a tavak, vagy az azokat tápláló folyók vízszintjének csökkenését okozza. Az elmúlt évszázadok során megesett az is, hogy a Balaton vízhiánya jóval nagyobb volt, mint az elmúlt években, ám ez senkinek nem tűnt fel, hiszen az idegenforgalom szinte ismeretlen fogalom volt. Az élővilágra a vízszint csökkenésének nincsenek negatív hatásai” – mondja. „Ami a víz minőségét illeti elmondhatom, hogy a tisztasága a hatvanas évekbeli állapotokat tükrözi. Az idegenforgalom nem esett különösebben vissza, ám az összeurópai recesszió érzékelteti hatását; ez főképp annak tudható be, hogy a német turisták nagy része otthon marad, sőt az országon belül sem mozog. A hazai, tehát a magyar vendégek száma viszont az elmúlt hónapokban mintegy tíz százalékkal növekedett. Ez az időközben életbe lépett, az adómentességre vonatkozó gazdasági intézkedéseknek is köszönhető. Visszatérve a vízszint alakulásához, illetve a vízmennyiség pótlásához: a Rába-Zala-csatorna kialakítása tűnik a legkézenfekvőbb megoldásnak, mivel ez egy mindössze tíz kilométeres szakasz megépítését jelentené. Szó sincs tehát nagy folyóelterelésről; a szakasz mintegy fele a földfelszín alatt vezetné a vizet a Balatonba. Ez évi pár centiméterrel emelné csupán a tó vízszintjét, ám hosszú távon meghozná a várt eredményt” – tudtuk meg a Balaton Fejlesztési Tanács elnökétől.

Ez hát a dolgok állása, kedves Olvasó,

A BALATON PARTJÁN, NYÁR DEREKÁN.

Megoldás, tanulság, esetleg eszmei mondanivaló...? Nincs.

Mit kell itt megoldásokat keresni?! Majd a Természet helyrehozza – volt az egyetlen politikamentes válasz, amelyik laikus szájából hangzott el. Mindezek margójára jegyzem meg csupán, hogy tanulmányutam idején a Kis-Balaton melletti falvakban igazán forró volt a talaj, mivel a talajvíz szintjének fokozatos esése miatt a földfelszín alatt négy méterrel égni kezdett az a több millió tonnányi tőzeg, amely a térség természetes elmocsarasodásának következményeként képződött. Óvatos becslések szerint ez mintegy tíz hektárnyi területet érint, ám magát megnevezni nem kívánó, viszont több évtizedes szakmabeli tapasztalatára hivatkozó hírforrásom ötven hektárban határozta meg a felszín alatti égés által érintett terület kiterjedését. Tény és való – a hajnali pára és köd helyett most fojtó széngáz ül az egykor Matula bácsi és Tutajos lakta nádasokon és falvakon.

Megoldás persze erre sincs. De majd a Természet...