Ulánbátor, a kizökkent idő városa

Csak télen húzódnak a meleg kanálisokba, nyáron a parkokban és a folyóparton alszanakA szerző felvételeA baptista lelkész feleségével és három gyerekével 8. hónapja él Mongóliában, ahol keresztyén gyülekezetet építenek és humanitárius munkát végeznek. A fiatal lelkész annak idején úgy kérte meg leendő felesége, Szilvia kezét, hogy tudtára adta: életüknek egy szakaszát minden bizonnyal Mongóliában fogják leélni. A különös ötlet már a rendszerváltozás hajnalán megfogalmazódott benne. A 21 esztendős elsőéves teológushallgató ugyanis olyan, addig szigorúan zárt területre vágyott, ahol igazi missziós munkát végezhet. Először két évvel ezelőtt jutott el Mongóliába a Baptista Szeretetszolgálat munkatársaként: gyógyszert hoztak a rászorulóknak. Augusztustól pedig bejegyzett szervezetként végezhetnek humanitárius munkát.

Ulánbátor elhagyatott, lepusztult városnak tűnik. A gyalog pár perc alatt bejárható belvárosban teljesen normálisnak tűnik, hogy a járda közepén végzi a dolgát az, akire rájött a szükség. Senki sem botránkozik meg. Elképesztően sok a szemét, ilyenkor, tél végén a jég és hó alól előbukkan hét hónap mocska. A főtéren – ahol 1921-ben kikiáltották az ország függetlenségét, és 1989-ben kommunistaellenes megmozdulások voltak – most túlsminkelt örömlányok kínálják szolgálataikat, vagy nagyon kis vállalkozók faxkészüléknyi „mobiltelefont“ kínálnak 100 tugrikért (egy korona kb. 30 tugrik) egy helyi hívásra. Nem messze Lenin szobra mutatja az irányt, alatta egykedvűen sakkoznak a nyugdíjasok. Mi nagykabátban is fázunk.

Este, a séta után belelapozok az angolul kiadott pazar nyomású tények könyvébe, és ebből kiderül: az országban mintegy 50 ezren tudnak elhelyezkedni az iparban, ugyanis alig működnek gyárak. Az egy főre jutó bruttó nemzeti termék kétezer dollár körüli, az átlagfizetés – már akinek van – havi 50 dollárnak megfelelő tugrik.

A rendszerváltás és az azt követő sokkterápia nem sok jót hozott az egyszerű embereknek, ezért sokan emlékeznek nosztalgiával a szovjet befolyásoltság alatti időkre, mert a szocializmus vasutat, tömbházakat és kiszámítható életet biztosított számukra Igaz, cserébe lemészárolták (buddhista) papjaikat és felégették a kolostorokat. Az orosz időszak emlékét cirill betűikben őrzik. Kilencvenben megkísérelték ugyan egy mongol osztályban a hagyományos, függőleges írás tanítását, de hamar felhagytak vele, mert kiderült, hogy az emberek nem akarják újratanulni a valamikor használt betűket.

Reggel József atya vár bennünket. A felvidéki származású szerzetes a katolikus egyház által létrehozott Don Bosco szakiskolát és menhelyet vezeti, itt szegény sorsú fiataloknak és utcagyerekeknek próbálnak szükség szerint szállást, meleg ételt és szakmát adni. A lányokat szabásra, varrásra és számítógép-kezelésre, a fiúkat pedig asztalosmunkára és autójavításra képezik. Az 50 év körüli, jó kedélyű férfit 8 éves jakutföldi szolgálat után küldte ide az egyház, így a mínusz 55 fok után joggal beszélhet „meleg éghajlatú“ Mongóliáról. A Baptista Szeretetszolgálat orvosnőjétől, Kovács Ildikótól reuma elleni gyógyszert kér, aztán néhány keresztkérdés után kiderül, hogy nem beteg, csak fázik a tenyere, ha mínusz 30 fokban kesztyű nélkül fogja meg a vasat.

A katolikusok a város határában építették fel azt a jurtatábort, ahol az utcáról összegyűjtött gyerekeket szállásolják el. A sátrak mindegyike fából épült folyosóra nyílik, amely közösségi helyként is szolgál. Egy-egy jurtában hatan-nyolcan élnek, de van jurta, melyben osztálytermet és ebédlőt rendeztek be. A szervezet tapasztalata döbbenetes: az utcagyerekek néhány hét után általában megszöknek, nem kell nekik a meleg étel, a szállás, a kanálisokban élnek, a szabadságot választják.

Az ország legnagyobb gondja a nyomor. Az ezredforduló ugyanis különösen kegyetlen volt a mongolokhoz: a dzudnak nevezett természeti jelenség harmadolta az ország állatállományát. A roppant hidegben és a jókora hóban ugyanis az állatok nem tudták kikaparni a gyér táplálékot, nyáron pedig a nagy meleg és a porviharok okoztak hatalmas pusztulást az állományban. A rendkívüli helyzetek minisztériumának jelentése szerint az károk nagyságára az utóbbi 50 évben nem volt példa. Családok tízezrei maradtak a megélhetést biztosító állatok nélkül, és sokan a fővárosba menekültek az éhhalál elől. Az előrejelzések szerint pár év múlva a két és fél milliós mongol lakosság fele Ulánbátorban él majd, elsősorban a belvárost fojtogató nyomornegyedekben, ahol már most is százezrek zsúfolódnak össze a faházikókban és jurtákban – villany, csatornázás és víz nélkül. Munkahelyet nem találnak, szociális háló nem létezik. A gyerekeket koldulni küldik, vagy világgá kergetik, a férfiak isznak és verekednek, az asszonyok pedig egymás után szülik a gyerekeket. Gyakori a válás, a családon belüli erőszak, és a férfiak alkoholizmusa miatt egyre több a lányanya.

A fővárost átszövő távhővezetékek alagútjaiban gyerekek ezrei élnek, de hivatalosan nincsenek többen hatvannál. Révész Szilvia legutóbbi látogatásakor azt a választ kapta az egyik kormányzati tisztviselőtől, hogy „az utcagyerekek javíthatatlanok, elvesztegetett idő pénzt és energiát beléjük fektetni“. A magyar segélymunkás egy svéd humanitárius szervezet kérdőíves felmérésének eredményeit is felhasználva tanulmányt írt a kanálislakók életéről, amelyből kiderül: a mintegy 4 ezer számkivetett 60 százaléka kapcsolatban van a családjával, de nem mehet haza, vagy nem akar hazamenni. A legtöbben 8 és 15 év közöttiek, minden harmadik-negyedik lány. A biológiai érettséget elérő lányok többnyire azonnal szülnek, gyarapítva az utcagyerekek számát. Napközben a piacokat és a forgalmas utcákat járják, élelmet kéregetnek, a szemétben turkálnak, de az sem ritka, hogy bandákba verődve fosztogatnak. Csak télen húzódnak a meleg kanálisokba, nyáron a parkokban és a folyóparton alszanak.

Hátizsáknyi kekszet, üdítőt és gyertyát vásárolok, József atyával és mongol segítőtársaival csőlakó gyerekeket keresünk fel. Már sötét van, az úton sokfelé látunk verekedő férfiakat. Az első helyszínen a helyi önkéntes bevilágít a csatornanyílásba, ahonnan 4 gyerek bújik elő. A legfiatalabb alig hatéves. Elmondják, hogy a nagyapjuk betegen fekszik odalent. Átadjuk a gyertyát, az élelmiszert, mire a semmiből feldühödött családanya kerül elő, és ütni-vágni kezdi a gyerekeket. „A segítő soha nem avatkozhat közbe“ – húz félre József atya, így tehetetlenül nézzük, hogy több gyereknek elered a vér az orrából. Lassan kiderül, a nő amiatt mérges, hogy a hajléktalan gyerekek elcsábították az ő fiát is. A csetepaté végére az élelem a nő szatyrába kerül, a véresre vert gyerekek pedig visszamásznak a kanálisba.

A másik helyszínen hiába világítunk, a 4 nyílás közül egyikből sem bújik ki senki. „Nincsenek itthon“ – mondja József atya, és nem tudjuk eldönteni, hogy poénnak szánta vagy komolyan gondolta a fura megállapítást. Pár kilométerrel arrébb már szerencsével járunk, ugyanis egy luxusterepjárót hirdető óriásplakát tövében 11 gyerek és egy felnőtt mászik elő a gödörből. A férfi láthatóan ittas. Amikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, azonnal Papp Laciról kezd beszélni. Korábban bokszoló volt, ám idén elfagytak az ujjai. Amíg a doktornő gyógyszert ad neki, kiosztjuk az élelmet. A gyerekek összeverekednek a zacskókon. Amikor az utolsó morzsáig elfogy minden, lemehetek velük a „lakásukba”. Ördögi ügyességgel kúsznak a mélybe. Odalenn a burkolatlan vezetékeknek köszönhetően 30 fok körüli a meleg, és elképzelhetetlen bűz terjeng. Ha lelépünk a csövekről, bokáig cuppanunk az iszapszerű fekáliába, a fényképezőgép vakuja elől jókora patkányok menekülnek, a csövekre rakott kartonokon emberek alszanak. Innen elképzelni sem tudom az öt méterrel a fejünk fölött lévő világot, ahol épp fogat mosnak, zuhanyoznak vagy pizsamásan tévét néznek az emberek.

Az angol nyelvű helyi hetilap, az UB Post március végi számából kiderül, hogy madárinfluenzás esetre bukkantak a fővárosban, egy korábbi újság pedig 26 észak-koreai menekültről számol be. Csöbörből vödörbe, gondolom, de később megtudom, hogy a mongol hatóságok soha nem erősítették meg a menekültek érkezésének tényét. Ha valóban jöttek, és visszatoloncolták őket, akkor elképzelni sem lehet, mi történt azóta a 26 szerencsétlen emberrel.

Ulánbátor az itt élő külföldiek szerint hihetetlen változáson ment át az utóbbi egy-két évben: a külső kerületekben elképesztő ütemben növekednek a gerek, vagyis a nyomornegyedek, a belvárosban viszont gomba módra szaporodnak a kávézók és a vendéglők. Az utakon állandósulnak a dugók. Az orosz katonai terepjárókat és a viharvert Volgákat felváltották a méregdrága luxusterepjárók. Nem ritka látvány, hogy a jurtában ébredő üzletember százezer dolláros dzsippel megy dolgozni a város üzleti negyedébe, ahol plazmatévén nézheti a mongol hipp-hopp csapatok legújabb videoklipjét.

Újabb hátizsákokat tömök tele ennivalóval, ezúttal a főváros melletti ifjúsági börtönbe látogatok Révész Lajossal és egy koreai misszionáriussal. A kapunál meg sem motoznak bennünket. Odabenn meleg és meglepő rend fogad, az igazgató épp Magyarországon van tapasztalatcserén. A száz elítélt 10 és 18 év közötti. Nincsenek egyenruhában, de mindenki kitűzőt visel a nevével, körletszámával és a letöltendő büntetéssel. Zömük 5-6 évet kapott lopásért, de van, aki 16 esztendőt gyilkosságért. Tizenhat elítéltet engednek be a foglalkozásra, amely vallásos énekekkel indul, utána pedig a koreai pásztor képes Bibliát mutat nekik Jézus életéről. Amíg a mongol nyelvű óra zajlik, Lajos elmondja: egy évvel korábban még itt is drámai volt a helyzet; a felnőttek vidéki börtöneiben most is éheznek a foglyok. Legutóbb étolajat, cukrot és lisztet kevertek össze, és vittek be nekik.

Az óra után kiosztjuk az élelmet. A gyerekek megpróbálnak mindent magukba tömni, de a laktató keksz kifog rajtuk. A maradékot a zsebükbe teszik, de a búcsúzás után visszafordulva észreveszem, hogy a folyosón sorba állított rabokkal a tiszt asztalára pakoltatják az elemózsiát. „Csak ellenőrizzük, hogy nincs-e náluk tiltott tárgy“ – mondja elvörösödve a tiszt, de mindannyian tudjuk, hogy azokat a süteményeket már nem a rabok fogyasztják el.

Rávész Lajos az elkövetkező hónapokban vidékre megy, ahol keresztyén gyülekezeteknek visz lelki és szellemi táplálékot, és a Baptista Szeretetszolgálat Fogadj örökbe! programja keretében juttat havi apanázst a gyerekeknek. A helyi fiatalok döntő többsége külföldön szeretne élni. A nők varrónőként dolgoznának Európában, a férfiak pedig bármilyen munkát elvállalnak. Akinek nem sikerül kijutni, annak marad a hazai nyomornegyed. És az illúzió, hogy egyszer itt is jobb lesz az élet.

A szerző a Magyar Nemzet munkatársa