Úgy látszik, ez nem a bocsánatkérés kora…

Bár a község első írásos említése 1263-ból származik, az Árpád-kori írott forrásokból – így Anonymus Gesta Hungarorumából – kiderül, hogy Árpád vezér a honfoglalás során Bors vezért küldte ki felderíteni e területet. Ő a Tátráig hatolt, s találkozott a területet lakó bolgárszlávokkal. A vidék később a fejedelem, majd a királyi család magánbirtoka lett, s a Torna-völgy északi oldalán emelkedő dombon Várad néven megépült az uradalom első birtokközpontja, mely föld-, illetve palánkvár lehetett. Feltehetően a 12. század vége előtt, egy bővizű karsztforrás mellett épült meg a kőből emelt királyi udvarház, melynek helyét a lakosok ma is Palotaként emlegetik.

A szájhagyomány arról is említést tesz, hogy IV. Béla, kitörve a tatár seregek gyűrűjéből, a Bódva-völgyén át menekülve tornai birodalmába, az akkor már kiépült tornagörgői palotába igyekezett. E mozzanatról különben Rogerius mester, a tatárjárás krónikása is tudósít Siralmas énekében.

Hét évszázadot ugorva az időben, Tornagörgő különben példaértékű alapossággal összeállított, 2004-ben kiadott kismonográfiájából kiderül, hogy a második világháború évei alatt Tornagörgő lakossága is sokat szenvedett és nélkülözött. A háború pusztítása, a folyamatosan visszavonuló hadszíntér a községet sem kerülte el. A több mint egy hónapig tartó, rendkívül súlyos harcok után Tornagörgőt a román hadsereg szabadította fel 1944. december

17-én. A lakosság a pincékben vészelte át a frontátvonulást, hét lakóházat és számos más épületet találat ért. A világégés során harmincöt helyi lakos vesztette életét, közülük tizennégyen a völgyben dúló harcok során. A megpróbáltatások ezzel azonban korántsem értek véget: 1945 februárjában negyvenöt helyi lakost hurcoltak el úgynevezett háromnapos munkára, azaz „málenkij robotra”, akik közül sokan vissza sem tértek, vagy évekig a szovjetek fogságában sínylődtek. Volt, aki csak 1950-ben jöhetett haza szülőfalujába; ám az itthon maradtakra sem jártak jobb idők. De erről valljon a tanú.

Hisz magyarok vagyunk…

„1927 februárjában születtem itt, Tornagörgőn – mondja Kardos Józsefné –, s a tizennyolcadikat tapostam, amikor véget ért a háború. Szegény világ volt ezeken a végeken; édesapám 1936-ban meghalt, így hárman maradtunk édesanyámmal és Kassán élő húgommal. Napszámba jártunk, mezőgazdasági munkára.”

Az 1938-ban lejátszódott események, azaz az ország déli részének Magyarországhoz történt visszacsatolása kapcsán jegyzi meg, hogy „Örültünk a magyaroknak, hisz’ magyarok vagyunk…!” A díszkapunak, örömünnepnek persze meglett a böjtje – háborús bűnösökké váltak mind egy szálig, hiszen akkortájt Tornagörgőn egyetlen szlovák ajkú lakos sem élt. A már említett monográfia erről a következőket közli szűkszavúan:

„A község 1945-ben ismét Csehszlovákia része lett, azonban a nyugtalan időszak nem ért véget. A magyar nemzetiségű lakosokat megfosztották polgárjogaiktól, bezárták a magyar tannyelvű iskolát, az oktatás csak szlovák nyelven folyhatott. A beneši dekrétumok miatt kényszerített helyzetben a lakosság nyolcvan százaléka az üldöztetésektől való félelmében reszlovakizált. Magyarországra a lakosságcsere keretében nem telepítettek ki egy családot sem, de a magukat magyarnak valló családok egy részét Csehországba telepítették, akik aztán 1948 után hazatértek Görgőre.”

Hogy tudatosan, vagy tévedésből nevezi-e a szerző telepítésnek a deportálást, számomra talány. A tényeken ez persze mit sem változtat – Tornagörgőről négy tucat személyt „delegáltak” a romokban heverő csehszlovák mezőgazdaság megsegítésére.

Szükségből szükségbe

„Minden bajunk azzal kezdődött, hogy beidéztek bennünket az »emenvére« (az egykori helyi nemzeti bizottságot nevezték így – a szerk. megj.), s feltették nekünk a kérdést, hogy magyarok vagyunk-e, vagy szlovákok – folytatja történetét Erzsébet asszony. – Csak azt mondhattuk, hogy magyarok, bár az akkori tanító, bizonyos Kozub előre megmondta: aki szlovák lesz, az marad, aki magyarnak vallja magát, mehet! Nem emlékszem, hány család vagy személy reszlovakizált, de mi nem tudtuk megtenni. Kezdetben azzal is riogattak bennünket, hogy ötvenkilós csomagokkal átdobnak a magyar határon, végül mégis a cseh- és morvaországi kényszermunka maradt.”

1947 januárjában kapták kézhez a deportálásról szóló végzést; a kézbesítést követő napon már megjelent a háznál a katonaság, hogy a tornai (Turňa nad Bodvou) vasútállomásra szállítsák őket. Alig hagytak valamit maguk után – házuk 1946 októberében porig égett, nem tudták újjáépíteni, nincstelenek voltak. Mégis nehéz szívvel hagyták el a hegyek alján megbúvó szülőfalut.

Három, a jéghideg vagonban eltöltött nap és éjszaka után a Brünntől (Brno) ötven kilométerre fekvő Rokytnóba kerültek, bizonyos Jaroslav Šin gazdához, ahol mérsékelten lelkes fogadtatásban volt részük. Nem volt férfi a családban, így „munkaerő-piaci értékük” is eléggé megcsappant. A biztonság kedvéért egy legényembert rendeltek melléjük, ám az két hónap elteltével a deportáltak többségéhez hasonlóan egyszerűen faképnél hagyta Morvaországot, minden termőföldjével együtt.

A napszámosok keserű kenyeréhez, a reggeltől napestig tartó robothoz szokott özvegy és lányai nem vallottak szégyent Rokytnóban sem; két egész évig építették a csehszlovák nemzetgazdaságot – hol alamizsnáért, hol meg csekélyke fizetség fejében.

„Ez a gazda, ez a gazdasszony, a két gyerekük, emez meg a kocsis – mutatja a megsárgult fotográfiát. – Volt ott egy szlovák lány is Turócból, ő önként vállalta a morvaországi munkát, itt, a jobb szélén pedig én állok a húgommal. Morvában töltöttem be a huszadik életévemet…”

Erzsébet asszony húsz tehenet látott el minden reggel, majd hét órától a mezőn dolgozott. Élelmiszer- és ruhajegyet nem kaptak, kezdetben kommencióban fizették ki őket; liszt, kenyér, krumpli, tíz mázsa szén és két köbméter fa fejében dolgoztak. Később a fizetség ezer csehszlovák koronában lett megállapítva, s ebből csak nagyon szűkösen lehetett megélni.

Jó a vége…?

„Mivel leégett a házunk, nem is nagyon igyekeztünk haza – mondja –, nem lett volna hová jönnünk. Kis idő elteltével már csak három deportált család maradt Rokytnóban. De tudni kell azt is, hogy nem mindenki került Csehországba, akit erre kijelöltek. Az emberek elbujdostak a hegyen, a barlangokban, vagy átszöktek Magyarországra, s később visszaszállingóztak. Mi csak 1949 februárjában kerültünk haza.”

Özvegy Kardosné számára érdekes, miért épp ők kellettek a cseheknek – hiszen nem hagytak hátra maguk után jelentős ingatlant vagy ingóságot, s férfi sem volt a családban. A válasz nagyon egyszerű: a deportálandó személyek névsorának összeállításával megbízott komiszárok, biztosok többsége korrupt ember volt, a módosabbak „megválthatták” szabadságukat. Bár erről kevés szó esik, vizsgálati jegyzőkönyvekkel igazolható a fenti állítás – a „magyarok megmentése” a Felvidék némely zugában valóságos iparággá nőtte ki magát.

Persze, a hazatelepedés sem zajlott zökkenőmentesen; miután kitöltötték a kötelező egy esztendőt, Erzsébet asszony az éj leple alatt felkereste a járási székhelyt, majd másnap megrendelte a vagont, amiért ki is fizetett kemény négyezer csehszlovák koronát. Már bepakolva várták, hogy majd valamelyik szerelvény után akasztják őket, amikor jött a gazda, és közölte velük, hogy nem mehetnek haza, Tornagörgőre. „Azt a sírást és szívfájdalmat, amit ott átéltünk, nem lehet leírni, sem elfelejteni” – vallja ma is.

1949 elején a család letette a Csehszlovák Köztársaságnak a hűségesküt, miáltal állampolgáraivá váltak, és szabadon mozoghattak az országban. Azonnal hazatértek a semmibe, pontosabban a helyi hivatal által kijelölt szükséglakásba, s új otthonuk felépítéséhez láttak. Erzsébet aszszony később férjhez ment, két fiúgyereknek adott életet. 1980 májusában rokkantnyugdíjas lett – a Morvaországban ledolgozott két esztendőt viszont sem akkor, sem később nem számították be az éveihez.

„Már csak öten vagyunk életben a negyvennyolc deportált közül – mondja mintegy végszó gyanánt –, s a megaláztatást, megpróbáltatásokat, melyeken csak azért mentünk keresztül, mert magyarok vagyunk, sosem fogjuk elfeledni. Nagyon fáj, hogy a politika ma elferdíti a történteket, s egyesek azt hangoztatják, hogy innen nem magyarok, hanem háborús bűnösök voltak kitelepítve. Ha tudnák, hogy innen csupa szegényt, özvegyet és gyerekeket hurcoltak el, talán másképp vélekednének. Nem anyagi, hanem erkölcsi kárpótlást, bocsánatkérést várok. Vagy legalább annyit, hogy a faluban megemlékezzenek arról, mit kellett nekünk elszenvednünk azért, hogy ma is magyarnak vallhassuk magunkat. De úgy látszik, ez nem az a kor…”