Üdvözlet Arahenából – másfél évvel később

Csaknem 40 ezer halálos áldozat Srí Lankán, megközelítőleg 174 ezer Indonéziában – ez 2004. december 26-ának szomorú mérlege, bár a helyi hivatalok máig nem tudták pontosan felmérni sem az eltűntek számát, sem az anyagi kárt. Ennek több oka van – az államapparátus nehézkessége, a nyilvántartások pontatlansága, valamint a nyereségvágy. Ahol ugyanis dollármilliókban mérik a pénzsegélyt, ott a korrupció, a hienizmus is gyorsan felüti a fejét.

Ez a történet azonban nem erről, hanem Arahena újjáépítéséről szól. A Gabriel García Marquez regényes Macondójához hasonlítható halászfaluról, melyet a szökőár egyszerűen felkapott, hogy valamivel odébb, a vadon közepén tegye le ismét. A történet azzal válik még valószerűtlenebbé, hogy mi – akiktől az Indiai-óceán szóban forgó csücske enyhén fogalmazva is félre esik – szintén benne vagyunk.

Ha jön a nagy víz...

A szökőár elvonulását követően a szlovákiai Veszélyeztetett Ember Polgári Társulás (hivatalos elnevezése: Občianske združenie Človek v ohrození) munkatársai az elsők közt érkeztek a pusztítás színhelyére. Pontosabban fogalmazva már azt megelőzően is jelen voltak, hiszen Matúš Beňovič projektmenedzser ekkor már két hónapja egy szoftvercég marketingeseként dolgozott a szigetországban. Mint annyian mások, szinte egyik pillanatról a másikra vált egy humanitárius segélyszervezet főmunkatársává.

„Nagyon nehéz szavakba foglalni, mekkora felfordulást tud véghez vinni az a több millió tonna tengervíz, amely Srí Lanka partvidéki övezetére zúdult – mesélte Pozsonyban, hazatértét követően. – Teljes káosz, fejetlenség uralkodott a térségben, hiszen az infrastruktúra néhány óra alatt teljesen felmondta a szolgálatot. Megbénult a közúti és a vasúti közlekedés, nem működtek a telefonvonalak, s mindezt csak tetőzte, hogy az országot még békeidőben is a teljes szervezetlenség jellemzi. A helyszínre érkező külföldi humanitárius segélyszervezetek munkatársai hiába hoztak gyógyszert, élelmet, pénzt az országba, gyakran napokig képtelenek voltak mozdulni. A segítség zöme végül is az elsődleges szükségletek kielégítésére korlátozódott.”

A fent nevezett polgári társulás – melyet egyébként újságírók hoztak létre a rendszerváltást követően – hosszú távú segítségnyújtásra rendezkedett be. Úgy tervezték, a Szlovákiában befolyt adományokból lakóházakat, közösségi házat építenek Arahena lakosainak – ám ennél többre futotta.

„Elsősorban a megrongálódott iskolák helyreállítására szerettük volna helyezni a hangsúlyt, ám ezekre a katasztrófát követően lecsaptak a nagyobb szervezetek – így az ENSZ gyermekvédelmi alapja, az UNICEF, illetve a Nemzetközi Vöröskereszt. Munka azonban akadt bőven, így hát hozzáláttunk a lakóházak építéséhez. Tudni kell, hogy Srí Lankán a bürokrácia hatalma nagyon kiterjedt, így időbe tellett, míg megszereztük a partvidék egyik magasabb, hegyoldalba kapaszkodó pontján a telket, majd fokozatosan az építési engedélyeket. A tengerparttól alig fél kilométerre található területet őserdő borította, így előbb hozzáférhetővé kellett tennünk a terepet, utat kellett vágni a vadonban, s csak ezután készíthettük el a terveket. Szerencsénkre sikerült egyezségre jutnunk egy helyi születésű, ám az USA-ban élő és dolgozó tervezővel, így el tudtuk kerülni azt, ami a környező építkezéseken gyakorlattá vált – hogy a földgyaluk teljesen letarolják a dzsungelt. Igaz, kétszer annyi fáradsággal, de a mi falunk árnyasabb, szebb, mondhatni természetbarát lett.”

A luxusról és az emberi természetről

A polgári társulás jóvoltából 15 millió korona ráfordítással harmincöt lakóház épült fel alig másfél év leforgása alatt. Ami kivitelezésüket, illetve felszereltségüket illeti, a helyi viszonyokhoz képest már-már luxusról, de legalábbis magasabb standardról beszélhetünk, hiszen a világnak ebben a csücskében nem annyira mindennapos dolog egy falusi házban a kettőnél több lakóhelyiség, a zuhanyzósarok vagy az angolvécé. Arahena lakói most mindezzel rendelkeznek – hatvannégy négyzetméteren, vörös téglából megrakva, takaros kivitelben. Egy vityilló ára mintegy nyolcezer dollárra, azaz körülbelül 240 ezer koronára rúg – a szlovákiai viszonyokhoz képest szinte ingyen van. Egy háztartásban átlagosan négy-öt személy él.

„Nem elég segíteni az embereknek – mondja Beňovič –, meg kell tanítani őket arra is, hogyan gazdálkodjanak az adománnyal. A katasztrófa sújtotta, majd újjáépített övezetben például megesett, hogy egy-egy ügyeskedő kettő, sőt három lakóházat is megkaparintott magának. A segélyszervezetek munkatársainak arra is rá kellett ébredniük, hogy nem vezet jóra, ha hirtelen anyagi javakkal halmozzák el a lakosságot, mert akkor felüti a fejét a feketekereskedelem, a csereberélés, sőt az uzsorázás is. A tengerpart főképp halászatból élő népe hajlamos arra, hogy bőség idején teljesen megfeledkezzen a munkáról, s csak akkor menjen ki a tengerre, ha ínséges idők járnak. Hogy ezeket elkerüljük, mi inkább munkaeszközöket osztottunk szét közöttük, melyekkel kivehették részüket a katasztrófa következményeinek a felszámolásából, illetve a falvak újjáépítéséből. A halászok számára ladikokat építettünk, a szegényebb családokból származó gyerekeket pedig angol nyelvi iskolába küldtük. De szerveztünk kézműves-továbbképzést is a helybeli nők számára, mely során megtanulhatták, miképp lehet a fonott pálmarostból olyan dísz- és használati tárgyakat készíteni, melyeket főképp a turisták vásárolnak szuvenír gyanánt. Mindent egybevetve elmondhatom, hogy másfél éves Srí Lanka-i küldetésünk sikeres volt, az adományozók pénze jó helyre került, s bár ez volt a legnagyobb kihívás, mellyel polgári társulásunk eddig szembesült, úgy érzem, elégedettek lehetünk az új Arahenával, melyet a helyiek, de a nemzetközi sajtó is szívesen illet a Srí Lanka-i szlovák falu elnevezéssel.”

A nép szerint

Álljon itt még egy „vízözön utáni” gondolat, mely nem minden tanulság nélkül való: Beňovič szerint a művelt Nyugat népe (Srí Lankához viszonyítva mi is annak számítunk) sokkal nehezebben viselt volna el egy akkora katasztrófát, amilyen az Indiai-óceánon lejátszódott. A helyiek többsége viszont úgy fogja fel, hogy amit az óceán eddig bőkezűen osztott, egyetlen nap leforgása alatt kamatostól visszavette. Mert az ember gyarló, sosem viszonozza, amit a Természettől elvesz.

Ezt nem „ultrazöld” aktivisták mondják, hanem Srí Lanka egyszerű halásznépe.