Tűz, víz, fém és a hámor

Mecenzéf, ez a Kassa melletti kisváros hámorairól volt híres. Mielőtt még bárki is értelmező szótárat kezdene keresgélni, elárulhatom, ez a német eredetű szó fémtermékeket kovácsoló kisebb ipari berendezést jelent. Egész egyszerű épület ez négy fallal, két kéménnyel. Mellette tó van, melyből a víz egy fatartályba folyik ki, hogy meglendítse a hatalmas kereket. A lezúduló víz ereje által forgatott kerék mozgásba hozza a nehéz kalapácsot. A kalapács mellett egy farúd lóg, ezzel lehet szabályozni a munkavégzéshez szükséges víztömeget. A hámorban nyílt tűzhely is van, vágó- és csiszolóberendezés. Na és a mester meg a segédje.

Tudni lexikonból a kapakovácsolás folyamatát papírízű és érdektelen. Látni egészen más. A tűzben izzik a fém, vigyázz! felkiáltással egy fogóval kikapják a felhevült alapanyagot, és a munkapadra helyezik, miközben az érdeklődők előbb óvatos távolból, aztán egyre közelebb nyomulva nézik a kisebbfajta csodát, a majdnem semmiből valamivé válást. A mester a darab vasat igazgatja a kalapács alá, a segéd meghúzza a farudat, a kalapács mozog, kattogás-pattogás, a fém még vöröslik, néhány pillanat az egész, és kész a szív formájú kovácsolt kapafej. A fölösleges nyúlványokat levágják, az éleket megcsiszolják, ne érj hozzá, izzik még. Majd ha kihűl, kezedbe veheted, meg is vásárolhatod, de a végrendeletedben szentelj neki külön passzust, mert túl fog téged élni ez a szerszám. Téged és utódaidat is.

Újabb felhevített vasdarab, újabb kapa készül, most nézzük meg kívülről, mi is történik. Hatalmas víztömeg zúdul a kerékre, akár a Niagara-vízesés. Óriási a víz ereje, gyerekjáték megforgatni a nehéz, masszív kereket. Bentről csattogás hallatszik, készül az újabb kerti szerszám, a kerék még lendül néhányszor, aztán nem mozdul többet. Mintha köze se lenne a munkafolyamathoz, olyan ártatlanul pihen a ház falánál.

Ma összesen két hámor van Mecenzéfen, azaz a Súgói-völgyben, pedig a környéken 1870-ben 109 ilyen berendezés működött. Gazdáik német és osztrák származásúak voltak, a tatárjáráskor kipusztult lakosságot pótolta velük IV. Béla király. Később eltávolodtak eredeti anyanyelvüktől, létrehoztak egy csak rájuk jellemző nyelvjárást, a mántát, melyet sem a szlovák, sem a magyar, sem a német nem ért igazán, de mindnek ismerős egy kicsit.

Az első hámorok 1371-ben épültek, mindben két mester és két segéd dolgozott, vagyis több száz embernek adott munkát a kovácsmesterségnek ez a formája. Csak a huszadik század válságai és háborúi tették tönkre ezt a jól gyümölcsöző iparágat.

Ha megmozgatjuk egy kicsit a fantáziánkat, még elképzelhetjük, milyen is volt egy reggel a Súgón. Először a legfelső hámor kezdte a munkát, aztán a víz mennyiségéhez igazodva a többi. Nemsokára kalapálástól zengett a környék. A legtovább az alsó hámorok dolgoztak, mert még volt elég vizük a munkához. Gazdagabbak is voltak, mint a feljebb lévő kovácsok, akik kevesebb vízzel gazdálkodhattak a munka során. Mindenesetre egész Európában nem volt ennyi hámor egy helyen, mint éppen a Súgói-völgyben. A kovácsoknak hámorcéhük is volt, mely 1639-ben jött létre. Termékeiket saját maguk árulták, maga Mecenzéf is rendelkezett a vásárrendezés jogával. A hámor apáról fiúra öröklődött. Egy családban mindig az első két fiú járt jól, mivel egy hámorban két tűzhely volt, vagyis voltaképp két munkahely. A harmadik fiú megmaradhatott a népmesék hősének, ám a hámorba csak segédként kerülhetett, vagy más foglalkozás után kellett néznie.

Ma már csendes a Súgó. A hámorban, ahol jártunk, dolgoznak ugyan nyáron, és a termékek is megvehetők, de ez a turistaszédítő mutatvány már csak halvány emlékét őrzi a hajdani hámorok dicsőségének.