Túl nagy a csend idebent

Kollégiumi szobának tűnhet a cella, a kilátástalanság azonban érezhetőĽuboš Pilc felvétele „Ne kanyarodjon se jobbra, se balra, menjen csak egyenesen. Át a hídon, egészen a sorompóig” – igazít útba egy ötvenes, testes asszony Lipótváron. Életemben másodszor járok ebben a kisvárosban. Én naiv, azt hittem, lehetetlen nem megtalálni egy tizenhét hektáron elterülő erődítményt. Tévedtem.

A sorompónál sorakoznak a különböző tévécsatornák autói, hiába, nagy nap ez a mai: talán ötévente van rá példa, hogy újságírókat engednek be a börtönbe.

LIPŠIC KISCICÁI

Persze olyasmi előfordulhat, hogy beengedik, és csak pár év múlva jöhet ki, sőt az is elképzelhető, hogy egyszer beengedik, ki is mehet dolga végeztével, de soha többé nem mehet be. Bonyolult? Az egyik tévécsatorna operatőre bizonyosan érti, miről van szó. „Nyomatékosan kérem önöket, csak ott kapcsolják be a diktafonokat, a kamerákat, ahol erre külön engedélyt adok!” – Milan Gavorník, a börtön igazgatója tart rövid eligazítást az erőd nyugati kapuja előtti pocsolya mellett. Magas, szikár ember, megfontoltan beszél. Minden szaván érezni, hogy bármi történne odabent, tudja, mit kell tennie. Ha például valamelyik operatőr tiltott helyen nyomná le a felvétel gombot, az igazgató habozás nélkül penderítené ki a csapat újságírót. „N. úr az X. tévétől egyszer megpróbált felvételt készíteni ott, ahol világosan megmondtuk neki, hogy nem kapcsolhatja be a kamerát. Valószínűleg nagyon jól az eszébe véste, velünk nem lehet packázni, mert azon nyomban kidobtuk. Ja, mellesleg soha többé nem léphet a börtön területére” – mondja nyomatékosan az igazgató. Még a firkásztársadalom éppen jelen levő bohócainak arcáról is lefagy a mosoly, komor képű újságírók várják az igazságügyi minisztert, akinek ezt a rendkívüli börtönlátogatási lehetőséget köszönhetik. Daniel Lipšic egyelőre sehol, azonban „a kiscicái már itt vannak” – mordul egyet az egyik tagbaszakadt, kopasz őr, miközben szemével a sorompó mellett lebzselő fiatal, bögyös-faros minisztériumi alkalmazottakra mutat.

Várakozás közben átfutom a meghívó mellékletét, benne mindent leírtak – talán az előbb említett kiscicák –, amit az erődről tudnom illene. Ezek szerint 1990-ben a börtönben lázadás tört ki, és a négyszögletű, trapéz alakú várépület porig égett. Csupán 2000. október 23-án kezdték újjáépíteni. Nem volt könnyű dolog, rekonstruálni egy tíz éve elpusztult, háromszáz éves épületet, amely ráadásul még műemlék is. A munkát még idén befejezik, azután már csak meg kell tölteni elítéltekkel a frissen meszelt cellákat. Na, majd azt is meglátom, esetleg hova kerülhetek, ha rossz fiú leszek.

EGYSZERRE EGY KAPU

Végre megérkezett a miniszter. Mi ugyan nem látjuk, de szívesen elhisszük a börtönigazgatónak, aki azt mondja, Lipšic úr már odabent van. Elindulunk a sáros parkolón át a kis vasajtó felé. Útközben elolvasom az igazságtalanul bebörtönzöttek emléktábláját. A menet megtorpan, az igazgató megáll a masszív vasajtó előtt, kihúzza magát. Nem csenget, nem kiált, nem kopog, csak áll, mint a cövek. Öt másodperc múlva, amikor már észrevesszük, hogy a boltív hajlatába pici kamerát falaztak be, már zöld fény gyullad ott, ahol a lakások bejáratainál általában a csengő gombját elhelyezik. Lassan, nesz nélkül nyílik az ajtó. Az első öt ember között lépek be, éppen mögöttem záródik be a nehéz fémszerkezet. Üvegfal, fémdetektor. Amíg a nevemet keresik a listán, körülnézek. Egy alacsony, szűk helyiségben állok, alig pislákol valami fény. Az ügyeletes tiszt alaposan megnézi az arcomat, visszaadja az igazolványomat. Átmegyek a detektoron. Sípol ugyan egyet, de az igazgató int, mehetek. Rácsos ajtó nyílik előttünk, én zárom be. Végigmegyünk egy hosszú folyosón, ismét üvegfal, rácsok, vasajtó. Egy egyenruhás megint elkéri az igazolványomat. Ismét nyílik egy rácsos ajtó. Amikor becsukódik, megint zöld fény villan, aztán kinyílik az előttünk levő vaskapu. Végre a szabad ég alatt találjuk magunkat, egy szögesdróttal elzárt öt-hat négyzetméteres területen. A szögesdrót kerítésen kis rácsos ajtó nyílik, de természetesen csak akkor, amikor mögöttünk a kapu becsukódik. Maradék matematikai logikámmal kikövetkeztetem, hogy a bejáratnál két kapu sohasem lehet egyszerre nyitva.

MEGMONDHATOM, DE NE ĺRJA LE

Tényleg ott áll a miniszter az udvaron. Valószínűleg először járhat itt, mert érdeklődve hallgatja az igazgatót. Én is fülelek, éppen arról van szó, hány őrtorony áll a külső sánc mentén, melyik utcán hova lehet eljutni. Előveszem a jegyzetfüzetemet. A tollam kattanására az egyik őr rám pisszent. Megrezzenek, de szerencsére nincs okom megijedni, az egyenruhás csak azt súgja, az információ a miniszternek szól, én is meghallgathatom, de ne írjak róla. Persze, jut eszembe, biztonsági okokból. Bár nem értem, miért ne írhatnám le például, hogy az előttem meredező kémény 1980-ban épült.

Lassan „átzsilipelik” az újságírókat, elindulunk a sáros udvaron. Balra elhagyott üzem, jobb oldalt romos épületek, kosárlabdapálya. A felújított várat már messziről látni, körülötte cementeszsákok, betonkeverő gép, talicskák árválkodnak. Ám még mielőtt odaérnénk, elhaladunk egy kétemeletes, régebbi épület mellett. Az egyik ablakban fekete hajú, kék inges férfi néz szótlanul kifelé. Elfojtott kiáltást hallunk, mire a többi ablakban is megjelennek a rövidre nyírt, kék inges elítéltek. Nem szólnak, nem intenek, csak állnak szótlanul. Az igazgató figyelemre se méltatja őket, csak annyit mond: még nem szólt, hogy levehetjük a fényképezőgépek, kamerák tokjait.

Bevonulunk a várudvarra, aztán az épületbe. Sötét van, valahonnan rádió szól, a munkások kopácsolnak. Rácsok választják ketté a folyosót. Harminc komor képű újságíró bolyong a börtöncellák között. A miniszter majdnem mindegyikbe belép, körülnéz. Még nincs itt semmi látnivaló, csak a falak. És természetesen a rácsos ablakok. Minden egyes cellában van egy vécé meg egy kis mosdó. Persze nem külön helyiségben, csak úgy, a sarokban. Amikor megkérdezem az igazgatót, hányan laknak majd ebben a cellában, egyből rávágja: nyolcan. Végigfut a hideg a hátamon, nyolc ember egy háromszor hat méteres cellában.

BORĺTÉK ÉS RAGYOGÓ CIPŐ

Amint haladunk emeletről emeletre, egyre több látnivaló akad, néhány magánzárkában már ágyakat is látunk. Ágyakat? Az a vaskeretes fapriccs talán elszégyellné magát, ha ágynak neveznénk. Az egyik emeleten feltűnik, hogy három cellában nem fehér a falfesték, hanem szürke. A börtönigazgató magyarázatából derül ki, hogy ezen a folyosón azok laknak majd, akiket „abszolút” életfogytiglanra ítéltek, tehát soha többé nem kerülhetnek szabadlábra. Ilyen gondolattal nem túl kellemes élni, ezért az említett három cellát a „dühöngők” számára alakították ki. Nincs benne semmi, amit tönkre lehetne tenni. A vécé nem angol, hanem guggolós megoldású, csupán egy falba süllyesztett gombbal lehet lehúzni. Ja, a falfesték nem is festék, hanem tömör beton.

Az egyik fordulónál közös zuhanyozókat látok. Három zuhanyrózsa, köztük körülbelül derékig érő válaszfalak. Magánéletről szó sem lehet a börtönben.

Egyre komorabban járkálunk a sötét épületben. A miniszter belép az egyik cellába, öt másodpercig keresztbe font karral, szótlanul néz kifelé a rácsos ablakon át. A rácsos ajtó közben becsukódik mögötte. Nem baj, maga nyitja ki, miközben hunyorog a vakuk és a kamerák reflektorainak a fényében. Hiszen ez címlapfotó: a miniszter jön kifelé a cellából.

A hangulat egy kissé felenged, majd ismét megromlik, amikor újra egy olyan folyosóra érünk, ahol a legszigorúbb büntetésüket töltő elítélteket helyezik el. Magánzárkákba lépek. Viszonylag tágasak. Két cellának van egy közös mosdója és vécéje a kis előtérben, ahol a rabok majd dolgozhatnak is.

„Ezelőtt tíz évvel azért panaszkodtak a rabok, mert dolgoztattuk őket. Most már egyenesen követelik, hogy valamit csinálhassanak” – magyarázza az igazgató. Amikor megkérdezem, milyen munkáról is van szó, Gavorník elgondolkozik, aztán kiböki: lehet, hogy azt a borítékot, amelyet majd fél év múlva kezembe fogok, itt készítették. Vagy ha meglátok egy szép cipőt a boltban, lehet, hogy valamelyik többszörös gyilkos fényesítette ragyogóra. „Nincs túl nagy választék” – biccent az igazgató, majd a miniszter után siet, aki már a masszív vasoszlopon álló őrtoronyhoz vezető lépcsőkön egyensúlyoz. Én is utána megyek. A fülke viszonylag tágas, de mégis kellemetlen érzésem támad, rájövök ugyanis, hogy minden lépésemnél meginog.

„LOPTAM ÉS RABOLTAM”

Az igazgató visszaparancsolja a fényképezőgépeket és a kamerákat a táskákba, tokokba, ismét megemlíti a pórul járt újságíró esetét. Sőt a mobiltelefonokat is kikapcsoltatja – „nem elég némaüzemre állítani” –, azután leszögezi, mindenki vigyázzon a saját felszerelésére, ha valami eltűnik, azonnal szóljunk, mert nem igazán örülne, ha valamelyik elítélt mobilt szerezne. Hogy kerülünk mi kapcsolatba az elítéltekkel? Egyszerű: az igazgató beleegyezett, hogy bemehetünk a 2. szintű fegyházba, annak is az A kategóriájú részébe, ahol azokat a rabokat tartják, akik elég nagy bűnt követtek el ahhoz, hogy ne az 1. szintre kerüljenek, ám van még esélyük, hogy gond nélkül vissza tudnak illeszkedni a normális életbe.

Rácsos ajtó, lépcső, ismét rácsos ajtó. Aztán hosszú folyosó. Kétoldalt vasajtók. Lenyomom az egyik súlyos fémkilincset, enged. Odabent nincs senki, munkaidő van. Két ablakon süt be barátságosan a nap, ha lenne függöny, azt hinném, valami ócska kollégiumi szobába kerültem. Ebben a cellában tíz ember lakik, öt emeletes ágyat számolok össze. Minden ágy mellett jókora vasszekrény, lelakatolva. A falakon polcok, rajtuk könyvek. Legnagyobb megdöbbenésemre a gyűrött borítójú ponyvaregények mellett főiskolai jegyzeteket is látok, informatika alapfokon és tudományos matematika, valamint angol nyelvkönyvek. Az egyik sarokban vécé. Mellette két mosdó, fölöttük tükör, rajta tíz darab különböző kávéscsésze, kanállal. Egy szögön tejeszacskó, tele mosóporral. Az ajtó mellett naptár, néhány autós poszter. Az egészben az zavar, hogy a viszonylag barátságos berendezés ellenére is a levegőben érezhető a kilátástalanság.

A folyosón az egyik rádiós kolléga mikrofont tart a szája elé, nehéz lenne mindazt jegyzettömbbe írni, amit a faliújságon olvas. „Napirend: 5.00 – ébresztő, 5.15-ig mosakodás, 5.45-ig reggeli, 6.00 – első műszak, ebéd után ismét munka, délután szórakozási lehetőség: olvasás, televízió, rádió a közös helyiségben. Este tízkor takarodó” – áll egy papírlapon. Bemegyek a közös helyiségbe, úgy látszik, itt az ebédlő is, a falba vágott rés mellett ütött-kopott fémtálcák sorakoznak, látom, a fal túlsó oldalán tagbaszakadt szakács kémlel ki, gyanúsan méreget. Gyorsan elkotródom a könyvtárba. Könyvből szegényes a választék, képes magazinokból viszont eléggé bő, átfutom például a diabetikusok havilapját és a szivarozók negyedéves kiadványát is.

A folyosón nagy a csoportosulás az egyik ajtónál. Odabent az egyik cellában van néhány rab. Az igazgató nem szól, csak a kezével int az őröknek. Bemehetünk, minden újságíróra jut egy őr, jár a szemük jobbra-balra. Az ágyak mellett előírásszerűen vigyázzban állnak az elítéltek. Kék ing, szürke szövetnadrág. Az egyik hírügynökség munkatársa fojtott hangon kérdezget, a megszólított szőkésbarna hajú, középtermetű rab szintén fojtott hangon válaszol, látszik rajta, még nem volt előtte ennyi diktafon. „Szeretnénk legalább valami magnót, vagy cd-lejátszót. Túl nagy a csend idebent” – mondja. A testőrök minden szavát lesik, elég valami bizalmas, nem újságírónak való információ, azonnal közbelépnek. „Lopás és rablás bűntette miatt ítéltek el. Nem tudom, megváltoztatja-e az ember életét a börtön, de mindenképpen mély nyomot hagy rajta” – mondja tagoltan a férfi. Az arcok még jobban megnyúlnak, tekintetem a föld felé csúszik, ám megáll a mellettem álló operatőr kameráján. A kolléga ujja ugyanis mozog, óvatosan matat a gombokon. A következő pillanatban robban a körülöttünk terpeszkedő jeges hangulat, az egyik őr a zakója alá nyúl, mindenki zavartan topog ide-oda. Ketten fogják közre az operatőrt, a fickó szinte eltörpül köztük, kollegája siet a segítségére, azt próbálja megmagyarázni, hogy csak a hangot vette fel. Egy harmadik őr is odasiet. Kupaktanács következik, elharapott mondatok röpködnek. Rendben van, a kamera lencséjén rajta van a porvédő, nem vehetett fel semmit. A hátamon csendesen patakzik a veríték.

RABKENYÉR ÉS SZEMÉT

A börtön civil alkalmazottai végül a moziteremben vendégelnek meg minket, börtönkenyérrel és jó zaccos kávéval. Senkinek sincs kedve beszélgetni. A látogatás véget ért, ismét következik az unalmas zsilipelés. A menet elindul kifelé, az elsők között a miniszter halad. Valahonnan egy „Hajzel!” kiáltást hallani.