Történet hajdani füttyös gyümölcsösökről

A jó dinnyeszakértő ránézésre meg tudja állapítani, melyik az érett gyümölcs Somogyi Tibor felvétele Bármelyik oldaláról szemlélem is ezt az alig pár ezer négyzetkilométeres földdarabot, melyet hazául kaptunk, a Radnóti-versben megidézett erdőből, füttyös gyümölcsösből és szőlősből az utóbbi években egyre kevesebbet találok. Tekintsenek bár kákán is csomót keresőnek, még a peremvárosokban egyre-másra felvirágzó ipari és technológiai parkok látványa sem tudja feledtetni velem a tarra vágott erdők, elgazosodott gyümölcsösök, sorsukra hagyott szőlőültetvények látványát. Nagyapáink még hittek a földben és annak gyümölcsében; az unokák inkább a bonitásértékben és a hektáronkénti támogatásban hisznek.

Az alábbi két történet a szó legszorosabb értelmében az utcán levert; azzal adom közre, hogy – Rideg Sándort idézve – ha már igazság, legyen szeplőtlen!

Barackszüret Szőgyénben

Már a késői középkorban is tudta az egész művelt Európa, hogy az ízletes gyümölcs a Kárpát-medencében terem. Különösképp érvényes volt ez a barack esetében, s hogy manapság az őstermelőnek csaknem a nyakán marad az egész termés, arról igazán nem ő tehet. Hanem azok a misztikus, ki tudja, honnan irányított erők, melyek a gyümölcs- és zöldségpiacot rángatják. ĺgy eshetett meg, hogy például a szőgyéni szövetkezet (de bármelyik, délnyugat-szlovákiait említhetném) olyan helyzetbe került, hogy...

„...a korábbi kiterjedt gyümölcstermő területek nagysága a töredékére zsugorodott – tudom meg Nothart Judittól, a szövetkezet gyümölcstermesztő részlegének csoportvezetőjétől. – Korábban almát is termesztettünk, mintegy 40-50 hektáron, ám ma már csak ennek a tizede van meg. Egyszerűen azért, mert a nyári alma még a szeszfőzdéknek sem kellett. Idén már nem is permeteztünk, hiszen a tavalyi permet árának a tizede sem térült meg az értékesítést követően. Hasonló a helyzet a meggyel is; az ötvenről tizennégy hektárra csökkent terület termése legfeljebb bornak vagy gyümölcslének kell, de abból meg nem igazán lehet haszonra szert tenni. Viszonylag jó állapotban maradt meg a barackos mintegy 21 hektáron, ám korábban ez is 35 hektárt tett ki. A régi fákat évről évre likvidáljuk, ám újakat nem telepítünk, s a tényleges termőterület nagysága lehet, hogy csak tizenöt hektár körül mozog.”

Nem tudom ugyan, mennyi a barack világpiaci ára, s mennyire kavart be a libanoni válság, de a szőgyéni szövetkezetben a fehér húsú barack kilóját 10 koronáért vesztegetik, jelentős árengedményt adva a két- és háromnapos árura (ezek kilója 8, sőt 5 koronáért is kapható). A sárga húsú, értékesebb fajtánál próbálnak majd 22 koronás árból kiindulni, de az is lehet, hogy ez az összeg 20 koronára „szelídül”.

A szövetkezetnek van egy majdnem harminchektáros szilvása is, amely valamelyest menti a helyzetet, hiszen az innen begyűjtött termést egy nagykereskedő vásárolja fel. A tavalyi évet kivéve eddig viszonylag jó áron sikerült értékesíteniük a 220-230 hektáron megtermelt szőlőt is, érthető tehát, hogy az államtól kapott dotáció is erre a területre összpontosul. S hogy mi van a 2004 májusától számunkra is tárva-nyitva álló európai uniós piaccal?

„Mióta tagjai vagyunk az uniónak – zárja le a történetet Nothartné –, sokkal nehezebb eladnunk az árut. Nem csupán a konkurencia miatt, hanem azért is, mivel egyre kevesebb a viszonteladó. Nemrég hívtam azokat a forgalmazókat, piacosokat, akik rendszeresen nálunk vásároltak, de jó részük visszaadta az iparengedélyét, mondván, hogy már nem éri meg ezzel foglalkozniuk. Aztán elmentek a Suzukiba vagy más nagyüzembe dolgozni.”

Elsődleges cél: a minőség

Egy másik szemszögből villantja meg szinte ugyanazt a témát Pápai Imre dunatőkési őstermelő, akitől alig egy óra leforgása alatt legalább három sarkalatos igazságot tudok meg. Az első, hogy aki tejet akar inni, ne azt nézze, hol csurog, hanem hogy miképp kell tehenet tartani. A másik, hogy a dotációt lesve bizony nagyon könnyen el lehet felejteni, hogyan kell termelni. A harmadik pedig, hogy a jó gazda minimum öt év távlatában gondolkodik.

„1979-ben kerültem első ízben dinnyeföld közelébe, azóta minden évben dinnyét termesztek – tudom meg Pápai úrtól, aki (elsősorban hozzáértésének köszönhetően) méltán tarthat igényt a dinnyekirály címre. – A katonaság alatt, Břeclavban is ez volt a tisztem. A termesztés jelenleg nyolc hektáron folyik, ám a korábbi években ennél nagyobb területeket műveltünk. Ennek az az oka, hogy az árvíz tavasszal elborította a dinnyeföld egy részét, így azt nem tudtuk megművelni. Később viszont beköszöntött a jó idő, és igazán nem lehet okom panaszra, mert még soha nem volt a dinnyének ilyen jó a felvásárlási ára, mint idén. A sárgadinnye egy része Magyarországra kerül, egy nagy üzletlánc pultjaira, míg a másik részét itthon, saját forgalmazóhelyeinken értékesítjük. De ezzel már a gyermekeim foglalkoznak.” Ezen a ponton tudom meg azt is, a hazai őstermelők többsége miért óvakodik annyira a biztos bevételt jelentő nemzetközi üzletláncoktól.

„Speciális igényeik vannak – lebbenti fel a fátylat a titokról Pápai úr –, mi a beszállítóikkal üzletelünk. Nem könnyű megfelelni a követelményeiknek, kiváltképp, ha az ember csak egy rövidnek nevezhető időszakban dolgozik velük. Az egyik évben például még műanyag boxokban kellett leszállítanunk az árut, be is vásároltam hát belőle néhány százezer korona értékben. Eljött a következő dinnyeszezon, és akkor már csakis egyhasználatú csomagolásban vették át a dinynyét, mondván, hogy a másféle konténereknek drága a visszaszállítása. Nyíregyházáról, az ország másik végéből tudtuk csak beszerezni a megfelelő boxokat, de megoldottuk. Ebből is kitűnik tehát, hogy a mi szempontunkból az a jó, ha az erre szakosodott kereskedők kereskednek, mi meg addig termeljük a minőségi árut.”

A minőség kapcsán kívánkozik ide a nevezett őstermelőnek az a véleménye is, mely úgy vélem, szintén megszívlelendő: nevezetesen, hogy az Európai Unió piaca azért bevehetetlen sok növénytermesztő számára, mert még mindig nincsenek felkészülve arra, hogy a minőséget és a mennyiséget egyszerre tudják biztosítani. Vagy kevés, de kiváló terméket állítanak elő, vagy a mennyiségre hajtanak, ami viszont silányabb minőséget eredményez.

„Mi mindig is igényesek voltunk – mondja Pápai úr –, így az EU normái bennünket nem leptek meg. Megtanultuk, hogy a selejtet nem lehet eladni, ezért csakis jót állítunk elő. Kimondottan ráálltunk a legkorábbi termelésre, ennek a legmagasabb az ára, fátyolfóliás takarással hajtatjuk a dinnyét. Mivel kicsi a termőterületünk, a lehető legintenzívebben termelünk. A legkényesebb mozzanat az ültetés, illetve az azt követő időszak. Lehet akármilyen erős, kemény a palánta, ha ültetés után jön egy párnapos eső, mint idén, azt nem viseli el. Mert ha 12 fok alá esik a talaj hőmérséklete, a hajszálgyökér elhal, és megszakad a tápanyagfelvétel. Ez történt idén, és ez történt meg úgy hat-nyolc éve is. Ilyen periódusokban ez még nem fekteti két vállra a termelőt. Édesapám méhész volt, s bizony megesett, hogy a kollégái a gyengébb mézhozamú éveket követően átpártoltak a fokhagymatermesztőkhöz vagy másokhoz. Apám viszont kitartott a méhek mellett, mondván: ha öt év átlagában hasznot tud termelni, ő nem vált. Ehhez tartom magam én is.”

Meg még néhány alapelvhez; egyebek közt ahhoz, hogy (egyszeri kellemetlen tapasztalatból kiindulva) soha többé nem támaszkodik az államra és az általa osztott támogatásra, hanem inkább a koraiság és a hektárhozam növelésével próbál előnyre szert tenni. Ez, mint tapasztalta, általában többet ér minden támogatásnál.