Történet a fiúkról, a bányáról meg a munkáról

LŐRINCZ ADRIÁN

Idestova négy éve annak, hogy a Sajó mentén húzódó, elátkozott bányavidéken jártam, ahol több mint hét évszázadon át fejtették az ércet a Rozsnyó környékére telepített német, illetve hazai bányászok a Máriássy, Bebek és Andrássy családok, valamint a haza nagyobb dicsőségére és gyarapodására.

A csehszlovák föderatív kormány az 1990-es évek elején döntötte el, hogy leépíti az ágazatot. Az ezredfordulót egyetlen vasércbánya élte meg – az alsósajói (Nižná Slaná). A bányászat hőskorában az üzem közel kétezer embert foglalkoztatott. Az érc, egészen pontosan a sziderit kitermelésén kívül annak elsődleges feldolgozásával is foglalkozott; az őrlést, majd pörkölést követően az üzemet vaspelletnek nevezett végtermék hagyta el, mely 40-45 százalékos vas-, illetve közel 5 százalékos mangántartalmának köszönhetően az acélgyártás során kiváló nyersanyagnak bizonyult. Legnagyobb felvevője természetesen a Kelet-szlovákiai Vasmű volt, melynek acéltermékeit állítólag az igényességükről ismert svédek is vitték, hogy újból beolvasztva és feldolgozva „kinyerjék” belőle a híres svéd acélt. A KGST később úgy találta, jobb lesz a csehszlovák iparnak, ha nyit az ukrán érc felé – a hazai termelés így fokozatosan háttérbe szorult.

Kis csődtörténet

Több mint érdekes annak a háttere, miképpen lehet egy évente ćsaknem egymillió tonna, jó minőségű ércet kitermelő bányaüzemet csődbe vinni.

A rendszerváltás után az alsósajói üzemre elsőként az iglói székhelyű Želba Rt. tette rá a kezét. A bányaüzem hamarosan csődeljárás alá került, majd új tulajdonosa lett, aki technológiafejlesztést, hosszú távú munkát ígért. Az ukrán érdekeltségű, amúgy Cipruson jegyzett társaságot képviselő Vjacseszlav Szemjonov 2005-ben lapunknak még azt nyilatkozta: „Azért jöttünk 2003 augusztusában a szlovákiai piacra, mert ígéretesnek tartottuk a bányaüzemben rejlő lehetőségeket. Tudtuk persze, hogy az utóbbi években a bányászat hanyatlásnak indult, de az Európai Unió piaca nagy lehetőségeket rejt. A tervek szerint rövidesen megnyitjuk a tizenharmadik kitermelési szintet, ami azt jelenti, hogy a jelenlegi hatszáz alkalmazottunk mellé további százötvenet fogunk felvenni, s húsz éven keresztül fogjuk folytatni a kitermelést és a feldolgozást.”

A tizenhármasról kiderült, hogy tényleg szerencsétlen szám; a szint ugyanis nem nyílt meg, s létszámbővítés helyett alig negyedéve mintegy hatszáz ember került utcára a Sajó völgyének Rozsnyótól északnyugatra fekvő falvaiban – Gömörpolomán (Gemerská Poloma), Alsósajón (Nižná Slaná), Gócson (Gočovo), Oláhpatakon (Vlachovo), valamint Dobsinán (Dobšiná); ott, ahol más munkalehetőség igazán nincs is.

A Szlovák Gázművek felé felhalmozott több mint 6,638 millió eurós (akkortájt 200 millió szlovák koronát tett ki) adósság arra kényszerítette a gázszolgáltatót, hogy leállítsa a szállítást. A Fico-kabinet által felajánlott 6,074 millió eurós gyorssegély sem mentette meg a helyzetet – igaz, ennek nem az elmaradás törlesztését, hanem a technológia fejlesztését kellett volna szolgálnia. A lehetőség, hogy a termelés növelésével folyamatosan törlesszék az adósságot, kútba esett.

A fiúkkal mi lesz?

A fent leírtakból talán kitűnik, hogy bánya és munka tekintetében a Sajó-völgye többé nem perspektivikus. De mi lett vajon a fiúkkal?

Az alsósajói Dušan Vandrášik geológus, akinek számításai szerint harminchárom éve „ment rá” a bányára, átképezte magát – mégpedig muzeológussá.

„1975-től dolgoztam ebben az üzemben, s legalulról kezdtem – mondja az ötvenes évei derekán járó férfi. – A selmecbányai bányásztechnikum elvégzése után előbb karbantartó voltam, majd fejtettem, mígnem bizonyos gyakorlat megszerzése után bányatechnikusként dolgoztam egészen 1992-ig. További két évig műszakvezető-helyettes, majd 1994-től 2008-ig geológus voltam az alsósajói lelőhelyen.”

Merengve néz az üzem bezárt kapui mögé, arrafelé, ahol még ma is megrakva pihen az egymilliomodik tonna ércet felszínre szállító csille.

„Harminchárom évet és százharminchat napot húztam le a felmondási iratok alapján Alsósajón. Az elbocsátás után természetesen nem találtam munkát, hiszen ki vesz ma már fel egy nyugdíjazás előtt álló bányászt?” – meséli Vandrášik, aki azt is elárulja, hogy a bányában töltött évek alatt az expozíciót is kitöltötte, mégpedig 99,9 százalékra – ez azt jelenti, hogy a föld alatt annyi gamma-sugárzást kapott s annyi port nyelt, hogy még talán egy évig dolgozhatna. Az egykori bányász jelenleg munkanélküli, s a jövőben már csak a hobbijának, a gyűjteményének fogja szentelni az idejét. „Évtizedekig halmoztam fel a bányászat dicső múltjáról tanúskodó tárgyi emlékeket, gyűjtögettem az ásványokat – ezeket szeretném méltó módon a nagyközönség elé tárni. Amennyit keresek vele, annyival fogom beérni; de a többiekkel mi lesz?!” – teszi fel a költői kérdést Vandrášik.

A mintegy hatszáz ember most abban bízik, hogy legalább a Garancia Alapból némi támogatáshoz juthatnak. Az alap tőkéjét az üzem által folyamatosan fizetett, végszükség esetére felhalmozott járulék képezi. Most betöltheti küldetését.

Bányászok, életművészek kerestetnek

A kitermelt érc mennyisége Alsósajón mindig is az alkalmazottak számától, illetve a cég gazdasági helyzetétől függően változott. A rekordot 2001-ben állították fel, amikor egy év leforgása alatt 1 010 365 tonna nyers szideritet hoztak fel a föld méhéből, az átlagos éves kitermelés viszont 650-900 ezer tonna között mozgott.

„Mindmáig jelentős, kiaknázatlan tartalékok rejlenek a földben – folytatja Vandrášik. – A bársonyos forradalmat követően az állam lemondott a kitermelésben való részvételről, s ez lehetett az egyik oka annak, hogy a Siderit oda jutott, ahová. Nehéz megmondani, hogy az üzem bezárása a vasércbányászat végét jelenti-e Szlovákiában, vagy sem. Csak találgatni lehet, hogy akad-e majd vállalkozó, aki ismét nekilát a föld mélyében rejlő tartalékok kiaknázásának. Számolni kell azzal is, hogy ezek a tartalékok végesek…”

A térség geológiai feltárása szerint mintegy 60 millió tonnára becsülhető a készletek nagysága, ennek kitermelése további tíz-tizenkét évre adna munkát a bányászoknak. A dolgok ilyetén állása mellett viszont arra kényszerülnek, hogy „idegenben” próbáljanak szerencsét – például a tágabb környék mész- és zsírkőfejtőiben, alagútépítő társaságoknál, valamint a Felső-Nyitra-menti Szénbányáknál (Hornonirianske bane). Ami ez utóbbit illeti, szinte azonnal felajánlotta a segítségét – de aki csak kicsit is jártas a témában, tudja, hogy a szénbányászat teljesen más „műfaj”, mint az ércfejtés. Többen elutaztak Privigye vidékére, szétnéztek, s köszönték szépen a lehetőséget.

Álljon itt Vandrášik úr ide vonatkozó megállapítása: aki itt, ebben a több mint húsz százalékos munkanélküliséggel küzdő térségben viszonylag biztos, hosszú távú munkát talál, az már életművész…

Keserű kenyér

Bár a Sajó felső folyása mentén most visszasírják az „átkost” (a szocializmust – a szerző megj.), Radovan Ďurana elemző, az INESS – Gazdasági és Szociális Tanulmányok Intézetének munkatársa szerint az ágazat bukása előrelátható volt.

„A bányaüzem bezárásának az az oka, hogy a termelés és feldolgozás nem volt kifizetődő – mondja. – A szlovák bányaipari termékek nem versenyképesek a külföldről, főképp Ukrajnából és Oroszországból behozott nyersanyagokkal szemben. A Siderit története ugyanakkor arról is szól, hogy a tulajdonos nem volt hajlandó elegendő tőkét fordítani az üzem fejlesztésére, az államtól várta el, hogy ebben kisegítse. Ha egy vállalkozó, aki tökéletesen ismeri a cégében rejlő lehetőségeket, nem fejleszt, az arról tanúskodik, hogy a befektetés sosem fog igazán megtérülni.”

Szlovákiai viszonylatban természetesen nem elhanyagolandó, ha hatszáz ember munka nélkül marad – a világ nagyobb, több ezer bányászt foglalkoztató bányaüzemeiben viszont ez igazán fel sem tűnne.

„Ha a Sajó-völgyi szideritkészletek oly számottevőek lennének – fejti ki Ďurana úr –, már rég itt kilincselnének a globális bányatrösztök képviselői. De nem teszik; így az érc megmarad tartaléknak, melyet kitermelhetünk, ha a vasérc világpiaci ára ismét emelkedni fog. Ne sirassuk tehát még el a szlovákiai vasércbányászatot…”

A munka nélkül maradt bányászok a Sajó mentén merőben más véleményen vannak – az oláhpataki Jozef Varga bányatechnikus két évtized tapasztalataival a vállán így sommázza a történteket:

„Ha azt akarod, hogy egy tehén tejet adjon, olykor takarmányt kell elé vetned – de Alsósajón mindenki csak fejni akart…”

A kérdésre, hogy mit tegyen a bányász, ha váratlan vész rohanja meg, mint a bányászhimnuszban emlegetett bérctetőt a fergeteg, furcsa módon Hofi Géza adta meg a választ, javasolva, hogy képezzék át őket szövőnőkké. A gond mindössze az, hogy a Sajó mentén azokra sincs igazán szükség.