Törökországban milliomosnak lenni természetes

Nem tudom, a meglepetéstől, vagy az izgalomtól, de a pilóta mögötti ülésről szinte semmit sem láttam. Pontosabban: szemközt az ablakot eltakaró műszerfal zavarta a kilátást, s bevallom, eszembe sem jutott, hogy elfordítsam a fejem, s kinézzek. A fülhallgató segítségével részese lettem a beszélgetésnek, de az utasítások nem mondtak sokat: az éterben rengeteg szám röpködött. Amikor viszont a kézi vezérlésből áttértünk az automatára, a kapitány elmondta, mit látnék, ha az ég alattunk nem lenne felhős. A szlovák–magyar, majd a román–bolgár határt, amely állítólag – s miért ne hinném el – alig különbözik a bolgár–töröktől. A több mint kétórás út utolsó félórájában ugyancsak élvezhettem a vendégszeretetét, együtt csodáltuk az Égei-tenger körvonalait. Szinte észrevétlenül landoltunk, s nekem csalódottan kellet tudomásul vennem, hogy az utastérben felcsattanó taps soha nem jut az illetékesek fülébe. Szépségtapasz csupán, hogy az utaskísérők beszámolnak az elégedettség, vagy netán a megkönnyebbülés jeléről.

250 EZREN A HATEZRES VÁROSBAN

A parányi törökországi reptéren öt gépet számolunk meg, hárommal többet, mint a nagy pozsonyin. A vízumkötelesség miatt illemtudóan sorba állunk, 10 dollár befizetése ellenében megkapjuk a belépési pecsétet. Az épületből kilépve arcul csap a hőség. Légkondicionált buszokba szállunk, s kezdetét veszi a több mint kétórás út a nyaralás színhelyére, Marmarisba illetve Icmelerbe. Orromat az ablakra nyomom, a tájat figyelem. Falvakon haladunk át, a látottak nem nyűgöznek le, a házak inkább kisebbek mint tágasak, szép számban akadnak kopott viskók is. Ami meglepő: a tetőkre napkollektorokat szereltek a lakók, minek fizetni a meleg vízért, ha kéznél van a nap áldott ereje. Elhaladunk a szinte egyforma mecsetek mellett, a minaretek hangszóróiból a müezzin éneke üti meg fülünket, s már előre örülök annak, hogy tíz napon keresztül, mint valaha Isztambulban, erre ébredek majd. Persze nem így van, a hatezer lakosú Icmelerben nyaraló 250 ezer turista kizárólag diszkó, illetve török tánczene hangjai mellett hajtja álomra fejét valamikor hajnalban, mert hát nem alvás miatt utazik az ember ilyen messzire. Délben érkezünk a szállodába, annak medencéjében gyerekek rajcsúroznak. De ez mintha nem zavarná sem a nyugágyon pihenőket, sem szüleiket. Mint később megtudom azért, mert a svéd és a norvég vendégek ereiben a megérkezés pillanatától több az alkohol mint vér. A törökök nemzeti itala a raki (a görög ouzóhoz – ánizspálinka – hasonlítható) és a helyi sör, amely bár csak 5 százalékos, a 35–40 fokos melegben megteszi hatását. De ez az északiaknak nem okoz gondot, a tenger mellett, a napernyők árnyékában reggeltől estig ivással múlatják az időt, a szállodához tartozó strandszakasz felelősének nagy örömére. Az ő feladata ugyanis nemcsak az a dolga, hogy beszedje a nyugágyak bérleti díját – fejenként 2 millió török lírát –, felügyelje a tisztaságot, hanem az is, hogy a közeli presszóból ételt, italt hozasson a szomjas/éhes nyaraló számára. Természetesen némi borravaló ellenében. Ali fáradhatatlanul csalogatta „magához” a nyaralókat, a nőknek kezet csókolt, a férfiakat megölelte annak reményében, hogy másnap is nála tanyáznak le. Megfigyeltem, azok álltak közel a szívéhez, akik reggel kibérelték a napernyőt, a nyugágyat, de délelőtt 11-kor, ahogy az orvosok ajánlják, felszedték cókmókjukat és elvonultak a szálloda légkondicionált szobáiba. Mit tett Ali baba? Újra kiadta a fekhelyeket, fejenként 2 millióért. De ezt tették a partszakaszon dolgozó Musztafák, Oszmanok is, igaz, este hatkor talán csak a „mi” Alink volt képes újra kiadni a nyugágyakat, persze, teljes összegért.

MILLIOMOSNAK LENNI JÓ

Törökországban kénytelen voltam figyelni arra, milyen bankóval fizetek. Vagyis arra, hány nulla van az egyes után. Mert könnyű volt öszszekeverni az 1 millió lírás papírpénzt a 10 millióssal. Amikor beváltottuk a száz eurót és kaptunk érte 157 millió török lírát, valódi milliomosoknak gondoltuk magunkat. De csak míg be nem tértünk a boltba vagy a presszóba. Hiszen egy üveg ivóvíz egy millióba került, a dobozos sör és az üdítő másfél millióba, emellett még Ali is naponta megkapta a maga 4 millióját. A délelőtti kávézást nem úsztuk meg 3,5 millió alatt, legnagyobb döbbenetemre a hosszú partszakasz egyetlen restijében kínáltak csak presszókávét. A tulajdonos, Musztafa Levent Erdem úr már másnap a „megszokott” helyünkre ültetett, s amikor elromlott a kávéfőző masina, eredeti turkkahvesire akart rábeszélni, sikertelenül. A nescafét, a capuccinót (1,250 millió), a nemzeti italukat és a teát is visszautasítottam, csapolt sörrel (2 millió) vigasztalódtam. Három nap után pótolhattam csak koffeinéhségemet, mert hát a nagy melegben a szerelők is inkább fürödtek, mint javítottak. Ám a tulaj naponta Allahra és Mohamedre, a prófétára esküdözött, hogy másnap biztosan működni fog a masina. Mellesleg a törökök szívesen esküdöznek és ígérnek fűt-fát bárhol és bármikor.

MI SZEM–SZÁJNAK INGERE

A török konyha remek. És egészséges, hiszen számos étel alapanyaga a zöldség, a húshoz is rengeteget kínálnak belőle. A leghíresebb étel a kebab (a görögöknél gyrosnak nevezik), manapság egyre inkább nem birkahúsból, hanem pulykából vagy csirkemellből készítik, arab kenyérben, vagy zsemlében kínálják, hagyományosan tarka zöldségkeverékkel. A másik nemzeti eledel a köfte – roston sült pogácsák –, érdekesen fűszerezett (bors, fokhagyma, rozmaring, fahéj?) darált húsból készül, mandulás rizskörítéssel kínálják. A süteményválaszték is óriási. Tévedés azt gondolni, hogy minden túl édes, mert a hagyományos mézzel, karamellel készített sütik mellett sok gyümölcsöset kínálnak.

ALKUDNI, ALKUDNI, ALKUDNI

Mit tehet az ember, amikor este nem bír ellenállni a csábító falatoknak és degeszre tömi magát, ám nem akar elhízni? Sétára indul. És mert az egész kisváros egy nagy bazár, járkálás közben meg-megáll és nézelődik. Hát ez az, amit nem szabad. Mert amint úgy tűnik, hogy valami leköti a vendég figyelmét, az árus lecsap áldozatára. És kezdődik a nagy nemzeti játék: a portéka dicsérete és kínálása. Amikor a szerencsétlen turista már-már megpuhul, s szabadulni akarván beadja derekát és beletörődik abba, hogy megveszi a szükségtelen árucikket, következik a játék második felvonása, az alkudozás. Tudni kell, hogy az indulási ár a vételár háromszorosa. Tehát alkudozni kell. Akkor is, ha netán tetszik a holmi, s vásárlási szándékunk komoly. Finoman ugyan, de fitymálni is lehet a portékát, megengedett a távozás megjátszása. Számolni kell viszont azzal, hogy a bazárban vásárolt cucc minősége nem elsőrendű, hiába díszeleg rajta a márkás címke, hiába „eredeti” a csomagolás. (A sértetlen csomagolásra fázott rá évekkel ezelőtt egy kolléganőm, aki Rodostó szemlélése közben egy utcai árustól „márkás” parfümöt vásárolt. Meglepődve tapasztalta, hogy kissé más az illata, de a színe is, mint annak, amit idehaza használt.) Aranyat kizárólag boltban ajánlatos vásárolni, az aranyművesek cégének tagjai látható helyre függesztik ki a mesterséget igazoló oklevelet. Alkudni itt is érdemes. Ne okozzon meglepetést, ha a boltokban oroszul szólítják meg a szlovákul beszélő turistát. Igaz, a magyarul beszélőt is. Állítólag kedvezőbb árfekvést ajánlanak mint a németeknek, az angoloknak, vagy az északiaknak. Érdemes elidőzni a szőnyegárusoknál akkor is, ha ostromukat hárítani kell. Valaha a nomádok szőtték az első szőnyegeket, s már akkor is tilos volt cipőben rájuk taposni. Azt mondják, a legjobb szőnyegkötők a 11-12 éves gyerekek, mert jó a látásuk és aprók a ujjaik. Nekem az egyik albán szőnyegárus remek áron, 450 euróért kívánta eladni az éppen megkötöttet, s amikor a férjem elővigyázatlanul úgy tett, mintha gondolkodna, nyomban beráncigált a boltba, szinte lenyomott a karosszékbe és elém tett egy kis pohár teát. Két órán át bizonygatta, hogy soha jobb vásárt nem csinálunk, majd amikor látta, felesleges az erőfeszítés, dühösen, Allahot is emlegetve, utunkra eresztett. (Távozóban megsimogatta a fenekemet, – a szemérmetlen – amin a férjem jót derült, mondván, ha csak ennyi kell a boldogságához...) Mellesleg, a török férfiak általában körüludvarolják a nőket. Nem csak Ali tüsténkedett, leste óhajunkat, amikor kellett, a nyugágyakat az árnyékba húzta (bár ő mintha inkább a férfiakat részesítette volna előnyben, gyakran kedves barátom, testvérem felkiáltással átölelte őket), az élelmiszerüzletben vagy a bárokban, a preszszókban a felszolgálók is szemeznek, paskolják a tiniket éppúgy, mint a korosabbakat. Ha netán szandált próbál az ember, biztos lehet abban, hogy az eladó keze „véletlenül” a lábszárán fut végig.

JÓ TUDNI

Sajnos, az utazási irodák azon kívül, hogy katalógusaikban feltüntetik a nyaralás árának összegét, a többi elkerülhetetlen kiadásokról nem tájékoztatnak. Pedig jó volna előre tudni, hogy például Törökországban hiába biztosított a szállás és az étel, két főnek minimum napi 10 millió lírára van szüksége. Mert négybe kerül a nyugágy és a napernyő, nélkülözhetetlen a három palack víz, ami legalább 3 millió, és hiába iszik az ember a vacsorához csak szódát, az is további három millió. Ha pohárka borral (4 millió), vagy sörrel (2-2,5 millió) öblíti le a finom falatokat, akkor naponta legalább 10 eurós (15 millió török líra) kiadás vár rá.