Több odafigyelést érdemelne a Fábry-emlékház

A nagy múltú település történelméről, a lakosság meghatározó részéről, a mántákról, akik a szepességi németség Abaújba szakadt déli ágát képezik, akik itt keveredtek legjobban a magyarsággal és a szlovákokkal, Fábry Zoltán magyar írótól, a helység szülöttétől tudunk valamit, de kétségtelen, nem eleget. Pedig lenne itt mit kutatni, hiszen például német nemzetiségük dacára Rákóczi leghűbb katonái voltak, amiért a fejedelem a szabad városok sorába emelte Stószt. Igaz, a Bach-korszakban a magyarsághoz való hűségük árát a hámoripar ellehetetlenítésével próbálták megtorolni. Érdemes lenne akár azokat a dokumentumokat és visszaemlékezéseket is összegyűjteni, amelyek arról hordoznak üzenetet, hogy miért kellett közel kétezer mántának kivándorolni Amerikába. Persze az sem közömbös, hogy mi lett az itthon maradottakkal. Mint ahogy annak a szólásmondásnak a hátterét is fel kellene deríteni, mely szerint: „Egy mánta felér két zsidóval.” Tény ugyanis, hogy a mánták szorgalmához, munkabírásához figyelmet érdemlő üzleti érzék is társult, amit egyebek mellet az is bizonyít, hogy a vidéki kocsmák bérlői a lengyel határtól Nagymihályig a mecenzéfi és a sztószi mánták voltak. Nyilván az sem véletlen, hogy az őseik alakították meg Magyarország egyetlen rézműves céhét Stószon, s később a késgyártóik is világhírnévre tettek szert, ami megint csak nem véletlen, hiszen 20 rénes forintra büntették azt, aki régi hulladékvasból merészelt pengét gyártani. Mondom, történészeknek, néprajzosoknak, szociológusoknak, nyelvészeknek is lenne itt mit kutatniuk, hiszen a német, magyar, szlovák kölcsönhatás is mindmáig nyomon követhető. Kutatásra érdemes lenne maga a Fábry-emlékház, a benne levő több ezer magyar és német nyelvű kötettel, levelekkel, s azokkal az újabb anyagokkal, amelyek az eperjesi festőművész, Rákosi Ernő hagyatékából a Csemadok révén kerültek ide, arról a két hajóládányi dokumentumról már nem is beszélve, amely a stószi késgyár igen művelt tulajdonosának, Wlaszlovicsnak gyűjteménye volt.

Sajnos úgy tűnik, olykor az ölünkbe pottyant értékekkel sem tudunk mit kezdeni. A Fábry-ház is mintha ezt igazolná. Az író 1970-ben bekövetkezett halála után – végrendelete szerint – minden ingó és ingatlan vagyonát a Csemadok Központi Bizottságára hagyta. Az örökös dicséretére legyen mondva, a házat tataroztatta és kibővítette. Közben az író könyvtárát is katalogizálták, és még a hetvenes években a nyilvánosság előtt is megnyitották a Fábry-emlékházat. Az első két szobát eredeti formájában tartották meg. Az egyikben Fábry személyes tárgyai és a családi fényképek tekinthetők meg. Valójában ez volt az író dolgozószobája is, míg a másikban könyvtárának nagyobb része található. A hetvenes évek második felében – csaknem öt éven át – főállású alkalmazottja volt a Fábry-háznak. A gondnoki teendőket most az író egykori gondozói, a Schreiber család tagjai látják el, igen csekély honorárium fejében. (Ez év márciusa óta például már egy fillért sem kaptak munkájukért.) Noha olyan elképzelések is felmerültek, hogy a vendégszobák igénybevételével alkotóházként is használni lehetne a Fábry-emlékházat, ez csak ötlet maradt.

Hogy a Fábry-ház mégis megmaradt, ez leginkább a Csemadok Kassai Városi Választmányának köszönhető. Mindig igyekeztek olyan megoldásokat találni, melyek segítségével a szükségessé vált javításokat el tudták végezni az épületen. Amint azt Kolár Péter elnök elmondta, hét évvel ezelőtt például a Magyar Televízió segítségével szerveztek gyűjtést, s az így befolyt öszszegből az épület utcai részének teljes tatarozását el tudták végezni. A Csemadok anyagi helyzete most még rosszabb, mint akkor volt. Ennek tudható be, hogy a vendégszobák most már használhatatlanok, mert az épületnek ez a része beázik. A községbe közben persze bevezették a gázt, de a Fábry-ház csatlakoztatására nem volt pénz. A gáz bevezetésére, a vendégszobák szigetelésére és teljes felújítására másfél millió korona elég lenne. A terveket a Csemadok el is készíttette, csak a kivitelezésre nincs pénz. Kolár Péter azt is elárulta, egy időben tárgyaltak arról, hogy a finanszírozást megoldja a Magyarországi ĺrók Szövetsége, s cserébe ingyen használhatják alkotóházként, de végül ez sem valósult meg.

Kétségtelen, hogy jobb sorsra érdemes a stószi Fábry-ház, és most egy új lehetőség is fennáll: visszavásárolható lenne az a házrész, amelyet az író egyetlen hozzátartozója, a nővére halála után eladott. Vegyeskereskedésként használta egy vállalkozó, de mivel csődbe jutott, most alig több mint ötszázezer koronáért eladná. A Csemadoknak aligha van ennyi pénze, de egy alkotóház, illetve akár egy művésztelep kialakítására vissza nem térő alkalom lenne ennek a házrésznek a megszerzése. A szlovákiai magyar művészek közkedvelt fészkét lehetne itt létrehozni, hogy aztán Európa más országaiból is ide csalogassák a művészeket.

Összefogással talán lehetne megoldást találni. Esetleg a Szlovákiai Magyarok Múzeumához csatolva, meg lehetne egy vállalkozó, aki a művészetekhez is vonzódik, és úgy döntene egyszer, hogy ő finanszírozza a tervek megvalósítását.