Testi és lelki terror

Addig azonban, amíg nem találkozunk olyan emberrel, aki átéli a fenyegetettséget, a testi és lelki terrort, el sem tudjuk képzelni, mi minden zajlik a zárt ajtók mögött. Az alábbi történetet egy középkorú asszony mesélte el, nevezzük őt Máriának (a valódi nevét nem szeretné elárulni), akit a kétségbeesés, a kilátástalanság bírt rá, hogy nyilvánosság elé tárja sorsát.

„Fiatalon házasodtunk össze Péterrel (ez nem a férj valódi neve – a szerk. megj.), alig voltunk húszévesek. Szerettük egymást, imponált, hogy nem iszik, nem dohányzik, egyszóval szépen kezdődött minden. Kezdetben a szüleimnél laktunk falun, a férjem Komáromban dolgozott a rendőrségen. Egy–két éve lehettünk házasok, amikor elkezdett kimaradozni. Szolgálatokra, barátokra hivatkozott, de észrevettem, hogy itt-ott spiccesen tér haza. Az első veszekedéseink is emiatt robbantak ki, de én még akkor azt hittem, hogy szép szóval és szeretettel hatni tudok rá. Nemsokára megszületett a kislányunk, a férjem pedig szolgálati lakást kapott a rendőrségtől. Komáromba költöztünk, és úgy tűnt, ha akadnak is nézeteltérések köztünk, azért normális családi életet élhetünk. Sajnos, nem így lett. Férjem egyre gyakrabban nézett a pohár fenekére, egyre gyakrabban veszekedtünk, már közös barátaink sem voltak. Felmerült a válás kérdése is, de erre ő azt mondta, próbáljuk meg még egyszer. Megígérte: lemond az italról és a haverokról. Sőt, felvetette, hogy ha fia is lenne, sokkal több időt töltene a családjával. Megegyeztünk, hogy fátylat borítunk a múltra, és újrakezdünk mindent.

Teherbe estem, egészséges fiunk született. Közben építkezni kezdtünk. Sajnos, néhány hónap után kiderült, a férjem továbbra sem tud meglenni ital és barátok nélkül. Újra rendszeressé váltak a veszekedések, sőt az ütlegek, így megint arra a meggyőződésre jutottam, hogy legjobb lesz, ha elválunk. Az építkezés is akadozott: a kölcsön nagy részét elitta a cimboráival. Ma sem tudom, miért hittem el újra, hogy megjavul, de másodszor is visszavontam a válókeresetet. A gyermekgondozási szabadság után nem vettek vissza a munkahelyemre, ezért kertészkedi kezdtünk. A zöldség eladásából befolyt pénz legnagyobb részét az építkezésbe fektettem. Házasságunk viszont újra megromlott, Péter a mértéktelen italozás miatt már a munkáját sem tudta rendesen ellátni. A főnökét is kértem, próbálja őt jobb belátásra bírni, de nem hallgatott senkire. Sőt, amikor megtudta, hogy beszéltem a feljebbvalójával, még rosszabb lett a helyzet. Napirenden voltak a veszekedések, gyakran megvert engem is, a gyerekeket is. Többször felvetettem, menjen elvonókúrára, de erre mindig azt felelte, ha akarná, bármikor abba tudná hagyni az ivást.

A vége az lett, hogy harmadszor is beadtam a válókeresetet, és végre el is választottak bennünket. Igen ám, de közös háztartásban maradtunk, mert nem volt hová mennünk. Abban az időben nyílt lehetőség arra, hogy a lakók rendkívül jutányos áron megvásárolhatták a bérlakásokat. Úgy gondoltam, nekünk is jobb lesz, ha saját tulajdonunkba kerül a lakás, és vagy én maradok ott a gyerekekkel, a volt férjem pedig beköltözik az akkor már majdnem kész házba, vagy fordítva. A szüleimtől kapott pénzből ki is fizettem a lakás árát, ám a tulajdonlapon kizárólag Péter neve szerepelt. Amikor reklamáltam, a hivatalnok megmagyarázta, hogy mivel eredetileg ő kapta a lakás, és már elváltunk, én nem lehetek társtulajdonos. De könyörgöm, erről miért nem akkor világosítottak fel, amikor intéztem a vásárlást, és kifizettem a több tízezer koronás vételárat?

Lehet, hogy a környezetemben élők többsége már hülyének tart, vagy legalábbis rettenetesen naivnak, de a válás után ismét kibékültünk. A legnagyobb elkeseredésemben Istenhez fordultam, benne megtaláltam a nyugalmamat, belőle merítettem erőt. Amikor a volt férjem ismételten fogadkozott, hogy más lesz minden, arra gondoltam: Istenem, mi van, ha most tényleg megváltozik, én pedig eltaszítom, nem adok neki lehetőséget. Nagy nehezen, jórészt a szüleim anyagi támogatásával, befejeztük az építkezést, és mindnyájan beköltöztünk a házba. Csodák viszont nincsenek, Péter ezúttal sem változott meg, sőt! Mintha arra tette volna fel az életét, hogy nekem és a gyerekeknek fájdalmat okozzon, rettegésben tartson minket. Eladta a háromszobás lakást, a kocsit, a garázst, a képembe vágta, hogy ehhez joga van, hiszen az ő nevén volt minden. Az összegből egy fillért sem láttunk, sőt a gyerektartást is bírósági úton kellett behajtanom. A házból is fokozatosan eladogatta az értékesebb dolgokat, és amikor a rendőrségen újra és újra feljelentést tettem ellene, mindig azt a választ kaptam, hogy mivel közös háztartásban élünk, mindennek a fele őt illeti meg. Megpróbálkoztam a bírósági vagyonmegosztással is, de sajnos nem tudtam kifizetni a magas illetéket, maradt minden a régiben.

Mivel a férjem a rendőrség kötelékében dolgozott, a fegyvertartási engedélye nyugdíjaztatása után is megmaradt. Több fegyvere is volt, állandó rettegésben tartott bennünket. Számtalanszor előfordult, hogy részegen, csőre töltött fegyverrel hadonászott, azzal fenyegetőzött, hogy mindnyájunkat kinyír. A pohár akkor telt be, amikor kamasz fiamat ölelgette, kezében csőre töltött pisztollyal. Azonnal kihívtam a rendőrséget, de mire ők kiértek, addigra én már kiszedtem a gyereket a kezei közül, Péter pedig elaludt. A rendőrök összeszedték a fegyvereit, és eljárás indult ellene. Néhány napig előzetes letartóztatásban is volt, de kiengedték. Ez 2000 márciusában történt, a nyomozás viszont a mai napig nem zárult le. Az ügy egyik nyomozótól a másikig vándorolt, de mind a mai napig nem jutott el az ügyészségre. Már a járási ügyészségen is próbálkoztam, ott viszont azt válaszolták, hogy amíg a nyomozóktól nem kerül hozzájuk az eset, addig tehetetlenek. Megjegyzem, a szándékos időhúzás gyanújára már a kerületi ügyészség is rámutatatott, először 2001 decemberében, majd 2002 májusában. Azóta ismét eltelt fél év. Csak a jóisten gondviselésén múlott, hogy nem repült levegőbe a házunk. A volt férjem részegen megnyitotta a gázcsapot, meggyújtani viszont elfelejtette, és elment hazulról. Szerencsére a lányom nem kapcsolta fel a villanyt, amikor néhány óra múlva hazatért, és bement a konyhába. A nyomozóhivatal ezt az ügyet is azzal zárta le, hogy személyi sérülés nem történt, a szándékosság pedig nem bizonyítható. Amikor a gyámügyön kértem segítséget, kilátásba helyezték, hogy a kiskorú fiamat, mivel állandó veszélynek van kitéve, állami gondozásba vehetik. Azt hittem, rosszul hallok. Tőlem, aki igyekszem számára mindent előteremteni, elvennék a gyermekemet, miközben a volt férjemmel, aki fokozatosan elissza a család vagyonát, rettegésben tart bennünket, nem tesznek semmit?

Sok reményt fűztem ahhoz a pszichiátriai vizsgálathoz, amelyet még a fegyverüggyel összefüggésben kért a nyomozó. Akkor azt gondoltam, ha megállapítják, hogy alkoholista és közveszélyes, elrendelik a kezelését. Legnagyobb megdöbbenésemre egy érsekújvári doktornő olyan szakvéleményt adott ki, hogy a volt férjem tudatában van, tetteinek, és alkoholistának sem tekinthető. Ezzel a szakvéleménnyel újabb hónapokra vagy talán évekre ítélte szenvedésre családunkat. Olyan „apróságokat” már nem is részletezek, hogy a hitelezői már engem és a gyerekeket is többször megfenyegettek; a házunkban senkit nem fogadhatok, ő viszont cimboráival kedve szerint dorbézol; a számlákat évek óta én fizetem. Péter pedig számtalanszor vágta röhögve a képembe, hogy hiába bíráskodsz, úgyse tudsz tenni ellenem semmit! Kevés vagy te ahhoz! És egyre inkább úgy érzem, ez tényleg így van. Bárhová fordulok, csak azt hallom, mi mindenhez van neki joga. Amikor az ügyészségen felvetettem, mondja meg végre valaki, nekem mihez van jogom, azt a választ kaptam, hogy én is nyugodtan lakhatok a közös házban, onnan senkinek nincs joga kitenni. A fele ugyanis az enyém. Jogom van minden egyes alkalommal feljelentést tenni a volt férjem ellen, amikor bántalmaz bennünket, de már annak sem látom értelmét. Már kötegnyi feljelentés, orvosi látlelet fekszik a rendőrségen. A nyugalomhoz, a normális élethez azonban nincs jogom. Nagyon megrendült a bizalmam az igazságszolgáltatásban, amely nem az ártatlanokat védi. Szeretném lezárni peres ügyeinket, igazságosan elosztani a közös vagyont és új életet kezdeni, Péter nélkül. Ám sehol nem tartják sürgősen megoldásra érdemesnek ügyünket. Tragédiának kell bekövetkezni ahhoz, hogy az illetékesek végre elhiggyék, veszélyben vagyok én is, a gyermekeim is, és mielőbb segítségre szorulunk?